Családi lelki terror: ünnepi különkiadás

–

Szabó Anna Eszter/WMN: A Facebook-csoportokban egyre szaporodó panaszkodós, dilemmás posztok kapcsán már majdnem elkezdtem szörnyülködni, milyen rémesen őszintétlen gesztusokat képes tenni az ember az ünnepi együttlét zászlaja alatt, de belegondoltam, hogy én is csináltam már ilyet. 

Kazimir Ágnes: Mikor? 

Sz. A. E./WMN: Amikor tíz nappal a második szülésem után karácsonyoztunk. Tudod, hogy nagyon szeretem a nagy családi karácsonyainkat, de az akkor iszonyú megterhelő volt számomra. És mielőtt mondanád, tudom, hogy nem volt semmi kényszer, de igazából eszembe se jutott, hogy a kimaradás is opció lehet. Akkor nyilván meg az lett volna a bajom, hogy kimaradunk. De emlékszem, épp akkor volt nálunk a nagy pelussztrájk, azzal az apró bababilivel közlekedtünk mindenhova, meg hát egyáltalán, még járni is csak fájdalmasan tudtam, úgy megsérültem a szüléskor, kialvatlan voltam, ha csak a mellemre nézett a kicsi, már elöntött a tej. 

K. Á.: És hát ez nem egy kis család, nem kevés ember…

Sz. A. E./WMN: Hát ez az. Szóval azért átfutott előtte pár nappal az agyamon, hogy azt mondom, inkább nem megyünk. De féltem, hogy megbánom, és attól is, hogy titeket is megbántalak. Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy bármennyire megértően reagálnátok, nekem akkor is bűntudatom lenne. Szóval ambivalens érzésekkel vágtam bele abban az évben a karácsonyozásba. 

K. Á.: De miért?

Sz. A. E./WMN: Ezer dolog miatt. De leginkább azért, mert a karácsony az fontos hagyomány, a karanténidőszak kivételével még sosem hagytam ki a közös ünneplést. Mérlegelnem kellett, hogy mi bennem az erősebb. A hagyományok fenntartása iránti igényem, vagy a nyugalom utáni sóvárgásom. És ez csak egy dilemma a sok közül. Bevallom, visszasírom, hogy gyerekként mindössze annyi dolgom volt, hogy élvezzem az ünnepet. 

K. Á.: Én mindig szerettem a nagyszüleimnél lenni karácsonykor, talán azért, mert gyerekkoromban nem nagyon volt karácsonyunk. Aztán felnőttként persze lett, sokáig rá is görcsöltem, hogy tökéletes legyen. A nagyszüleimnél, akik engem felneveltek, akkor lett karácsony, amikor felnőttem, és megteremtettem az ünnepet. Emellett a későbbi anyósoméknál volt az első igazi, családi, finomságokkal és szeretettel teli karácsonyom. Már felnőttként. Nagyon szívesen és örömmel mentünk oda később is, immár saját családdal, egyre több gyerekkel, soha nem volt ez probléma, mindig boldog volt a szenteste. Vártuk. 

Ahol bármi ambivalencia kíséri az ünnepi készülődést, ott mindig felmerül a gyanú, hogy messze nemcsak a karácsony témáról van szó, hanem a ki nem mondott, meg nem oldott érdekkülönbségekről, rivalizálásról, frusztrációkról és még ezer más dologról. 

Sz. A. E./WMN: Sokan panaszkodnak, hogy a szülők, nagyszülők túl sok lelki terhet pakolnak ilyenkor a felnőtt gyerekekre. Például annak kapcsán, mennyi időt töltenek otthon karácsonykor, pláne, ha már unokák is vannak. Az egy dolog, hogy ezt felnőtt emberként meg kell tanulni helyén kezelni, de nézzük a másik oldalról. Hogy lehetne kifejezni a másik hiánya miatti rossz érzéseket úgy, hogy ne legyen belőle nyomás? 

K. Á.: Mi az a nyomás? Ezt kellene pontosítani. Az, hogy a származási család fenntartja a jogot arra, hogy legyen minden változatlan? Mintha mi sem történt volna? Mert ez egy abszolút létező attitűd, hogy az „új család” ugyan ne diktáljon, csak a „régi”, ahogy korábban is. Itt is meg nem oldott, ki nem mondott dominanciaharc húzódik a háttérben kimondatlanul is. De arra is látni példát, hogy a felnőtt gyerek jelzi a szüleinek, hogy most inkább az anyóséknál karácsonyoznának, vagy a saját otthonban, vagy tök mindegy, hol, és erre hiába kap pozitív, megértő választ, ő akkor is kellemetlenül érzi magát. Szóval belső tartással a valós nyomásnak is simán, egyenes háttal, felszegett fejjel ellenállhatunk. Ám az inkább belőlünk eredő, kreált nyomás már sokkal nehezebb tészta. Önismereti munka nélkül a legmegértőbb család sem fogja tudni elcsendesíteni. 

