–

Az első osztályt egy nagyon vidéki faluban végeztem. Olvasni, írni már tudtam, ennek megfelelően sokat unatkoztam. Emlékszem még arra is, hogy a nagyobbak a kezembe adtak egy táskát, hogy dugjam el. Pár perc múlva tudtam meg, hogy az iskola egyik legvagányabb, legszebb nyolcadikos cigány lányáé volt. Mikor megtalálta, egy pofonnal jutalmazta csínytevésemet. Rögtön szerelmes lettem belé.

Aztán elköltöztünk a vidéki városba, ahol a másodikat a hiányosságok pótlásával, felzárkózással töltöttem a városi iskolához.
Illetve szerelmes lettem az aranyhajú lányba.

Ötödikben osztályfőnökváltás következett, és megjelent a rémálom, az Árnyék, egy biológia-testnevelés szakos férfi képében.
Hallottuk, hogy szigorú, de nem csak ez volt a baj. Amikor belépett a terembe, becsapta az ajtót, levágta a kulcscsomóját, és a naplót. Ilyenkorra már vigyázzban kellett állni, és kérte a jelentést. Mindig ez volt a szertartás. A fiúkat csak a vezetéknevükön hívta. Nem létezett keresztnév, engem sosem hívott a keresztnevemen.

Vele kezdődött a gyermekkorom egyik legszörnyűbb időszaka.

Azt, hogy a testnevelés órák egy kommandós kiképzés fizikai-lelki megpróbáltatásait jelentették, hamar megszoktuk. Utáltuk, de mit lehetett tenni. Megszoktuk, hogy heteken keresztül menetelést gyakoroltatott velünk, illetve azt, hogyan kell katonásan ide-oda forogni. Azt, hogy a túlsúlyosokra mocsok módon rászállt, nehezebben toleráltuk. De nem tudtunk mit csinálni. Azt, mondjuk, elérte, hogy mi többé nem gúnyolódtunk velük, mert átéreztük a fájdalmukat. Egyszer Rupert Vera eltörte a kezét, utána két hétig minden a tesiórán a bordásfal tetejéről kellett leugrálnia egy szivacsra. Hogy megtanulja, hogyan kell esni.

Ha most visszagondolok, hogy akkor pont úgy ötödikesek voltunk, mint most a lányom, elfacsarodik a szívem. És kurva dühös leszek.

Ha valaki például nem vette ki a részét a papírgyűjtésből, amit mindig az ő osztályának kellett megnyernie, annak több osztályfőnöki órán keresztül állnia kellett. Ha látható jelét tette az illető, hogy fárad – én például rendszeresen – ráüvöltött:

– Zebegénnnyiiiii! Fáradunk? Lusta disznó, nem elég, hogy nem veszi ki a részét a közösből, most is megúszná? – Tíz centiről beleüvöltve a cigikávébűzt az arcba.

Megkeserítette az egész iskolás gyermekkorom.

Az egyik legrosszabb az volt, hogy meg kellett tanulnunk úgy élni az iskolában, hogy ő is ott van. Úgy közlekedni, hogy ha meghallottuk a kulcscsomójának a zörgését, felvegyük azt, amit ő látni akart. De még ekkor is bármit találhatott. Olyan volt, mintha mindannyian bűnözők lettünk volna gyerekként, és amikor ő ott volt – a rendőr – meg kellett játszani magunkat. Akkor nem volt nevetés. Ezt ki is bírtam volna. A folyamatos ordítást, a lelki terrort. 

De volt neki egy nagyon kifinomult módszere a problémák megoldására. Ha valakit beírtak a magatartás füzetbe, netán többeket, az énektanár, mondjuk, vagy a rajz (ők ezt előszeretettel tették), akkor szünetben beviharzott, kulcs, napló le, magatartás füzet a legközelebb álló vétkeshez dobva, és csak annyit mondott, bocsánat, ordított:

– Tóth, Zebegényi, Garas, (már vigyázzban), mi volt énekórán? (Nyilván semmi válasz, ki mert volna megszólalni?) Most meg csak állunk és bámulunk? Hatodik óra után a szertárba!

És kész. Tudtad, hogy vége. Onnantól csak a várakozás... és a félelem.
Ugyanis a szertárban nemcsak ordított, hanem meg is vert. Amikor először voltam hivatalos oda, a tapasztaltak nem mondták, hogy ne álljak a szekrény elé. Így én lettem az, akit miután hozzávágott a szekrényhez, és lehullottak a tetejéről a serlegek, még jó ideig visszafojtott sírással (nem kaphatja meg ezt, és persze ki is röhögött volna) szedegethettem fel a dicső eredmények tárgyait vele egy légtérben, miközben ő cigizgetett, és teátrálisan rám fújta a füstöt.
Következő alkalommal nem álltam a szekrény elé.

Valaki fülest kapott, valakit zászlórúddal vágott mellbe vagy medicinlabdával. Volt, akinek kirúgta a lábát. Egyszer a nyolcadikos fiúöltözőt verte végig, mindenkit, akit ért, mert kiabáltak.

Ahogy ez a fajta módszer általában, ő sem ért el semmit. Nem lettünk „jobbak”, az énektanár ugyanúgy beírt, ha megszólaltunk a Négy évszak hallgatása közben. Nem lett semmi változás. Illetve dehogynem. Féltünk, rettegtünk tőle, és mérhetetlenül dühösek voltunk. Mindenkire. A tanárokra, akik nyilván tudták ezt, és hagyták, a szülőkre, akik sejtették, vagy biztosan tudták. Én például megmondtam otthon. Meg az egészre, mindenre. Még néha a lányokra is, mert őket a keresztnevükön szólította, és sosem verte meg.

Én, meg Zalai Zsoltika például a mértanfüzetbe 64 módját írtuk fel, hogyan kellene őt megölni. Talán nem a legtermészetesebb elfoglaltság hetedik elején.

Aztán hetedik félévkor a szüleim megelégelhették mindezt. Sosem beszéltünk erről, egyik napról a másikra átírattak egy másik iskolába. Szerdán még ebbe az iskolába jártam, másnap már egy másikba.
El sem tudtam búcsúzni senkitől.
Nem érdekelt, mert végre megszabadulhattam az Árnyéktól.
Jó pár évvel később tudtam meg egy akkori osztálytársamtól, hogy másnap úgy kommentálta az esetet: „elment az áruló”.

Aztán valahogy tanár lettem. Sokáig élt bennem, hogy egyszer találkozom vele már felnőttként, és majd jól megmondom neki, hogy...
Aztán találkoztunk egy sporteseményen, ahova a gyerekeket vittem.

Nem volt ott semmi megmondás. Görcsbe rándult a gyomrom, remegés fogott el, rosszul lettem.

Később egy kollégám, tesi szakos, elmondta, hogy nála volt gyakorlaton. Az Árnyék közölte vele, hogy új osztálya van, és be kell szoktatni pár gyereket, maradjon csak, nézze meg, hogy kell.
Majd lejátszódott minden ugyanúgy, ahogy velünk tette.

Nem tudott megszólalni. Se kistanárként, se sehogy.

Nekem a legdurvább tanulság mindebből a hallgatás, a csend, a nem odanézés.

Pár éve ez az ember, aki megkeserítette az iskolás éveim nagy részét, a várostól „kiváló pedagógus”-életmű kitüntetést kapott.

Zebegényi Péter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tanison Pachtanom