–

Amióta az eszemet tudom, szorosan ölelnek a feltételes módok. A gondolataim folyamatosan a „mi lett volna, ha”, és a „mi lenne, ha” skálája között cikáznak. Óvodáskorom óta képzelem el az életem elhanyagolható részleteit öt, tíz, tizenöt évre előre. Látom, ahogy majd harminc év múlva egy olyan lakásban élek, aminek dupla szárnyú hálószobaajtaja van, hogy egyszerre tárhassam ki őket. És azt, hogy addigra megtanulok rizst főzni. Elképzelem, ahogy lerakom a kocsikulcsom a bejárati ajtó melletti komódra, pedig még jogsim sincs.

Túl sokszor képzeltem el gyerekkoromban, ahogy büszkén, kihúzott háttal átveszem majd a diplomám.

Az a baj ezekkel a feltételes módokkal, hogy ritkán válnak kijelentővé.

A tényleges diplomaosztómból csak a derekamról a harisnyámba futó izzadságcseppek maradtak meg, és az, ahogyan mantrázom magamnak: ha véletlenül orra bukom, azt csak a kamerák mögött tegyem meg. Mert azt is elképzeltem, ahogy a széksorok között vonulva felbukom a kamera vastag fekete kábelében, arccal előre esem, eltöröm az orrom, véres lesz a diplomám, a másik épületben a kivetítést néző nagymamák pedig, mint verebek a villanyvezetéken, egyszerre fordítják el a fejüket kilencven fokkal, hogy az eldőlt kamera képében megkeressék az unokáikat.

Szóval vannak ezek a nagy vízválasztó események, amelyek köré a legtöbb feltételes mondat szövődik a fejemben. Amióta leérettségiztem, a feltételes gombolyagom közepe az érettségi találkozó lett.

Így a 2022-es év már jóval korábban beköltözött a gondolataimba.

Egészen pontosan 2017 szeptemberének elején, amikor az első egyetemi eligazítón először kezdtem el arról fantáziálni, hogy mi lesz, ha majd újra visszamegyek Szegedre, a gimis osztályomhoz.

Akkor még egy másik szakra jártam, mint amiből aztán végre lediplomáztam pár hónapja, nem ismertem az emberek nagy részét, akiket most a legjobb barátaimnak hívok, minden alkalommal három különböző feljárón sétáltam fel a Blahán, mire megtaláltam azt, amelyen tényleg fel kell jönnöm, és még mosolyogtam az emberekre a metrón. (Ami így, visszatekintve, nagyon ijesztő lehetett.)

A fantáziálásban az is egészen sokat segített, hogy egy ember kivételével szinte senkivel sem beszéltem az érettségi óta eltelt években.

Az érettségi találkozó így egy visszatérő megfelelési ponttá vált: mi lesz, ha nem diplomázom le addig, ha nem lesz addigra egy menő munkám, ha nem találom meg azt, amit csinálni szeretnék, ha nem írok jó szövegeket, mi lesz, ha nem lesznek elmesélésre érdemes emlékeim.

Amikor először fantáziáltam a találkozóról azon az egyetemi eligazítón, azt hittem, majd gyorsan elvégzem az arab szakot, megtanulom ezt a furcsa nyelvet, és tolmács leszek.

Aztán azt hittem, fordító leszek, aztán pedig azt, hogy átigazolok a magyar szakra. Majd azon gondolkoztam, hogy média–kommunikációt tanulok inkább. Végül inkább átváltottam szlavisztikára, mert úgy gondoltam, megtanulom inkább ezt a másik furcsa nyelvet, és ebből leszek fordító.

Majd azt is hittem, hogy egy életre beleragadok az ügyfélszolgálatozásba, és pár év múlva a Cisco Techno (az ügyfélszolgálatos telefonok alapbeállítású csengőhangja) lesz az ébresztőm. Aztán elterveztem három különböző vállalkozást, akartam influenszer lenni meg szinkronszínész, megírtam egy fél regényt, majd mérgemben kitöröltem az egész dokumentumot, vettem egy csomó hímzőcuccot, és csináltam egy Etsy-boltot, csak hogy rájöjjek: nagyon béna vagyok a hímzésben.

Szóval, az elmúlt öt évem a pontosan elképzelt részletek helyett főleg újrakezdésből, megfutamodásból, felállásból és próbálkozásból állt.

Két hete aztán elmentem az érettségi találkozóra, újra láttam azokat az embereket, akikkel négy évig mindennap egymás arcát bámultuk. Beültünk ugyanabba a terembe, ahol a napjainkat töltöttük, és megtudtuk azt is, hogy a tablónkat kidobták, mert egy olyan ember sem akadt, aki nem felejtett el elmenni érte a kávézóba, amelyben ki volt állítva.

Amikor beültünk a fullasztóan meleg osztályterembe, mindenki sorban elmondta, hogy mit is csinált az elmúlt öt évben, nekem pedig egyre kevesebb feltételes mondat maradt a fejemben. Sokat aggódtam azon, hogy ezek az emberek, akik osztoznak velem egy egész életet meghatározó élményben, majd mindenben előrébb tartanak nálam, hogy én nem nőttem még fel eléggé, hogy még kínosabb leszek, mint középiskolában voltam (pedig, mindenkit megnyugtatok, nehéz lenne azt fokozni). Féltem, hogy nekik tényleg minden ki van már találva. 