Sz. A. E./WMN: Annak mi lehet a gyökere, hogy ha azt mondja egy nagymama hogy: „bárcsak többet látnálak titeket”, a „gyerek”, unoka gyomra görcsbe ugrik, nem azt érzi, hogy jaj de szeret a nagyi? Miért van az, hogy reakciótól függetlenül nagyon nehéz mit kezdeni a bűntudattal és az indulattal, ami ilyenkor felszínre törhet? Például, amikor te szomorkodtál, hogy rég nem szilvesztereztünk együtt, rosszul éreztem magam, pedig tudom, hogy megérted, miért nem szoktunk menni, mégis, nem tudom a helyén kezelni, hogy az én szempontjaim neked szomorúságot okoznak. 

K. Á.: Van abban azért valami mélységesen szomorú, hogy mennyire félünk az őszinte kommunikációtól, meg attól, hogy bizonyos döntések együtt járhatnak mindenféle következményekkel. Miért olyan nehéz ez? Miért is ne mondhatná ki bárki, amit érez? Én is kimondom, hogy mit szeretnék. Azt is, hogy mit nem. Legalábbis törekszem rá. No de el is fogadom, ha nem lehetséges megkapni, amire vágyom. Az, hogy magamban szomorkodom? Ez természetes. Majd megoldom. Ha ettől neked, vagy bárki másnak gyomorgörcse van, akkor bizony ott is érdemes a valódi okot megkeresni. Mert az mindig ott van, ünnepektől függetlenül. Néha nagyon fájdalmas, kemény dolog változtatni, felelősséget vállalni a döntéseinkért, de nem megúszható. Az a lényeg, hogy a döntés tényleg saját legyen. 

Ha valakinek gyakran van bűntudata, érdemes elgondolkozni a valós, fel nem tárt okokon, ki nem mondott érzéseken, érzelmi, indulati ambivalenciákon. Meg azon is, hogy teszel-e bármit, hogy olyan legyen például az ünnep, amilyennek te szeretnéd, vagy azt várod, hogy a másik fél viselkedjen úgy, hogy ne legyen soha rossz érzésed, bűntudatod, ambivalenciád. 

Például, ha nem mondod ki, hogy, mondjuk, szeretnél saját karácsonyt, a tieiddel, ellenben azt érzed, hogy aki a megszokott módon ünnepelne, az rád erőszakol valamit. Pedig, ha a szeretted tudná, hogy te nem szeretnél ott és úgy ünnepelni, ahol és ahogyan eddig, biztosan nem erőltetné rád. Amennyiben őszintén szeret. Őszinteség, szeretet, bizalom. Ez minimum kell ahhoz, hogy ott és úgy lehessünk együtt valahol, hogy mindenki képes legyen ennek az együttlétnek örülni. Ezt nevezzük áhított együttes élménynek.  

Sz. A. E./WMN: Igen ezt értem. Nyilván magammal van bajom, ha nem tudom nyugodtan, magabiztosan képviselni azt, amit szeretnék. De a dilemmából fakadó indulat például onnan is jöhet, hogy pont ilyenkor az ember nem is mindig biztos abban, hogy mit szeretne. Mint anno én, amikor a karácsony a gyermekágyi időszakra esett. Ezt is, azt is akartam és közben iszonyúan frusztrált, hogy nekem kell meghozni a döntést, miközben egyáltalán semmi nyomás nem érkezett, tényleg otthon is maradhattunk volna. Nem lehet, hogy azért is olyan nehéz a kommunikáció az ünnepi időszakban, mert tudat alatt mindenki tudja, hogy ilyenkor nagyobb eséllyel törnek felszínre a családi konfliktusok, problémák? 

K. Á.: Dehogynem! És nem csak tudat alatt. Szerintem mindenki sejti, legfeljebb nem ismeri be magának, hogy az ünnep mindent előkotorhat, ami a hétköznapokon a szőnyeg alá lett sepregetve. Volt egy kliensem, aki karácsonyeste mindig veszekedést provokált, hogy, miután elrohant otthonról, a szeretőjével tölthesse az estét. Ő így oldotta meg, hogy úgy és azzal töltse az ünnepet, ahol és akivel szerette volna. Persze nem csak a szeretet ünnepére jellemző az ilyesmi. A pandémia után és közben is rengetegen váltak el, de ugyanez van a nyári nyaralások során. Mert néha egy-két együtt töltött nap után rá lehet jönni, amire a hétközbeni rutin nyargalás során nem figyelünk. Hogy valaki figyelmetlen, önző, feszültséget szító, tudálékos, sorolhatnám. A karácsony is ilyen, kiegészítve a ráaggatott társadalmi elvárásokkal: ajándékozz, csilingelj, szeress, teremts áhítatos mesevilágot satöbbi. Ámde, szerintem az ünnep is én vagyok. Ahogy megteremtem, megteremtjük együtt, az is én vagyok, az is mi vagyunk. 

