Idén is feldíszítem a fádat, jó, Mama? (novella)

–

– Megjöttem fát díszíteni! – nyitok be az ajtón lelkesen.

– Azt hittem, már nem is jössz a Mamához… – érkezik a jól megszokott, sértődött válasz. A foteljában ül az ablak mellett, mint mindig. Pattog a konvektor, halkan szól a rádió a kisszekrényen, karácsonyi dalok mennek egymás után.

– Dehogyisnem! Itt vagyok. Csak a díszeket otthon felejtettem sajnos. Félre vannak téve egy fémdobozban. Valahányszor kinyitom, olyan jó régiségillatot érzek. Nagyon vigyázok rájuk. Eddig egyik évben sem mertem feltenni őket. Félek, hogy a gyerekek véletlenül leverik és összetörik őket. Majd ha nagyobbak lesznek. De Anya adott más díszeket, majd feldíszítem ezekkel. Így is szép lesz, ígérem.

– Áh! Megette a fene!

– Na, majd meglátod! – mondom, és nekiveselkedem a kis karácsonyfa feldíszítésének, ami most is a régi varrógépen áll, mint ahogy minden évben régen. Nagyon szeretem ezt a varrógépet. Kislánykoromban igazi játék volt lábbal hajtani a kovácsoltvas pedált, közben egyik kézzel tekerni a kereket, ami a tűt hajtotta, a másikkal pedig az anyaggal lavírozni, hogy a cérnaszál egyenesen fusson.

– Képzeld – folytatom – még mindig megvan a ruhám, amit az érettségi bankettemre varrtál. Igaz, mostanában nem jön rám, de mielőtt Milán megszületett, még hordtam. Meg az a lila szoknya is megvan, amit a ’90-es évek elején varrtál Anyának. Semmi baja nincs. És egy krepp nyári felső, amit még régebben – sorolom.

Vidáman kuncog. 

Boltban nem lehet olyan ruhát kapni, amilyeneket ő varrt. Egyetlen kósza cérnaszál, girbegurba vonal vagy foszladozó rész sincs azokon sehol.

A Barbie babáimra varrt ruhák is olyan részletességgel vannak kidolgozva, és olyan ötletesek, amilyeneket talán csak a legdrágább angol, olasz vagy francia divatüzletekben találunk. Divattervezőnek készült, meg is lett volna hozzá minden készsége és tehetsége. De aztán közbeszólt a háború. Tizenhat évesen abba kellett hagynia az iskolát, és gyárba ment el dolgozni. Egy pillanatra kihúzom a varrógép egyik fiókját, és mélyen beleszippantok. Régi fa és a szabókréta édes púderillata keveredik benne. A boldog gyermekkor illata.

– Mesélj, Mama! – kérem.

– Miről meséljek?

– Mesélj a háborúról! Arról, amikor el kellett bújnotok a katonák elől. Meg amikor becsapódott a bomba a szomszéd házba. Meg

meséld el azt is, hogy milyen volt Erzsébeten lakni, meg az Angol utcában. Mesélj el mindent, amit régen!

– és belekezd a történetekbe, amiket már legalább ezerszer meghallgattam, és ezeregyedszerre is meghallgatnék. Aztán a végére ér. Közben majdnem elkészülök a díszítéssel.

– Ne haragudj, Mama, hogy az utolsó időkben már nem mentem el hozzád. Egyszerűen nem vitt oda a lábam. 

Hallgat. Aztán szemrehányóan megszólal.

– Anyád se jött.

– De igen! Mindig mentek Apával. Nagyon sokszor.

– Nem igaz! – kiabál dühösen. – Apád egy másik nővel jött!

Odamegyek, megölelem, és csendesen mondom neki:

– Már nem voltál jól akkor – nem szól, kicsit zavarodottan néz a távolba.

– Emlékszel arra, amikor utoljára találkoztunk? Nem akartál enni. De aztán a szádba kanalaztam a joghurtot a pohárból, és közben olyan boldog és hálás szemmel néztél rám.

Mosolyogva megetted az egészet. Aztán rendbe tettem körülötted mindent, a kezed ügyébe készítettem, amire szükséged lehetett, megsimogattalak, megpuszilgattalak, és eljöttem. Aztán megszületett Szofi, és Te pár nap múlva felhívtál. Már nehezen formáltad a szavakat. De nagyon fontos volt neked, hogy gratulálj, és olyan boldogan tetted. 

 

– Mindjárt jön az Agatha Christie – jut eszébe hirtelen, és a távirányítóhoz nyúl.

– Tetszik a fa? – érdeklődöm.

– Ühüm – kicsit ráncolja a homlokát, de azért mosolyog.

– Most megyek, várnak a gyerekek. – Aztán kissé nehéz szívvel, de elindulok. 

– Csukd be azt az ajtót! Fűtünk! – kiabál utánam türelmetlenül, mert azt tényleg elfelejtettem, mint mindig. Mielőtt megteszem, egy pillanatra még bedugom a fejem:

– Köszönöm, hogy visszajöhettem egy kis időre. Boldog karácsonyt, Mama!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Halfpoint

Kőrizs Kata