„Nem szerencsés, ha a szülő azt érzi, feláldozta a karrierjét a gyerekért” – interjú dr. Schlett Katalin sejtbiológussal

–

Takács Dalma/WMN: A természettudomány sokáig férfiak dominálta pályának számított, még most is hírértékű, ha női kutatóval találkozunk. Ön hogy lépett erre a pályára évtizedekkel ezelőtt?

Schlett Katalin: Őszintén szólva én nem vagyok biztos abban, hogy férfiak dominálta terület lenne, pláne, ami a biológiát illeti. Statisztikát nem tudok fejből mondani, de szerintem az egyetemre jövők minimum 60 százaléka lány, viszont ahogy haladnak előre a pályán, úgy csökken az arányuk, és a vezető pozíciókba már leginkább férfiak kerülnek. Szóval az üvegplafon abszolút létezik, de én azt látom, hogy nagyon sok lányt érdekel a biológia területe.

Az én történetem pedig roppant egyszerű.

Szuper biológiatanárom volt, név szerint Müllner Erzsébet, aki teljesítette a gimnázium szerintem legfontosabb feladatát: fel tudta kelteni a gyerekek érdeklődését a tantárgya iránt. 

Én abszolút humán beállítottságú diák voltam, angol–történelem szakra szerettem volna menni. Nem fogdostam rovarokat, nem voltam biológiabolond, de amikor a tanárnő által találkoztam a sejtbiológiával, és elkezdtem megérteni a folyamatokat, teljesen elvesztem benne.

Ez pedig az egyetemen is folytatódott, ahol lett egy, Müllner Erzsébethez hasonlóan domináns, nagyon szuper női mentorom, Madarász Emília, aki a szakdolgozatomat is segítette, valamint az egyetemi szakdolgozatom és PhD-m témavezetője volt. Óriási szerencsém volt mindkettőjükkel, a jelenlétük, segítségük, aktivitásuk az egész pályámat meghatározta. Talán ez is az oka annak, hogy számomra is kiemelten fontos a tehetséggondozás. Csodálatos érzés átadni ezt a belső lelkesedést, a motivációt, pláne, ha fogékony diákokkal találkozunk.

T. D./WMN: Van a családjukban más kutató is? 

S. K.: Értelmiségi családból származom, de az édesapám politológus emeritus professzor, az édesanyám pedig egy kiváló magyar–történelem szakos tanár volt, tudom, hogy őt is a mai napig, 30 év távlatában is emlegetik a tanítványai. A húgom kommunikációs területen dolgozik. Szóval, én vagyok az egyetlen természettudós, viszont a férjemmel már az egyetemen ismerkedtem meg, ő is biológus.

T. D./WMN: Két példát is említ arra vonatkozóan, hogy milyen sokat jelent egy jó pedagógus, és azt gondolom, ez a természettudományos tárgyakra hatványozottan igaz. Élénk bennem az emlék, mennyire félt az egész osztályunk középiskolában a biosztól, a fizikától, a kémiától. Ezek voltak a híresen nehéz tantárgyak. Ön szerint hogy érdemes a diákokhoz közelíteni ezen a téren?

S. K.: Vicces, amit kérdez, ugyanis a felsőoktatás az egyetlen olyan hely, ahol úgy tanít az ember, hogy nem kell hozzá tanári végzettség. Szerintem jó lett volna, hogyha tanulok pedagógiát, de ez kimaradt, viszont nagyon szeretek oktatni, nagyon szeretem átadni a tudást, akárcsak a szüleim anno. És végül beletanultam – elnézést, ha szerénytelenül hangzik, de szerintem jó órákat tartok, legalábbis a hallgatók ezt a visszajelzést adják. 

Visszatérve a kérdésére, a középiskola és az egyetem nehezen hasonlítható össze, hiszen az utóbbira már önszántukból jönnek a gyerekek, és az oktatás típusa is teljesen más: vannak gyakorlatok, tudományos diákköri munka, szakdolgozat, lehet kísérletezni is. Ehhez képest sokkal nehezebb helyzetben vannak a gimnáziumi tanárok, nekik azért limitáltak a lehetőségeik.

Viszont én már általános iskolától kezdve hiszem, hogy nem szabad száraz elméletet tanítani anélkül, hogy ne a gyakorlati oldalát mutassuk meg valaminek.

Teljesen más egy hétévesnek elmondani, hogy az egy centiméter az 10 milliméter, vagy pedig fogni egy szabócentit, fölvagdosni, megfogdosni.

Ugyanez a helyzet a biológiával is: a kísérletek segítenek abban, hogy megértsük a logikai összefüggéseket.

És egy mikroszkóp azért szinte minden iskolában akad, meg lehet nézni a növénynyúzat citoplazmáját, ami máris sokkal izgalmasabb, mint csak a könyvet lapozgatni.

Ez ugyanúgy igaz a fizikára, a kémiára: ha nem robbantgathat egy általános vagy középiskolás, akkor az egész semmit sem ér!

És azt látom, hogy ha nem fogjuk meg a diákokat a gimnázium alatt, akkor elveszett a következő generáció, legalábbis a természettudományi területeken. Ráadásul esetünkben óriási elszívó ereje van az orvosi pályának – mindkettő nemes és fontos terület, de nagyon mást kívánnak.

T. D./WMN: Azt, hogy mi minden szól az orvosi pálya mellett, szerintem nem kell magyaráznunk, na de laikusként nehéz elképzelni, hogy mire számíthatunk a biológus pályán.

S. K.: Egy orvosnak az egész képzése arra szolgál – hacsak nem Dr. House az illető –, hogy protokollokat kell követnie. Fel kell tudnia állítani valamilyen diagnózist, meg kell tudnia mondani, arra milyen gyógyszer való. Ő nem kérdőjelezheti meg a tanultakat, nem kísérletezhet a gyógyszerekkel, a kitaposott úton kell járnia akkor is, ha időközben hallott valamilyen új kutatásról. Ne értsen félre: ez egy abszolút megbecsülésre méltó foglalkozás, nagyon jó gyógyítani, segíteni embereket, ráadásul közvetlen visszajelzést kap az orvos, amikor látja felépülni a páciensét.

Egy kutató egészen mást csinál.

A mi feladatunk az első perctől kezdve az, hogy felrúgjuk a szabályokat, megkérdőjelezzük a protokollokat, hiszen így fedezhetünk fel új dolgokat.

És ebből adódóan nagyon ritkán van közvetlen, ilyen típusú sikerélményünk. Mi nem gyógyítunk, hanem azon dolgozunk, hogy felfedezzünk valamit, ami 10-15 év múlva akár a gyógyítás szolgálatába is állhat. Óriási büszkeség végigvinni egy ilyen projektet, de rengeteg türelem kell hozzá. 

A kutatás nehéz pálya egyébként. Nagyon nagy frusztrációtűrés, kitartás kell hozzá, és ráadásul pénzt is kell szerezni rá, ami sokszor nem megy könnyen. Ezt a fajta harcot kevesen bírják, és talán emiatt vagyunk itt kevesebben nők.

T. D./WMN: Örülök, hogy kitért a kutatói oldalra is, ez talán sokak számára még kevésbé megfogható, mint az oktatói feladatok. Hogy néznek ki egy sejtbiológus mindennapjai? Mik most a forró témák a laborokban?

S. K.: Én alapvetően alapkutatási területen dolgozom, amire gúnyosan azt lehet mondani, hogy egy-két elvarázsolt kutatón kívül senkit sem érdekel. De miért lesz ettől a társadalomnak a jobb? Hát azért, mert semmilyen alkalmazott kutatás, gyógyszerfejlesztés nem történhetett volna meg alapkutatási feladatok nélkül.

Több projektünk is fut a laborban, hiszen egy adott vizsgálati irány segíthet például annak megértésében, hogy miként működnek a szinapszisok a memóriafolyamatok során, egy adott fehérjének a hiánya, vagy a nem megfelelő működése feltárhat új jelátviteli útvonalakat, választ kaphatunk kérdésekre az idegsejtek közötti kommunikációra vonatkozóan, és ezek mind hozzájárulnak például a depresszió megértéséhez.

Foglalkozunk azzal is, hogy az egyik legfontosabb, serkentő neurotranszmittert megkötő receptor nem megfelelő működése hogyan okozhat PTSD-szerű tüneteket, hogyan hat a szorongás és a felejtés képességére. Ha egy adott szinapszis működése nem megfelelő, a kapcsolatok tartós rögzülése akár a kellemetlen emlékek hosszú távú megmaradásával is járhat.

Ugyanakkor fontos látni, hogy mi nem foglalkozunk emberekkel. Biológusként állatokat vizsgálunk és sejttenyészeten kísérletezünk, nálunk a Petri-csészében történnek a legnagyobb felfedezések.

Az ott kialakuló sejtek működését genetikailag, kémiailag tudjuk módosítani, és így megnézhetjük, hogy a nem módosított verzió és a módosított miben különbözik például szorongó egerek esetében.

