Advertisement

„Mama, léteznek tündérek?”

Hetekkel ezelőtt merült fel ennek a cikknek az ötlete. Éjfél felé járt az idő, a kislányom beteg volt, a hőemelkedése nem hagyta nyugodtan aludni. Amikor mellé bújtam, azon gondolkodtam, hogyan vigasztaljam meg, ha azt mondja, fél valamitől. Láz környékén gyakoribbak a rossz álmok, próbáltam felkészülni.
Szóval arra gondoltam, hogy ha ez lesz, majd azt mondom, vannak tündér barátaim, akik vigyáznak ránk, amíg alszunk. 
De mi van akkor, – tűnődtem máris a következő kérdésen – ha megkérdezi, hogy valóban léteznek-e tündérek?

Arra jutottam, hogy nem fogok hazudni, ugyanis én – és most nevessetek ki nyugodtan – hiszek a tündérekben.
Hogy léteznek-e, a szó szoros értelmében, úgy, mint mi, azt nem tudom. De hinni hiszek bennük. Ahogy a csodákban is. Mindig is hittem. Csak néha elfelejtem. 

Elfelejtem, például akkor, amikor megjön a gázszámla, ami a tavalyihoz képest kevesebb fogyasztás ellenére is dupla annyi, mint egy éve. 

 
Olyankor sem gondolok a csodákra, amikor hetvenedjére kérem a gyerekeket, hogy kegyeskedjenek a fürdőbe vonulni fogat mosni, de csak felháborodott vakkantást kapok válaszul.
Vagy amikor az egyik legjobb barátnőm az enyéimmel egyidős gyerekeivel egyedül maradt, mert a kurva rák azt gondolta, rendben van, ha egy fiatal, szerető férjet és édesapát magával ragad. Nos, akkor sem gondoltam csodára. Nem jött el, pedig kapott rá esélyt. De elkésett.

A csodát keresni kell

Szóval a csoda nem adja magát ingyen. Nem bukkan fel minden sarkon. Keresni kell. Töretlenül hinni benne, de elvárások nélkül.
Nem várok lottónyereményt kitöltetlen szelvénnyel, sem tükörsima ruhákat vasaló nélkül.

A csoda gyakran álcázza magát, elrejtőzik, figyel, hogy vajon fontos-e annyira, hogy észrevegyék.

A minap kollektív feszültség uralkodott el a városon. Nem viccelek, mindenhol ingerült emberek, komor, ideges arcok voltak, az autók dudáltak, a járókelők egymásnak ütköztek, a buszsofőrök úgy taposták pár másodpercenként, káromkodva a féket, mintha kötelező lenne. A buszról leszállva a park felé vettem az irányt. Nekem jött egy néni, még rám is ripakodott, hogy sétálni se hagyják az embert. Tele volt a jónép töke a mindenséggel, az már biztos. Az eső is esett, az a nyálkás fajta, a szél is fújt közben. El is könyveltem, hogy ez a nap már csak ilyen lesz, szürke, feszült fajta, amin csak túl akar esni az ember.
Erre egyik pillanatról a másikra kisütött a nap.
De nem ám csak úgy, hogy világosabb lett hirtelen. Nem volt itt kérem kispályázás, a napsugarak szemmel láthatóan váltak szét az arany, bronz és réz különböző árnyalataivá, néhány ponton szivárvánnyá alakulva a széltől táncoló őszi faleveleken és a vízcseppeken átszűrődve.

csoda ünnep karácsony varázslat
A kép a szerző tulajdonában van

Az egész nem tartott tovább egy percnél, mert aztán máris visszatért a komor szürkeség. Hogy hányan vették észre ezt a villanásnyi csodát, nem tudom.
De hogy csoda volt, abban biztos vagyok.

Kinek mi számít csodának, ugye

Mert persze, arra szokás mondani, ha meggyógyul a halálos beteg, ha valaki túlél egy súlyos balesetet, vagy ha a forgalmas utcán elhagyott pénztárcánkat – minden értékével együtt – bedobják a postaládánkba. Kisüt a nap egy percre, és máris csodát kiáltok?! Úgy ám! Mert ne tudjátok meg, milyen otromba közhangulat járta át az utcákat aznap, még a gyönyörű parkot is. És

az az egy percnyi ragyogás olyan volt, mintha újraindították volna a rendszert. Más lett a levegő sűrűsége, nem volt többé tapintható a feszültség. Lehet, ehhez elég volt annyi, hogy én megéljem a csodát.

