Amit még az unokáinknak is mesélni fogunk – Legendás diákcsínyek történetei

A tanulók leleményessége persze nem áll meg a különféle puskázási módszerek kidolgozásánál, nem véletlenül létezik a diákcsíny műfaja… Ezek lehet, hogy némi fejfájást okoznak az elszenvedőknek, de már akkor tudni lehet, hogy klasszikussá nemesedő történetek lesznek belőlük, amiket még évek múltán is emlegetünk majd. Ilyen például Laura története is:

„Végzősök voltunk, és már kirakták a tablónkat az aulába. Tóth Ákos, aranylelkű osztálytársam, úgy döntött, magához vesz kb. 100 pár ragasztható, mozgó műanyag szemet, és mindenki arcára felragasztgatta őket. Az igazgató engem már amúgy is gyűlölt minden elképzelhető okból kifolyólag, így nyilván azt hitte, én szórakozom vele még utoljára. Két tanár tudta csak, hogy ki volt az igazi elkövető (az ő arcukra sosem került műszem), de nem mártották be, az igazgató pedig minden reggel leszedette a szemeket vagy a portás nénivel, vagy a helyettesével.”

„Miután a fiúk egyszer bábelőadást tartottak a bioszlaborban a preparált állatokkal, többet nem engedtek be minket tanári felügyelet nélkül. Egy másik alkalommal előre állították a faliórát, és a tanár, aki amúgy is mindig hamarabb szélnek ereszett minket az óráról, meglepődve konstatálta, hogy elszaladt az idő, és fél órával hamarabb elengedett. Ebbe a terembe se engedtek be minket többet. Egyszer pedig az iskolatejből épített hatalmas torony omlott le, és árasztott el mindent a tej.” (Cinti)

És mi más indítaná be jobban egy osztály kreativitását, mint az unalom:

„Kilencedikben volt egy magyartanárunk, aki nem igazan tudta fenntartani a figyelmünket, így kitaláltunk játékokat.

Az egyik ilyen a halacska névre hallgatott, és a lényege, hogy amikor ülsz a széken, nem kapsz levegőt, és csak akkor vehetsz, ha annyira felállsz, hogy a feneked bőven elemelkedik a széktől (kvázi feljössz a felszínre).

Ezt nagyon sokat játszottuk, és a tanár nem mondott semmit, szerintünk észre sem vette. Egyszer nagyon sok hiányzó volt, és mindenki a hátsó két sorba tömörült (nyilván). Így is elkezdtünk játszani, de a tanár hátrajött, megállt előttem, és onnan beszélt tovább. Már majdnem megfulladtam, és amikor már tényleg nem bírtam tovább, felpattantam a helyemről, és levegőért kapkodtam. A tanár nem tudta, mire vélje, én pedig azt kamuztam, hogy begörcsölt a combom, muszáj volt felállnom. Az osztály többi része természetesen alig bírta visszatartani a nevetést. (Csenge) 

És ha már az unalomnál tartunk, ki ne próbált volna informatikaórán suttyomban inkább játszani a gépen, mint a tananyaggal bajlódni?! Nálunk nagy sláger volt a miniclip.com, amit egy idő aztán le is tiltottak a gépeken. Levi osztálya azonban egy szinttel feljebb lépett, amikor az órai számítógépes játékokról volt szó:

„Az ofőnk volt az elektronikatanár meg a sulis rendszergazda is. Infóórán mi csak játszottunk a gépeken, de már eléggé untuk a felhozatalt. Telepíteni nem tudtunk a gépre, se pendrive-ot bedugni, így nem tudtunk semmi új játékot bevinni. Az internet meg rohadt lassú volt, tehát a letöltés sem volt opció. Aztán egyszer valamilyen CD-t leszedtem a netről, amivel feltörtük az adminhozzáférést a gépekhez. Körbeadtam a srácoknak a jelszót azzal a kikötéssel, hogy úgy ne lépjenek be az adminba, hogy a netre van kötve a gép, mert a szerverszobából egyből látni lehet, és akkor bukunk. Így jó ideig tudtunk mással is játszani, csak egyszer az egyik osztálytársam úgy lépett be a rendszergazdába, hogy be volt kötve a net… Feldúltan jött is le az osztályfőnökünk, hogy mi folyik itt, persze lebuktunk. Végül az egész balhét a srác vitte el, azt, hogy hetek óta egyébkent feltörtük a rendszert, és így játszottunk, nem tudta meg.”

via GIPHY

És arról se feledkezzünk meg, amikor a tanár is cinkos a csínyben:

„Mint elég sokan akkoriban, tárcaláncot hordtam az oldalamon. Az első padban ültem, közvetlenül a tanár előtt, az ablak mellett. Április 1-je volt, és nagyjából a harmadik-negyedik óra lehetett, irodalom. A tanár úr bejött, leült szép nyugodtan, és nekiállt a naplóba írni bőszen, majd megkért, hogy csukjam be az ablakot.

Én mit sem sejtve pattantam, hogy teljesítsem a kérést, ám nagyjából húsz centinél jobban nem tudtam elemelkedni a székemtől.