„Sikertelen tárgyfelvétel, mert nem sikerült a tárgyfelvétel” – Egyetemi ügyintézés erős idegzetűeknek

WMN Suli – 2022. szeptember 9. – PZs

Aztán hallgattam őket, hogy mennyi dologba kezdtek bele és hagyták ott, hogyan csúsztak az egyetemen éveket. Azt, hogy most ápolók, gyógyszerészek, jogászok vagy tanárok legyenek, legalább annyira nem tudták, mint annak idején én.

Azt érzem, semmit nem változtam ahhoz a tizennyolc éveshez képest, aki akkor voltam, mégis más néz vissza rám a tükörből. Szóval, nem tanultam sokat az elmúlt öt évben, pár dolgot azért mégis csak megértettem. Így hát legyen itt öt dolog, amit ennek az öt évnek köszönhetek.

1. Valami tényleg mindig a levegőben lesz

Sokáig vezettem egy mentális listát arról, hogy épp mi nem áll a helyén az életemben. Ha a suliban sikerült mindent rendben tartani, a barátaimmal biztos, hogy épp összevesztünk. Amikor kibékültünk, elveszett a macskám, aztán, amikor megkerült a macska, leégettem a hajam szőkítővel. A mentális listán pedig sohasem sikerült kipipálnom minden pontot egyszerre, csak a sorrend változott.

Nem akarok hazudni, a mentális lista továbbra is íródik a fejemben, de a pontok már nem is pontok, inkább labdák, amikkel akármilyen jól zsonglőrködik is az ember, egy mindig a levegőben lesz.

2. Nem kell félni az újratervezéstől

A harminc évre eltervezett részletek sokkal mozgékonyabbak, mint azt elsőre gondolnánk. Nem tudom, hogy a személyiségem vagy az agyam miatt, de most már tudom, nem arra születtem, hogy sokáig egy dolgot csináljak – és ezzel nem vagyok egyedül.

Az én generációm, azt hiszem, örökre elfelejtheti, hogy kitanul egyetlen szakmát, amiből majd nyugdíjba megy.

Kezdek rájönni, hogy nemcsak én és a kortársaim, de tényleg senki nem tudja, hogy mit fog csinál legközelebb: az útvonal folyamatosan változik, a kanyarokban pedig kicsit jobban kell kapaszkodni. 

3. Én is csak egy mellékszereplő vagyok

Sokáig rettegtem, hogy éppen mit gondolnak rólam mások: a beszélgetéseimet és találkozásaimat a végtelenségig játszottam újra a fejemben, csak hogy megtaláljam minden apró hibámat, amiket aztán elefánt méretűre nagyíthatok. Ma azonban már kevésbé borít ki, hogy vajon a másik ember észrevette-e, hogy majdnem felbuktam, összeakadt a nyelvem vagy elfolyt a szemfestékem. Rá kellett jönnöm, hogy ezeken tényleg csak én agyalok, mert mellékszereplő vagyok az ismerőseim életében, akik hazafelé a villamoson nem az én nyelvbotlásaimra gondolnak, sokkal inkább a sajátjaikra, azokra, amiket én már rég elfelejtettem. Hiszen mindenki a saját sztorijának a főszereplője. 

4. Amúgy nem is vagyok annyira béna

Még mindig furcsa leírni vagy arról beszélni, hogy már nem akarok meghalni.

A kamaszkorom jelentős részét töltöttem azzal, hogy utáltam magam, és azt kívántam, bárcsak ne léteznék. Az utóbbi években azonban muszáj volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy sokkal több van hátra az életemből, mint amennyi eltelt, és ha ezt esetleg élvezni is szeretném, érdemes lenne nem szabotálni magamat folyamatosan. Leszoktam arról, hogy azt mantrázzam magamnak, hogy mennyire szörnyű is vagyok. Kezdem megtanulni, hogy a dicséretekre a „köszönöm” is pont elegendő válasz. A legrosszabb forgatókönyvek mentális újrajátszása helyett pedig megpróbálom megadni a lehetőséget magamnak, hogy legalább megpróbáljam a dolgokat, mielőtt megbukom bennük. 

Másodszor már rutinból megy?! – Ilyen a második gyereket iskolába indítani szülőként

WMN Suli – 2022. szeptember 3. – TF

5. Észre sem vesszük, hogyan lesz a VBK-ból gin-tonik

De nem csak én változtam az elmúlt öt évben. Mindenki más is. Az osztálytalálkozón beszélgettem olyan emberekkel, akikkel a négy év alatt ha három mondatot váltottunk, és olyanokkal is, akikről azt hittem, életem végéig szerves részei lesznek a mindennapjaimnak, mégsem beszéltem velük az elmúlt öt évben.

Egyszerre tűnik ez az idő végtelennek és rettentően rövidnek is.

Rájöttem arra is közben, hogy az olyan vízválasztóknak, mint az érettségi találkozó meg a diplomaosztó nem csak a lezárás a szerepük. Ezek az események jelölik ki az emlékezés határait, amiken belül rájöhetünk, hogy az idő valóban telik.

Hogy ezeken a határokon belül valahol észrevétlenül, de megszűntem utálni magam, túlaggódni a részleteket, és közben, az ihatatlan alsó polcos vörösbor mindenki poharában lecserélődött.

Ez az öt pont pedig valószínűleg egészen magától értetődő azoknak, akik régebb óta utaznak ezen a sárgolyón. Nekem mégis furcsa volt rájönni, hogy a felnövéssel nemcsak tovább komolyodni lehet, de megtanulni azt is, hogy szinte semmit nem kell az életben túl komolyan venni. Legalábbis, most így gondolom, aztán majd öt év múlva meglátjuk. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Hinterhaus Productions

Polner Laura