Akárcsak múlt héten, amikor az óvodai lámpásünnepről mentünk haza, és a gyerekekkel csilingelést hallottunk az erdőben. Pedig messze le voltunk maradva mindenkitől, szinte egyedül sétáltunk a kis lámpásainkkal. A kislányom szerint a tündérek lehettek, akik segítettek a leveleknek lehullani. Hát nem sokkal szebb így a világ? Nem ezerszer jobb a csodát kutatni, keresni, megtalálni és megélni? Persze mondhattam volna, hogy biztos valamelyik óvó néni csengettyűzget az erdő sűrűjében, az is végtelenül kedves dolog, de azért a tündérek mégiscsak tündérek (még ha néha óvó néni képében is érkeznek közénk). 

csoda ünnep karácsony varázslat
A kép a szerző tulajdonában van

Persze, most mondhatjátok, hogy sok problémám nem lehet az életben, és nem olvashatok híreket, ha ilyen naivan lébecolgatok a világban, holmi csodákat kutatva. Pedig csak annyiról van szó, hogy engem az égvilágon bármi le tud húzni.
Erős hajlamom van a depresszióra, gyakorlatilag nonstop bűntudatom van valamiért a megfelelési kényszerem mellé, és ha listát írnék a szorongásaimról, azt hiszem, egy végtelenített papírguriga kellene hozzá.
És ezért igenis szükségem van a kapaszkodóimra, ezek közül az egyik, hogy nyitva tartom a szemem.

A csoda segít levegőhöz jutni

Nem kell sok, hogy kibillenjek az örvényemből. A városban, ahol azért tényleg elég könnyű befordulni, nekem elég egy szép ívben szálló madárcsapat ahhoz, hogy elgondolkodjak, mennyire képtelenül gyönyörű dolgok zajlanak körülöttünk. Nekem ez is csoda. Itthon a redőny résein átsütő nap fénye is csoda, és a sütőből áradó kalács illata is.

csoda ünnep karácsony varázslat
A kép a szerző tulajdonában van

Bármi, ami belül felmelegít, amitől az ember otthon érzi magát a világban, részeként egy óriási, beláthatatlan, varázslatos egésznek, az csoda.
És igen, tudom, hamarosan jönnek az ünnepek. Szerintem ez a legfontosabb eleme a karácsonynak, hogy megteremtsük és megéljük a csodát. Én eddig csak a feladatokat láttam meg benne, pedig ha valamiben, akkor a karácsonyban aztán tényleg ott a lehetőség a varázslatra. 

 

Ahogy egyre nehezebb levegőt venni a sok gondtól, bajtól, szorongástól, kilátástalanságtól, úgy lesz mind fontosabb, hogy elrugaszkodjunk néha a földtől. Pár pillanat erejéig hinni a varázslatban, a tündérekben, abban, hogy csillagporos napsugár ragyog át a fák egyre kopárabb lombjain. Amit giccsnek nevezünk, tekintsünk arra gyerekszemmel. Vegyünk habfürdőt, és csodálkozzunk rá a fehér habban megjelenő ezer színre, a füstölő füstjének kecses mozgására, a misztikus ködből előbukkanó táj titokzatos részleteire.

Mintha minden táncolna, énekelne és ragyogna körülöttünk. Mi meg nem vesszük észre. Mert fáradtak vagyunk. Mert láttunk már eleget. Csalódtunk eleget. És amúgy is, a csoda nem fizeti ki a gázszámlát.

Higgyétek el, ha odafigyeltek rá ti is, könnyű lesz felismerni a csodát. Mint amikor egyszer a macskánk véletlenül rálépett a lányom kedvenc, madárhangokat lejátszó könyvére, és a jégmadár éneke közben a gyerekek hirtelen elkacagták magukat álmukban. Egyszerre. 
Szóval csodák márpedig igenis léteznek.
És segítenek, hogy egy icipicit lélegezni tudjunk, mielőtt minden megy tovább. 

Ugye, nem vagyok egyedül? Ugye, ti is hisztek a csodákban? 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ azur13

Szabó Anna Eszter