Gondoltam, biztos beakadt a lánc, máskor is volt ilyen, megigazítottam, majd újra próbáltam, ám ismét nem tudtam felállni. Eddig bírta az osztály röhögés nélkül, én pedig jobban megnéztem a láncomat… nos, egy elég masszív biciklizárral odakötöttek a padhoz. A dologban mindenki benne volt, még a tanár úr is, bár ő aztán bocsánatot kért tőlem. A zárat pedig a padtársam rakta rám, aki akkoriban a legjobb barátom volt. Sértődés nem lett belőle, én is baromi jót röhögtem rajta.” (Pintyi)

Természetesen a kollégiumi sztorik sem maradhatnak ki

Kezdem is rögtön az enyémmel, ami még gimnázium első évében történt. Gólyákként a felsőbb éves lányok beadták nekünk, hogy hagyomány a koliban, hogy húsvét előtt a fiúk éjjel egy vödör vízzel meglocsolják a lányokat. Azt mondták, biztos forrásból tudják, hogy hajnali háromkor indul a locsolómenet, ezért kitalálták, hogy lepjük meg mi a fiúkat, és egy órával előbb inkább mi öntsük ki őket az ágyból. Volt nagy kupaktanács, elosztottuk, ki melyik szobába megy, hajnali kettőkor leosontunk a fiúk szintjére, és mindenkit nyakon öntöttünk kábé fél liter vízzel.

Gondolom, mondanom sem kell, volt anyázás rendesen, és természetesen a fiúk nem terveztek locsolkodást.

A kis akciónkért persze kaptunk kollégiumi figyelmeztetést, de ez nem fájt igazán, az már sokkal inkább, hogy a fiúk napokig eléggé morcosak voltak ránk.

via GIPHY

De nem csak mi voltunk ilyen „jómadarak”, Radit sem kellett félteni, ha egy kis koleszos szívatásról volt szó:

„Annak ellenére, hogy elég visszahúzódó vagyok, nagyon sok csínyben benne voltam (mondjuk, emiatt ritkán gyanakodtak rám). Volt, hogy miközben a szobatársam zuhanyozott, elloptam a törülközőjét, így meztelenül kellett végigrohannia a folyosón. Aztán becelluxoztuk egy másik szobatársammal az ajtót este, hogy mire a türcsis lány visszajön a toalettről (ott telefonált mindig a pasijával lefekvés előtt), beleragadjon. Végül a tanár ragadt bele, aki ellenőrizni jött minket, és kezdhettük az egészet újra. De olyan is volt, hogy felgyulladt az egyik ágy a szobánkban (az nem én voltam), meg olyan is, hogy a Jozsón (tisztességes néven: Józsefvárosi Piac) vásárolt póthajat cérnára kötöttük, az ötödik emeleti szobánk ablakából lelógattuk az utcára egészen a földig,

és azzal riogattuk a járókelőket, hogy amikor a közelbe értek, hirtelen felrántottuk szemmagasságig.

Mentségemre szóljon, sosem én voltam az értelmi szerző, csak a végrehajtásban segítettem.” (Radi) 

Jó harminc évvel ezelőtt pedig néhány srác igen különös délutáni programot talált ki az egyetemi koliban:

„Amikor már elég sivárnak éreztük a kollégiumban töltött hétvégéket, néhány évfolyamtársam kitalálta, hogy szervezzünk egérfuttató versenyt. Egyikünk vett a közeli állatkereskedésben néhány fehér egeret, a pályát pedig a koli folyosóján a tornateremből elcsent padokból alakítottuk ki. Elneveztük őket, és lehetett rájuk fogadni is. Az esemény gond nélkül lezajlott, ám az egyik egérke, név szerint Maxigáz, szőrén-szálán eltűnt. Szegénykém hónapokkal később került elő egy takarításkor ez egyik szoba konvektora mögül, holttestét illő kegyeleti szertartás keretében helyeztük örök nyugalomra a kollégium udvarán.” (Tamás)

És végül jöjjön a kollégiumi ajtó esete, amitől sajátos módon akart megszabadulni az egyik diák:

„Az utolsó évünkben az iskolánknak új igazgatója lett, akit eléggé utáltunk, mert az addigi liberálisabb működést akarta kicsit konzervatívabbá formálni olyan szabályokkal, amik egyáltalán nem tetszettek nekünk, és nem is igazán volt értelmük azon kívül, hogy megmutathassa, mostantól ő a főnök, és az lesz, amit mond. Az egyik ilyen húzása az volt, hogy mikor visszajöttünk a tavaszi szünetről, a kollégiumot a sulival összekötő folyosóra beépíttetett egy ajtót azért, hogy a kollégisták ne ugorhassanak fel az ötödik óra végéig a szobájukba – akkor sem, ha lyukasórájuk van. Maga az ajtó iszonyú ronda volt, az a fehér műanyag fajta, ami teljesen kilógott a suli amúgy nagyon szép, tégla-fa dizájnjából, de persze az fájt a legjobban, hogy kizárt minket a koliból. Eddigre már sok volt az igazgató rovásán, mondhatni, ez volt az utolsó csepp a pohárban a diákságnál, ezért az egyik osztálytársam elhatározta, megszabadít minket az ajtótól. Nem, nem verte szét, sokkal elegánsabb megoldást választott: lefotózta, és hamis profillal felrakta a Vaterára azzal a szöveggel, hogy rájött, mégsem illik az enteriőrbe, ezért eladná.

Megadta az igazgatói iroda számát, és megjegyzésként odaírta, az érdeklődők beszéljenek kicsit hangosabban a telefonba, mert nagyot hall.

Valami nevetségesen alacsony árat adott meg, így másnap folyton csengett az igazgatói iroda telefonja, és a lehetséges vevők üvöltve érdeklődtek, meg van-e még az ajtó. Természetesen óriási botrány lett a dologból, mi meg be voltunk fosva, hogy érettségi előtt kirúgják az osztálytársunkat, még kupaktanács is volt, hogy hogyan védhetnénk meg az igazgató haragjától. Végül néhány nap után feladta magát a srác, és nem rúgták ki, csak az érettségiig ki kellett költöznie a koliból. Máig azt mondja, hogy teljesen megérte.” (Zoé)

Ti milyen diákcsínyeket követtetek el? Írjátok meg nekünk kommentben!

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61