A terasz majdnem nagyobb, mint néhány lakás, amiben korábban éltem. A nappali olyan világos, hogy amikor eszembe jut a belső gangos bérház sötét, udvarra néző egyetlen ablaka, akkor már szinte úgy érzem, meg sem történt, soha nem is jártam ott, csak álmodtam. A vasárnapi rántásszagot madárcsicsergés váltotta fel, és a természet illata, a rácsos ablakokat a fény, a galériára felszuszakolt ágyakat pedig a növényi ornamentikás huzatok. Olyan közel élek most a természethez, hogy szinte benne ülök. Az út másik oldalán ott az erdő, alig pár méterre, de soha nem félek, még akkor sem, ha éjjel jövök haza.

Az elmúlt hónapokban gyakran bosszankodtam azon, milyen keveset tudok itthon lenni. Olyan elementáris erővel robbant be az év, annyi felkérés, munka, kampány és rendezvény jött – aztán itt van az új kötet is – hogy alig győztem kapkodni a fejem. Lassan ott tartottam, hogy elkezdek a lehetőségek között dagadó mellel válogatni, és nem vállalok be mindent, csak hát nemet mondani még nem egészen tanultam meg. Aztán meggyőztem magam arról, nem baj, jó lesz, ha most minden erőmet kipréselem magamból, azzal még gyorsabban és még biztosabban megalapozhatom a jövőmet. Meg egyébként: mindig is imádtam dolgozni. 

Majd néhány hét után azt vettem észre, hogy szinte egy perc időt nem töltök otthon, többnyire reggel elmegyek, egész nap loholok, mint egy őrült, aztán pedig jó esetben is csak este esem haza.

És lemaradok arról, hogy élvezzem az otthont.

Hozzáteszem ezt a fontos szót: végre. 

Ugyanis túl sokáig nem éreztem magam sehol otthon, túl sokáig menekültem az épp aktuális bázisaimról, és túl sokáig nem bírtam békében, egyedül, csak úgy meglenni magammal. 

Amikor pedig végre megtaláltam azt a helyet, ahol igazán érezhetem az otthon melegségét, akkor pedig megyek, mint egy őrült, és egy percet nem bírok élvezni abból, amit megteremtettem. 

Na, hát most ezt is megkaptam. Most aztán lesz időm – talán hetek, hónapok is eltelnek majd úgy, hogy alig teszem ki innen a lábam. Most még inkább hálás vagyok azért, hogy tavaly októberben jól döntöttem, amikor elhatároztam, hogy kiköltözöm a városból, és felcuccolok egy hegyre, az erdő mellé. 

Még akkor is áldásos ez, amikor egy kényszerű helyzet hozza, amikor a világ fenekestül felfordul, és olyan dologgal állunk szemben, amit az életünk során sosem tapasztaltunk. 

Emlékszem, amikor hét évvel ezelőtt, márciusban leesett a derékig érő hó, és megbénult minden, majd napokra bennragadtunk a házainkban, mások pedig az M7-esen vesztegeltek jó sokáig, micsoda drámának éltük meg azt a néhány napot. Most milyen nevetségesen kevés időnek tűnik innen a hó miatti vesztegzár egy világjárvány idején. Mennyivel egyszerűbbnek tűnik legyőzni a havat, hisz az olyan könnyen olvad el, ha beköszönt a jó idő. A vírus pedig… láthatatlan és félelmetes. 

Szóval kényszerpihenőn vagyunk. Nincsenek rendezvények, író-olvasó találkozók, reklámkampányok, menetelés, nincsen edzőterem, étteremben üldögélés, moziba és színházba járás. Nincs semmi. Otthon van. És ez az otthon most különlegesen fontos szerepet játszik az életemben. 

Most spórolás van. A tudatosság ideje… bár nem tudom, mennyire lehet ebben a helyzetben tudatosan élni. Mindenesetre előkotortam egy régi füzetet, és hó eleje óta írok mindent. Mennyi tartalékom van, azaz mennyit tudtam összespórolni az elmúlt időben, mit kell feltétlenül befizetni, és mik azok a kiadások, amiket el lehet és el kell engednem. Kiszámoltam, meddig elég a félretett pénzem, amiből év elején még egész másra terveztem költeni: utazni akartam sokat, a barátnőm esküvőjére készültem belőle, és meg akartam lepni magam egy motoros jogsival. Ezek most nem lesznek.

Behúztam a kéziféket.

Segítek a családomnak, amennyire tehetem és szigorúan beosztok minden forintot. Berendezkedtem erre a szűkös időszakra, több hónapra is, nem akarom, hogy meglepetés érjen. Főzök mindennap, nem dobok ki semmit. Ami fonnyadni kezd, holnapra abból lesz ebéd, vagy aznapra vacsora. Nem megyek boltba sem, online vásárolok. Előretervezek ebben is. Mi az, ami fogyóban, mit fogok főzni egy hét múlva, meddig elég a zöldség, a gyümölcs, a hús. A rizs úgyis eláll, a többit kitalálom. Jó előre berendelek mindent, ha két hét múlva jön, akkor sem baj.

Év elején még nem gondoltam volna, hogy lesz kockás füzetem. És azt sem, hogy megtervezem a költéseimet.

Meg azt sem, hogy a szociális életem és a pénzköltéseim egy egymás melletti, online ablakban helyezkednek majd el, épp csak nem pacsiznak.

Viszont arra már tavaly is sokat spóroltam, hogy az a hely, ahol élek, végre igazi legyen. Végre olyan legyen, amilyen én vagyok, ahol jól érezhetem magam. Ahova nemcsak aludni járok haza, hanem alkotni is tudok, mert tele van erőteljes energiával, igazi inspirációval, már maga a látvány is ezt az alkotást szolgálja. Tele van nyugalommal is, hiszen a természet közelsége minden pillanatában ezt árasztja magából. Még télen is, amikor nem annyira barátságos innen lemenni, ha lefagy az út, de a képeslapszerű látvány mindenért kárpótol.

Sokan kérdezik, nem félek-e az erdő mellett, a település legutolsó utcájában élni, de egyszer sem jutott eszembe az, hogy itt félnem kellene (pedig ki tudja, mi van az erdőben, hahaha). 

Ha időben ébredek fel, és reggel kijövök a hálóból, akkor még láthatom a napfelkeltét.

A nap lilás, narancsos héjból nyílik ki lassan, de olyan bizonyossággal, amilyenre nagy szükségünk van ezekben az időkben.

Amikor csak tehetem, megnézem a pirkadatot, közben odateszem a kotyogósban a kávém, beszívom mélyre azt az utánozhatatlan illatot, amely a kapszulás kávégépből soha a büdös életben nem fog kijönni, majd leülök a kanapéra, magamra húzom a vaskos plédet, és gyönyörködöm a kilátásban. Nem tudom nektek szavakkal leírni, mennyivel jobban kezdődik a napom. Persze akkor, amikor nem kell rohannom. 

És most minden jel arra mutat, lesz időm töltekezni. 

Ez a hely valóságos terápia lett számomra az elmúlt hónapokban, együtt épültem vele, lenyugodtam benne, és most még sokkal fontosabb helyszíne lesz az életemnek, mint eddig. 

Nem tudom még pontosan, mennyire értékelődik fel ez a biztonságos környezet, a kockás füzet, az online csetszobák, de az egész biztos, hogy még hálásabb leszek mindezekért a dolgokért pár hónap múlva.

Most ez a hely a legfontosabb a számomra. Végre nem menekülök, hanem létezem és élek benne. Nem akarok elmenni sehová, sőt, hálás vagyok azokért a napokért, amiket itt tölthetek, még ha kényszerből is teszem éppen. Most ez jelenti számomra az egész világot. 

Sosem kívántam volna, hogy ezt a megérkezéstudatot ilyen áron kapjam meg, de biztos vagyok benne, hogy nagyon fontos dolgokat fogok ezen falak között tanulni magamról és a világról az elkövetkező időszakban. 

Ez az idilli hely úgy nem lesz majd idővel börtönöm, ha megtanulom okosan használni a teret, és szeretni magam benne. Ha megtanulok beosztani, tervezni és úgy élni, hogy lesz még holnap.

Az igazi otthonomban…

Szentesi Éva