Aki ilyenkor elégedetlen, veszekszik, mindenbe belerondít, szóval, tettel, ítélettel, annak nem ott hirtelen keletkeztek ezek a tulajdonságai, de az ünnep keretein belül nagyobbat durrannak a hétköznapokban lefojtott, elhazudott, eldugott bombák. 

És mondok még valamit. Egy terápiában mondta valaki, hogy már októberben ezerrel készül a karácsonyra. Van két gyerek, férj, kutya, macska, szuper kaják, csillogás, ház, pénz, minden a világon. És mindig veszekednek. Mindig az a vége, hogy kiabálás van, a gyerekek kibontják és szétdobálják a kapott ajándékokat, aztán vége is a szent estnek. Így él tizennégy éve. Egyszer csak tele lett pszichoszomatikus tünetekkel. Kórház, kivizsgálás, semmit nem találtak, de azért felírtak neki mindenfélét. Beszedte, vagyonokat költött, egyre vacakabbul lett. Így került terápiába.

Ahogy közeledett a karácsony, mondom, nála már októberben, egyszer csak szétesett. Nem volt kedve semmihez. Összepakolt, kivett egy szobát. Ott töltötte a napjait, onnan járt dolgozni, néha haza. A gyerekei meg a férj elfogadták, hogy hazajárogat főzni, ide-oda hordja a gyerekeket, szülőire megy, képben van, de estére elmegy. Végül a szentestét is külön töltötte egy fényfüzérrel feldíszített fenyőcsokorral, amit az erdőben szedett. Egy személyre csinált vacsorát. Gyertyát gyújtott, megfürdött, olvasott, örömében sírdogált. Jól volt. Másnap áthívták a férje, a gyerekei. Ott állt egy kis karácsonyfa, volt kaja, minden volt. Nem volt tökéletes mesevilág, de társasoztak, beszélgettek, megnéztek egy filmet, a férje közben átkarolta a vállát, a gyerekek is odakucorodtak. Este összepakolt és „otthonról” hazament. Most azon gondolkozik, az idei karácsony vajon hogyan legyen. Rengeteg ehhez hasonló történet van, el se hinnéd.  

Sz. A. E./WMN: Simán elhiszem. Mondom, az anyukás csoportokban rémes dolgokat osztanak meg egymással a tagok a családi karácsonyokról. Sok helyen mindenről szól a karácsony, csak a lényegről nem. Sokan fegyverként szorítják a családtagok halántékához a „szeretet ünnepe” kifejezést. Igényt formálnak jelenlétre, gesztusokra, hogy ha az év többi részében nem élnek is családként, ilyenkor legalább legyen meg a látszat. Többen írják, hogy nagyszülők, akik rá se bagóznak az unokáikra, esetleg a nevüket se tudják, karácsonykor követelik maguknak a szenteste jogát, csak hogy ne a másik nagyszülőpár „győzzön”. 

K. Á.: Szerintem itt is az a kulcs, hogy ki lehessen mondani, ki mit szeretne. Ha nyilvánvaló, hogy nem őszinte szeretetből hívnak minket valahová, csak a birtoklás, a dominancia a fontos, akkor a legnagyobb nyugalommal vissza lehet utasítani azt a meghívást. Ha tiszta szeretetből hívnak és mégse mennénk, az is rendben kell hogy legyen. Másképp megette a fene az egészet. Nem az a lényeg, hol töltjük a karácsonyt. Nem attól lesz egy család összetartó, hogy egy évben pár órára, pár napra erőszakkal összetereljük a népet, és úgy teszünk, mintha. Máshogy kell erre ránézni.

Mindaz, ami nyomaszt minket a családunkkal kapcsolatban az ünnepek közeledtével, az nagy valószínűséggel az év többi pontján is bánt. Szóval mindenképp érdemes rendet tenni magunkban és a környezetünkben, ha esélyt szeretnénk adni egy majdani békés karácsonynak. Mert az tényleg igazi csoda tud lenni. De most azt mondd meg, azért jöttél ezzel a témával, hogy így add a tudtomra, idén nem jöttök?  

Sz. A. E./WMN: Neeeem, anya, nem. Megbeszéltük, hogy én sütöm a desszertet a skót recepteskönyvből, és amúgy is, láttam azt a ronda csúcsdíszszettet, amit beszereztél és ott kell lennem, hogy megakadályozzam az üzembe helyezését. 

K. Á.: Nem is ronda, nem mondhatsz ilyet!

Sz. A. E./WMN: Most akkor őszintén kommunikáljak, vagy sem? 

K. Á.: Attól függ.

Sz. A. E./WMN: Ha őszintén, akkor meg kell mondanom, az a fröccsöntött műanyag csillag ronda. Ha nem őszintén, akkor persze csodálatos. De ezt majd lemeccseljük a díszítéskor. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ skynesher

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter