–

Pitiáner dolgokon vitázunk

Daráljuk a hétköznapokat, mozdulatokat, rutinokat, komplett napszakokat ismétlünk a nap nagyobb részében. Éljük az életünket: „megtöltjük tartalommal, eseménnyel, érzelmekkel”, rengeteg mindennel a napunkat. Nem kell azon aggódnunk, hogy az élet a mi, vagy bármely szerettünk, barátunk esetében hirtelen megszakad, mert nem ehhez szoktunk, nem így élünk, nincs benne állandóan a fejünkben, nem rágódunk ezen. Kivétel persze az olyan élethelyzetek, utazás, betegség, baleset, és sok egyéb, amikor annak súlya kapcsán konkrétan közelebb kerül, vagy egészen közel jön az élet elveszítésének lehetősége.

Ilyenkor lepereg, ahogy mondják.

És elnézve a hétköznapokban a városjáró tömegek arcát, figyelve a mimikájukat, hallva a félszavakat, tapasztalva a viselkedést és az általános hangulatot, arra gondolok: tényleg ezt akarják, hogy majd leperegjen egyszer? Hogy ez peregjen le? Ennyi volna, komolyan? Elnézve ezt a kisfilmet, én ezt szomorúnak találom, nem is kicsit.

Ez az írás arról kíván szólni, hogy éppen ezért megtanulhatnánk értékelni az életünket

Kicsit méltóbban élni. Kicsit mérlegelni. És észrevenni, hogy ez az egész nem patetikus szózatokról meg nagy szavakról szól. Nem mikrofonba való okosságokról és nem magamutogató önjelölt megmondóemberekről.

Az élet értékelése apróságokról szól. Olyan mérhetetlenül és szégyellni valóan egyszerű apróságokról, hogy az a nap végén szomorú fejcsóváláshoz vezet.

Ember, a saját napodat nagyjából 40–50 másképpen meghozott döntéssel a mostanihoz képest gyönyörűvé, vidámmá, egyszerűen jobbá és élhetővé tehetnéd! Nem varázslat, meg tedd a kezed a képernyőre. Nem nagy ügy, baszki.

Átengeded a gyalogost. Mosolyogsz a másikra a liftajtónál. Nem rázod az öklöd, ha hülye előtted a lámpánál. Nem lököd fel. Előre engeded. Felveszed neki, utánaszólsz. Megköszönöd. Mosolyogsz. Eggyel türelmesebb vagy. Akkor is. Kivárod. Nyelsz egyet. Ugyanis ez körbeérne. Elterjedne. A nyugalom meg a béke minden ellenkező híresztelés ellenére nem nagy dolgokból áll, és jó ám. Csak jó. Nem több. Jó. Ennyi.

Azt kell megérteni, hogy ingyenes, minimális, egy másodperces, végtelenül egyszerű dolgok tesznek jobbá egy helyzetet, egy problémát, egy kapcsolatot, vagy csak egy pillanatot. Semmi nem múlik rajta, „csak” a jókedv, a nevetés, a köszönöm, a nahát, a de jó ezt látni – és így tovább.

Végül is nem nagy ár, cserébe a fröcsögés, az anyázás, a mocskolás, a kiszorítás, az átverés, a hazudozás és az acsarkodás helyett. Napi 40–50 alkalommal. 

És van még egy nem elhanyagolható apró tulajdonsága ennek a gondolkodásnak és hozzáállásnak.

A nagy titok pedig a következő: Ha fröcsögővel szemben alkalmazzák, akkor is hatásos.

Ez a titka

Ez az a pont, ahol meg lehetne fordítani azt az elég megdöbbentő folyamatot, amit terjedni látok, amiben a harag, a gyűlölködés, az egymás méregetése válik egy csomó ember mindennapi rutinjává olyan szinten, hogy egyáltalán nem veszik észre: a saját napjukat, és így az életüket teszik tönkre ezzel a handabandával.

Én értem, hogy különbözőek vagyunk, értem azt is, hogy tök mást gondolunk a világról, értékekről, országról, politikáról, zenéről, akármiről. Meg értem azt is, hogy máshonnan jövünk, mást láttunk, mást tanultunk – sorolhatjuk napestig a különbségeket.

A mondat vége úgyis az lesz, hogy ha anyázzuk egymást, az rossz lesz mindenkinek. Pont. Vagy megtanuljuk helyén kezelni ezt is, ahogy minden indulatunkat, mérgünket. Vagy nonstop tébolyda lesz az élet.

És mivel itt együtt volnánk ebben a városban meg országban, jó volna megérteni, hogy a kölcsönhatás nevű viszonylag egyszerű összefüggésben ez visszahat ránk akkor is, ha azt hisszük, hogy nem fog.

Eldönthetjük, hogy másokhoz hasonlóan mi is mérgezni kívánjuk a többieket, vagy kipróbáljuk a jókedvet helyette. Banálisnak, nevetségesnek hangzik, én tudom. Látom is az arcokon, amikor nekiindulok a városnak. Őszintén megmondom, engem kevésbé zavar az a bizonyos arckifejezése az embereknek, amikor olyan látványosan hülyének néznek, mert, mondjuk, épp vigyorgok. Nem bánom a felvont szemöldököket, mert arra gondolok, hogy „szar lehet, barátom. Ha tudnád, ha értenéd, az fájna”.

Itt nem falakat kell döngetni, sem döntögetni. Itt a saját napodról van szó.

Arról kell határozni minden áldott reggel. És ha csöpögős amerikai szirupként is hangzik, de akkor is ott kell eldönteni, te hogy fogsz hozzálátni a napodhoz. Milyen lesz a kedved, hogy fogsz reagálni. És tudom, ezer bajod van. Hajnali öt van, én meg ott rohadjak meg a hülye ötleteimmel. Meg meló van, gond van, tisztában vagyok vele.

Dolgozom, két gyermek apja vagyok, eddig biztosan több mint ezer munkanapom volt 20 óránál hosszabb, és sorolhatnám. Ahogy te is.

Ettől még – és éppen ezért – nem mindegy, mire akarsz, és mire fogsz visszaemlékezni. Már most érdemes kicsit hátranézni, hogy ez jó-e így. Amire most emlékszel, az tetszik-e… Vagy te is tudnál néhány apróságon változtatni.

Mindenki tudna, és nem is kell ilyen utópisztikus butaságokban gondolkodni, hogy majd varázsütésre mindenki fog. Kezdetnek elég lenne elgondolkodni rajta, hogy ennél könnyebben talán kevés dolgot lehet kipróbálni a világon. Meg ennél gyorsabban. Hátha az a bizonyos élet, amelynek elveszítésétől úgy egyébként olyan nagyon félünk, az normálisabb, kellemesebb napokból kezd váratlanul összeállni. Biztatok mindenkit ennek bátor kipróbálására. Egy dolgot garantálok 100 százalékos biztonsággal. Baj nem lehet belőle.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ gradyreese