WMNDove

Kora hajnal van, egyedül vagyok otthon, a gyerekeim az apjuknál aludtak. A tetőtéri lakásomban szinte vibrál a forróság, ahogy az nyár derekától augusztus végéig szokott. Kilépek a zuhany alól, ahol megpróbáltam felfrissülni, bár mire a hálóba érek, újra érezem, ahogy olvatagon körbeölel a fehér fényű nyári reggel. Miközben a ruháim között kutatok a szekrényben, a szemem oldalra siklik. Az álló tükör felé. Először csak óvatosan fordulok oda, félve pillantok a tükörképemre. Szinte csak a szemem sarkából. Aztán összeszedem a bátorságom, és szembefordulok. Meztelenül.

Próbálom felidézni, de nem megy. Eszméletlen sok idő telt el. Ha őszinte akarok lenni, bevallhatom, hogy évek óta nem néztem meg magamat pucéran.

Tükörbe is legfeljebb akkor pillantok futólag, ha sminkelni akarok, de amúgy – legalábbis eddig a reggelig  igyekeztem elkerülni a találkozást.

Persze, hiszen a kapcsolatunk olyan régen megszakadt egymással. Eltűnt a szeretet és a bizalom. Talán az első sokkal kezdődött el ez az eltávolodás, amikor a gyerekem születése utáni nap a kórház rusnya zuhanykabinjában állva végignéztem a kilenc hónapnyi terhességtől elgyötört, megnyúlt, átalakult testemen. Aztán az újabb repedéseket a viszonyunkban az évekké összegyűrődő mindennapok okozták, az örökké rohanós hétköznapok, az áruházi öltözőfülkék rosszul megvilágított neonfényei, a kirakatüvegek, az időhiány, a minden.

Nem tudtam magamra nézni, nem hittem magamban, és egy idő után már mástól sem kaptam meg azokat a kedves visszajelzéseket, amikre minden nőnek szüksége van. A virágos szoknyájában körbepördülő kislánytól a még mindig gyöngyös bokaláncot viselő nyolcvanhét éves nagyanyámig.

Így egy idő után a testemben már képtelen voltam észrevenni a szépet. A szexit. A vonzót. A nőt. Csak egy jól funkcionáló, a feladatait hellyel-közzel rendben ellátó biomasszát láttam.

Kicsit görbedten állok a tükör előtt, a vállaim enyhén előreesnek, a hátam görbe, az egész testtartásomból sugárzik a bizonytalanság. A majré. Aztán apránként, porcikáról-porcikára rendezem át mindenem. Először az állam emelem fel. Magabiztosan. Határozottan. Keményen belenézek a saját szemembe. Aztán rákacsintok. Utána a vállaimat húzom hátra, kiemelve az egész mellkasom. Teleszívom a tüdőmet levegővel. Kiegyenesítem a gerincoszlopom. Behúzom a hasam. Nem azért, hogy kisebb legyen. Hanem, hogy büszke legyen a tartásom. A csípőmet kissé oldalra csavarom. Mert úgy szexibb. Az egyik lábamat előre csúsztatom. Hogy olyan legyek, mint az egyik Klimt-kép. Majd lassan, pislogás és pirulás nélkül végignézek önmagamon. Ez vagyok én. Ez is én vagyok.

Végre újra el tudom hinni, hogy lehetek szép. Hogy negyvenévesen, két gyerekkel a hónom alatt, plusz kilókkal... De nem is folytatom. Mert most már tudok úgy nézni magamra, hogy nem csak ezeket látom. Nem csak az „ahhoz képest, hogy” aspektusaimat. Hanem a kifogások, megszorítások, megengedések, kisbetűs részek nélküli, szerethető, sőt, megkívánható önmagamat.

A múltkor az egyik barátnőm mesélte, hogy évekkel azután, hogy tönkrement a házassága, és különköltöztek a férjétől, visszament a közös otthonba, hogy a padlásról elhozza a maradék holmijait. És egészen megdöbbent, amikor észrevette, hogy a régi cuccai között milyen aránytalan mennyiségben vannak a pizsamák. Több tucat jellegtelen pizsama hevert ott bezacskózva. Azt mondja, most, hogy visszaemlékszik, valóban ez volt a legjellemzőbb az akkori életére. A pizsama, amiben olykor délig is elüldögélt. Vagy át sem öltözött egész nap, mert minek. Kinek. Úgyhogy fogta magát, és felgyújtotta az összeset. Nincs rájuk szüksége, hiszen a szekrénye manapság tele van szexi hálóingekkel és csipkekombinékkal. „Ha észreveszed, hogy túl sok a pizsamád, akkor kell lépni” – hagyományozta rám e bölcsességet.

Ám mostanra én pontosan tudom, mennyire igaza van. Nekem nem pizsamából gyűlt fel rengeteg, hanem praktikus bugyikból. Olyanokból, amik nem akarnak többek lenni, vagy többnek látszani mint amik: praktikus bugyogók. Ezeket pont négy hónappal ezelőtt dobtam ki. És vettem magamnak újakat. Piros-, rózsaszín-, púder-, sötétkék- és fekete csipkecsodákat. Azután, hogy megismerkedtem egy sráccal, aki egyszer csak átkarolta a derekamat, a nyakamba hajolt, és azt súgta: „Nem is tudod, hogy mennyire szexi vagy, ugye?”

A búgó hangú sráccal való kapcsolatból ugyan nem lett semmi, de azért mégiscsak lett ebből sok minden.

Mert újra el tudtam hinni, hogy nekem is jár a szexi fehérnemű. Hogy csomagolhatom magam csinosan vonzóba, még akkor is, ha senki sem látja.

Úgyhogy azt ajánlom, te is találj magadnak valakit, aki meglátja benned a szépet. És akinek a szemén keresztül te is gyönyörűnek láthatod magadat. Addig pedig, amíg nem lelsz rá arra az emberre, tanuld meg te magad szépnek, vonzónak, szexinek látni magadat. „Beauty is in the eye of the beholder” – tartja az angol mondás. Legyen gyönyörűnek látó szemed, akár a te, akár más arcát ékesíti.

 

Fiala Borcsa