Emellett vannak a laboratóriumban olyan emberi bőrsejtekből átprogramozott sejtek is, amikből idegsejtet lehet készíteni. Ez hozzájárulhat többek között az autizmus kialakulásának megértéséhez.

T. D. /WMN: Ezt hogy kell elképzelni a gyakorlatban?

S. K.:

Az emberi bőrből kivett biopsziát – ezt nem mi végezzük, hanem manapság már megvásárolhatók – genetikai módosítással vissza lehet programozni olyan állapotba, mint ahogyan a megtermékenyített embrió fejlődése során létezett, amikor az adott sejtből még bármilyen szöveti sejttípus kialakulhatott.

Ezt hívjuk pluripotens állapotnak, az „újraprogramozással” pedig indukált pluripotens őssejtek hozhatók létre. Így visszajuthatunk az őssejtekhez, és tudjuk őket differenciálni, mondjuk, idegsejt, izomsejt, szívizomsejt, vázizomsejt, limfocita irányba, majd a Petri-csészében megvizsgálhatjuk, hogy mi történik az embriófejlődés során egy ilyen pici kis szervmodellben.

Ez talán elsőre ijesztően hangzik, de nem kell megijedni ettől: nem hozunk létre Frankensteint, ez egy szigorúan szabályozott, engedélyezett eljárás.

T. D./WMN: Milyen kérdésekre adhat választ egy ilyen kutatás?

S. K.: Ez most egy elképesztően forró terület, ugyanis rengeteg mindenre lehet használni ezeket a sejteket. Például segítséget nyújthatnak betegspecifikus gyógymódok előzetes tesztelésében is. Képzelje el például, hogy nem az történik, hogy elmegy az orvoshoz, és a megállapított betegségére kap egy gyógyszert, ami vagy hat, vagy nem, hanem az önre jellemző idegsejthálózaton megnézzük előre, mennyire működőképes önnél az adott szer, mi lesz a leginkább megfelelő terápia. Ez persze sosem lesz soha azonos azzal, mintha tényleg bevenné a gyógyszert – hiszen például a mája nem dolgozza át a felszívódó gyógyszermolekulákat –, de a tesztelés már rengeteg dologra rámutathat. És nemcsak idegrendszeri területen, de akár a rákkutatás területén is.

T. D./WMN: Mennyire távoli jövő az, hogy ezt a metódust alkalmazzák a mindennapi gyógyászatban?

S. K.: 2018-ban, Japánban jelent meg az első publikáció arról, hogy egy időskori makuladegenerációval – ez egy látásbetegség – küzdő, 77 éves hölgytől bőrmintát vettek, és átprogramozták a sejtjeit olyan típusú sejtekké, amelyekre szükség volt ahhoz, hogy megmaradjanak a fotoreceptorok, és ne romoljon tovább a látása. Ez volt a legelső ilyen klinikai teszt, de most már egyre több példát láthatunk.

Persze az, hogy a háziorvos felírja az őssejt-technológia ilyen jellegű alkalmazását, még csak nagyon specifikus területeken érhető el: régóta működik a csontvelő-transzplantáció a leukémiás betegek esetében, de az utóbbi években jó eredményekről számolnak be az inzulintermelő és vérképző sejtek pótlásában is. Az idegrendszerben elpusztult sejtek visszaillesztése azonban még nagy nehézségekbe ütközik, ott korlátozott ez a típusú regeneráció. 

T. D./WMN: Az interjú elején említette, hogy több nő kezdi el a pályát, mint férfi, de mégis belőlük marad több. Mi lehet ennek az oka?

S. K.: Szerintem a legtöbb területen eleve több nő kezd, viszont sokuk a PhD környékén megáll. Azután nagyon sok küzdelem következik: hiába kitartók a diákok, rengeteg munkát kell tenni a publikációkba és a forrásgyűjtésbe, és egy harminc körüli ember már lehetséges, hogy családot is szeretne. Ezt a kettőt nem lehetetlen összeegyeztetni, de nehezen férnek meg egymás mellett.

Látok remek példákat: tudok olyan tudományos területen dolgozó nőkről, akiknek 3-4 gyerekük is van akár, és azt is látom, hogy nagyon sok családban törekszenek rá, hogy a férfi és a nő 50-50 százalékban lássa el a feladatokat, de az a gyanúm, hogy ez ritkán valósulhat meg teljesen.

Rengeteget jelent, hogy egy kutató mögött van-e támogató családi közeg.

Én személy szerint rengeteget köszönhetek az anyósomnak, aki a kisfiunk mellett van és volt akkor is, amikor én éjszakába nyúlóan dolgoztam. És nem akarok kertelni: ez a munka semennyire nem családbarát, nem 8–16-ig tart.

