Advertisement

Minden évben nagyon várom a tanévkezdést

Aztán persze már az első napon is alig vonszolom magam, hisz mindig annyira hirtelen jön el ez a pillanat, és a sokak által vizionált „három hónapos szabadság” valahogy minden évben csak hat hét a valóságban. Mi már a tanévkezdés előtt egy-két héttel elkezdünk dolgozni, hisz a tanév nem indul el „magától”, nem kezdődik el „csak úgy”, elő kell készíteni értekezletekkel, pótvizsgákkal, tankönyvosztással, teremdekorálással. Meg még annyi minden mással.

Az idén talán még jobban vártam a kezdést, mint eddig bármikor, mivel egész nyáron arról olvastam, hogy a magyar oktatásügyben minden mennyire rendben van, minden a lehető legszuperebb.

Megtudhattam többek között, hogy nincs is tanárhiány

„Az a pár ezer hiányzó ember természetes.” Természetes, hiszen a tanárok mindig júniusban mondanak fel, hogy aztán augusztus végén legyen újra állásuk, közben pedig fizetés nélkül „élvezik a szünetet”.

De ha ez még nem lenne elég, felhívták a figyelmemet arra is, hogy tulajdonképpen nem is kell minden iskolába szaktanár. Minek is?! Majd a guruló, gördülő, áttanító tanárok „megoldják valahogy”. Szóval „nincs gond” ezzel.

Megtudhattam azt is, hogy „az iskolák jól felszereltek”, mindenhol van eszköz bőven, ellátottak az intézmények minden földi jóval, sőt még annál is többel.

Most már nincs is más teendő, mint várni az iskolákba tömegével érkező robotokat meg drónokat, így aztán tényleg hipermodern lesz az oktatás, mert már csak ez hiányzik, minden más a lehető legprofibb. 

Megtudhattam azt is, hogy korszakalkotó váltás előtt áll a pedagógusképzés

Ez persze „egy csapásra megoldja a problémákat”. Azokat a problémákat, amik amúgy – mint tudjuk – nem is léteznek. Csak készülünk rá, mint a jegesmedvék megjelenésére az iskolákban. Nincsenek és soha nem is voltak ugyan, de az a célunk, hogy ne is legyenek.

Szóval egy olyan ötlet született, ami a „legjobb”: a jövő tanárának pont elég annyit tudnia, amennyi egy középiskolás diáknak kell. Valóban, minek is több? Miért terheljük a történelemtanárok agyát például Tukulti-apil-ésarra életével és tetteivel,

minek is lássuk a nagy egészet, az összefüggéseket? De tényleg.

Persze, ha egy diák majd olyat kérdez, ami a könyvben nincs benne, akkor majd érvelnek azzal, hogy „ennyit kell tudni, és nem többet”. Válasz meg nem lesz. Maximum az, hogy 42, hiszen az mindenre válasz.

Végül megtudhattam azt is, hogy „degeszre keresem magam”

Állítólag „óriási béremelést kaptam az elmúlt években, és még nyáron, a szabadságom alatt is kapom a fizetésemet”, szóval igazából nagyon kellene örülnöm, hogy már nem 130, hanem 220 ezer forintot keresek nyolcéves munkaviszony után.

Ennek amúgy tényleg örülök. Az öröm keserédes, de örülök.

Szóval ezekkel a reményekkel és hatalmas hittel léptek be tanárok tízezrei az iskolák kapuján

Aztán gyorsan arcon csapta őket a rideg valóság, és nem értették, hova is tűnt az az idealizált kép, amit egész nyáron eléjük festettek.

Mert a valóság sokkal szomorúbb, mint ahogy azt bárki el tudja képzelni.

Szerintem elvétve találunk olyan tanárit az országban, ahol ne lenne üres szék, ahol ne hiányozna legalább néhány kolléga, de több helyen akár nyolc-tíz fővel is kevesebb tanerő van a szükségesnél, eleve így kezdődik a tanév. Ami nemcsak a pályát elhagyó kollégák miatt szomorú, hanem amiatt is, hogy ezeket az órákat el kell látni, ami megnövekedett munkaterhelést, állandó helyettesítést jelent, akár heti öt-hat óra pluszmunkával is. És mindezt bármiféle pluszjuttatás nélkül, ingyen. 

 

Próbálkozunk…

De nem szakos tanárként nem tudsz olyan minőségű oktatást nyújtani a gyerekeknek, mint amilyenre szükség lenne, így ebben a helyzetben mindenki hátrányt szenved.

Értem én, hogy várjuk a robotokat meg a drónokat, és tényleg szuper lenne, ha 2021-ben nem ott tartanánk, hogy az évekkel ezelőtt kifestett termekben krétával írunk az ütött-kopott táblára, amin az írás fele nem is látszik, de sajnos nagyon sok iskolában ez a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy rozoga, rossz állapotú padok, székek várják a gyerekeket, és nagy szerencse, ha nem törnek össze, hanem még egy tanévet kihúznak. Arról pedig nagyon sokan csak álmodnak, hogy okostábla kerüljön fel a falra, amivel tényleg szuper dolgokat lehetne tenni. Mondjuk, ehhez az is kellene, hogy ne hosszú percekig tartson, míg az öreg, elavult számítógépek bekapcsolnak, és legyenek megfelelő programok a táblákhoz, amiket használnánk. 

Mondhatják sokan, hogy „az iskolák kaptak tableteket, eszközöket és minden földi jót”

Ez is igaz: vannak, akik kaptak. De azért azt se felejtsük el, hogy ez azt jelenti, hogy 500 gyerekre érkezik 20 tablet. Az valóban több a semminél, a hatékony oktatáshoz viszont nem elég. Mutatóba van, de többre nem elég sajnos.

Arról meg már volt szó, hogy a mélyen alulfizetett tanároknál ilyen körülmények között eléggé hiányzik a motiváció.

Sajnos egyre többen gondolkodnak a pályaelhagyáson, ráadásul jellemzően épp a lelkes, felkészült tanárok, mert ők pontosan érzik, hogy így nem lehet dolgozni. És igazuk van.

A magyar oktatási rendszer recseg-ropog

Imádkozni kell azért, hogy ne omoljon össze tanév közben az egész, mint egy kártyavár, mert ez az idő már vészesen közeleg, a harang egyre hangosabban kong, csak pont azok nem akarják meghallani, akik tehetnének ellene.

A rendszert már évek óta a tanárok viszik a hátukon, ők nem engedik összeomlani, mert mindig jön a szakmaiság, az örök érv, hogy „a gyerekek érdekében még ezt vállaljuk, hogy nekik jó legyen”.

Csak az a baj, hogy egyre több mindent kellene vállalni, és ezt nem lehet a végtelenségig húzni. Azonnali és valós megoldás kell, alapjaiban kellene megváltoztatni az egész rendszert, és rendbe tenni a dolgokat. Máskülönben óriási baj lesz.

Ha ezt sem a szülők, sem pedig a felelősök nem látják, akkor nagy megdöbbenés lesz a vége.

Az augusztus 20-i nagy csinnadratta biztosan élmény volt, de annak az árából el lehetett volna kezdeni a rendbetételt. Persze, tudom, demagóg vagyok, meg amúgy is, ha már kevés a kenyér, akkor legalább cirkusz legyen… Abból valahogy soha nincs hiány.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fStop Images – Emily Keegin