Szentesi Éva: Karácsonyi bűntudat
A szokásos ünnepi naplóm, másképp
Elmentem a boltba, és sírtam. Főztem, meg sütöttem, és sírtam. Ajándékokat vettem, és sírtam. Visszaolvastam az eddigi karácsonyi naplóimat, és sírtam. Nagyjából így tudnám jellemezni az ünnepre való készülődésemet és ezt a karácsonyt. Hát így sikerült. Szentesi Éva menetrend szerinti karácsonynaplója.
–
„Összesen fél órát fogunk a boltban tölteni. Írd össze a listát, semmi kedvem céltalanul bolyongani az embertömegben.”
Még az ágyban fekszem, amikor ezeket mondja. Fél tíz van. Egyre kevesebb maradt a délelőttből, egyre kevesebb marad abból, amikor még nem indul meg az igazán nagy forgalom. December 23-a van. Egy nappal szenteste előtt.
Egy nappal az előtt, hogy kihúzzák a városból a dugót, hogy teljesen leeresszen. Most még össze van sűrítve körülöttünk minden.
Az előző karácsonyaimra gondolok. Azokra, amikor még élt az anyám, az utolsó karácsonyra vele, az azt megelőző karácsonyokra, amikor inkább máshol voltam szenteste, olyan helyeken, ahol semmi keresnivalóm nem volt, és a tavalyi karácsonya, az első karácsonyra nélküle, életem első karácsonyára majdnem teljesen egyedül.
Tavaly ilyenkor is kihúzták a városból a dugót, ültem az egész közepén, kisimult mellettem a tér, és bámultam a gyönyörű karácsonyfát, amit a párom díszített fel, mire hazaértem.
Most együtt tettük ezt meg. Hosszasan kérleltem előtte, próbáltam elmagyarázni neki, a karácsony mennyire csodálatos dolog, de nem értette. Nem szereti ezt az ünnepet. (Próbálj meg elvakult karácsonymániásként együtt élni a Grinccsel.)
Most a bolt előtt állok, és bőgök, mert sokkal több időt töltöttünk el ott, mint – szerinte – kellett volna, és karácsonykor egyébként is felfokozottak az érzelmek, és listát se írtam, és minden az utolsó pillanatban jut az eszembe, és rettenetesen szétszórt vagyok az utóbbi hetekben, mindenkire gondolni akarok, de képtelen vagyok rá, és örömet akarok szerezni, de ez nagyon nehéz.
Aztán hazamegyünk, megöleljük egymást, aztán megkér rá, hogy ne haragudjak azért, mert ő a Grincs, aztán én is megkérem, nézze el nekem, hogy én vagyok a hajfonatos kislány Ki-falváról, nézze el nekem ezt a felfokozott karácsonymániát, aztán egymás karjában bőgünk: én azért, mert felfokozott állapotban vagyok karácsonykor, ő meg azért, mert bűntudata van, amiért erősebben odaszólt.
December 23. Este van, éjfélig állok a konyhában, közben Justin Bieber ünnepi albumát hallgatom. A színarany és erőltetett popslágerek mindegyikében van egy kis száncsengő. Gluténmentes gyömbéres kekszet sütök, de nem áll össze a recept, indiai vajas csirkét főzök, hogy a nagy kajaroham előtt együnk valami mást, és örömömben táncolok.
Rég táncoltam már örömből. Boldognak érzem magam.
A kétéves önmagamra gondolok, aki piros masnival átkötött hintalovat kapott december 24-én, és végtelenül boldog volt. Újra az a rózsaszín, rakott ruhába felöltöztetett, tiszta szívű, csillogó szemű kislány vagyok, akinek nincsenek előítéletei, csak vegytiszta boldogság van a szívében.
A párom kijön, és nevetni kezd. Rajtam nevet, hogy lehetek ekkora gyerek, hogy tudok szívből örülni ennek a roppant idegbajos ünnepnek, hogy tudom élvezni az éjjeli sütést, amikor nincs is semmi időm erre, a bevásárlást, az ajándékok összeszedését.
Pláne hogy tudom meghallgatni százezredjére is Michael Bublétól az It’s beginning to look a lot like Christmast, mert ő mindjárt eret vág a csávótól. Ezen összenevetünk, és táncolni kezdünk.
Feltett szándékom, hogy megszelídítem a Grincset. Idén karácsonyra nem sikerült, de mostantól számítva egy évem van rá. Egy év alatt megpuhítom a szívét, és visszaadom neki a karácsony szellemét.
Amikor ezt eltervezem, még nem tudom, hogy másnap kétszer is bőgni fogok, egyszer aztán még azutáni nap hajnalban is, amikor ötkor felébredek, és bűntudatom lesz, mert megint sokat gondolkodom valamin, amin nagyon nem kellene.
Ahol karácsony van, ott család van, és sok étel, glutén meg cukor és bűntudat, hogy mindent jól csináltál-e, hogy nem ettél-e túl sokat feleslegesen, hogy milyen hatással van ez a rengeteg emóció meg glutén meg cukor a szervezetedre.
A karácsony túlevés szeretetből, bűntudatból és családból. Közben rájövök, mennyire szerethetően vagyunk elbaszottak, mennyire menthetetlenek vagyunk, és mégis belőlünk nő ki valami csodálatos.
Ez most az én karácsonyi naplóm egy rosszul sikerült fotóval. Nagyon más, mint az eddigiek, nincs benne Baileys, nincs benne habzsolás, nincs benne érzelmi zsarolás, nincs benne anyám, mert belőle csak egy kis, kartonangyalka maradt, amire rá van írva: Te bárkit tudtál pótolni, de téged nem pótolhat senki.
Ez van.