T. D./WMN: Mondta, hogy ma is hajnalban megy haza. 

S. K.: Itt rengeteg dolog van, ami nem normális.

Nem normális, hogy hajnalban jövünk és sokszor hajnalban megyünk, nem normális, hogy mennyi időt vagyunk a családdal, ahogy az sem, hogy a kutatói területen kiszámíthatatlanok a bevételek.

Viszont szeretném hozzátenni: bár valóban sok kihívás van a szakmában, azt gondolom, sok korlátot magunknak állítunk. Rengeteg elvárás ömlik ránk, pláne szülőként, és ezeket bizony nehéz összeegyeztetni a szakmai pályával. Nekem tényleg nagy szerencsém volt, de őszintén elmondom, számomra az első pillanattól egyértelmű volt, hogy be fogom adni a gyerekem bölcsődébe 7 hónapos korában, hogy folytathassam a munkát. Aztán persze meg kellett tapasztalni, mi működik, mi nem: mivel sokat volt beteg, az anyósom végül felajánlotta, hogy inkább otthon lesz vele, így a gyerek egyéves korától került vissza a bölcsibe. Tudom, hogy sokak számára meredeken hangzik ez, de bevallom, nem érdekelt, más mit gondol jónak – támogató közeg vette körül a gyerekem, szuper bölcsit, ovit találtunk, és minden rendben ment.

Nem szerencsés, ha a szülő azt érzi, feláldozta a karrierjét a gyerekért – szerintem olyan döntést kell hozni, amivel hosszú távon is boldogok vagyunk. 

És persze teljesen érthető, ha valaki nem tudja vállalni azt a rizikót, hogy adott esetben hiába pályázott, nem kapott pénzt a projektjére. 

T. D./WMN: Ez nagyon kiszámíthatatlan tényezőnek hangzik, ami egyáltalán nem sokadrangú kérdés család mellett. Mondjuk, egyedül sem.

S. K.: Így van. Ez nagyon nehéz helyzet, nem véletlen, hogy egyre kevesebben maradnak akadémiai területen. Nagyon rosszul érinti az embert, ha évekig dolgozik egy projekten, aztán sorra kapja az elutasításokat, mert például olyan területet érez fontosnak, amit kevésbé lehet eladni. Kitartás, frusztrációtűrés kell hozzá, tehetség és adottság is. 

T. D./WMN: …és egy adag kreativitás, önmenedzsment, meg biztos anyagi háttér is, úgy sejtem.

S. K.: Meg szerencse, sajnos ezt sem hagyhatjuk ki. De ott van például Karikó Katalin története. Ha végignézzük a karrierjét, azt láthatjuk, hogy a makacssága, a kitartása hajtotta előre akkor is, amikor közel 30 pályázatát elutasították. Csodálni való, hogy ezek után is kitartott, mind emberként, mind tudományosan nagyon inspirálónak találom őt. Egyébként

Amerikában már oktatják, hogyan kerülhető el a „Karikó-probléma”, azaz, hogy adott egy rendkívül tehetséges ember, aki mégsem nyer pályázatot.

Nyilván nagyon szerteágazó okok állnak amögött, hogy eddig tartott, amíg érvényesülni tudjon a területén.

T. D./WMN: Ön hogy motiválja a diákjait, ha elbizonytalanodnak? Hogy adja be a pályázatát a jövőbeni Karikó harmincegyedszerre is?

S. K.: Szerintem fontos, hogy reálisan elmondjuk a helyzetet mindenkinek, aki ebbe belevág. Fontos, hogy a diákok tudjanak róla, mit vállalnak, milyen lehetőségeik vannak, mikből választhatnak, mert ki kell alakítaniuk egyfajta stratégiát. Fontos az előretervezés, ugyanakkor a motiváció belülről kell hogy jöjjön. A bátorítás sokat segíthet, de mindenképp lesznek kudarcok és hullámvölgyek, a legtöbb, amit tehetek, hogy elolvasom a diákok pályázatait, átbeszélek velük mindent, átadom azt, amit tudok. Szükség van a pozitív visszajelzésre, ami tartja a lelket az emberben. 

Ha pedig a kutatás területe túl sok szorongást okoz, ki lehet egészíteni mással is, ami több sikerélményt hoz majd: az oktatásban rengeteg boldogság van, de el lehet menni az alkalmazott irányba is és feltalálni kis műszereket, ami talán kiegyensúlyozhatja a kutatási kudarcokat. És néha lehet panaszkodni is, de érdemes elsősorban azzal foglalkozni, amire van ráhatásunk, és nem azzal, amire nincs.

Takács Dalma