Mókuskerék az ovi udvarán, neonlámpák jellegzetes illata, benti cipő, mosolygó óriásnak tűnő óvónők, naposi teendők az asztal körül – nagyjából ezek maradtak meg az ovis évekből. Ja, és hogy tündi-bündi katicabogár, alma, angyalka, csillámpóni helyett az én óvodai jelem a seprű lett. Szerencsére a Facebook tett arról, hogy a negyven évvel ezelőtt mélyre süllyedt emlékek közül az egyik óvó nénim nemcsak hogy feltűnjön, de némi szervezéssel a lányom óvó nénije is legyen. Nem tudom, hogy anyukámat hány kérdés aggasztotta a mai szülők óvodaválasztási dilemmái közül. (De tudom. Semennyi.) Mentem a körzeti óvodába háromévesen. Slussz. Vakszerencse kérdése volt, hogy milyen óvónőket kapunk. Számomra ők mégis mosolygó óriásként derengenek a mai napig, és valószínűleg ezt a képet tartotta életben az is, hogy anyukám ódákat zengett Jutka néniről, Anikó néniről és a többiekről.

Pár éve a lányom indult oviba. Bár külföldön élünk, az óvodaválasztást érintő kérdések hasonlóak az otthoniakhoz. Mekkora a csoportlétszám? Milyen az óvoda felszereltsége? Hogyan kezelik a konfliktusokat? Hogyan kommunikálnak a szülőkkel? Hogyan fegyelmeznek? Aztán elmentem óvodalátogatásra, és az elsőbe olyannyira beleszerettem – az udvaron a játékokban elmerülő lányommal együtt –, hogy ezzel be is fejeztem a keresést.

Hazardírozásnak tűnhet, de az óvónők kedvessége, a barátságos légkör, a kicsik felé forduló őszinte figyelem, az, ahogyan a gyerekek együtt játszottak, ahogy az óvónők kommunikáltak velük, mind-mind részletkérdéssé minősített mindent a kezdeti kérdéslistámon.

Aztán elindult a beszoktatás. „Nem-akarok-oviba-menni!” „Anya-te-is-ott-maradsz-velem?” „Meddig kell még ide járni?” Így zajlott minden reggel. A lányom idővel persze annyira megszerette a helyet, hogy pár hónap múlva nem akkor sírt, amikor reggel bevittem, hanem, amikor délután érte mentem. És miközben nála tombolt az oviőrület, a Facebook egy másik fronton szállt csatába, hogy tetézze ovis élményeinket, és gyerekkori élményeimről, valamint azok szereplőiről fújta el az évtizedek porát. Anikó néni, az óvó nénim talált rám. Bevallom, majdnem négy évtized távlatából nem emlékszem arra, hogy milyenek is voltak az akkori mosolygó óriásaim, de Anikó néni pillanatok alatt Anikóvá vált, és az első perctől olyan jól megértettük egymást, mintha évek óta barátnők lennénk. (Arról nem beszélve, hogy körülbelül egyidősnek nézünk ki, hiszen ő tizennyolc, én pedig öt-hatéves voltam.)

Nemcsak ő csöppent oda a nyíregyházi hétköznapjainkba, nemcsak én ismerhettem meg őt közelebbről, de talán ennél is nagyobb ajándék, hogy a lányomat ideiglenesen felbukkanó csoporttagként befogadta a csoportjába. Két éven át ugyanis minden alkalommal elvittem hozzá, amikor otthon voltunk. A szabolcsi városszéli óvodában huszonegynéhány gyerek járt a csoportjába, három és hét év közöttiek vegyesen, többségében fiúk, pár roma kisgyerek. Elevenek, érdeklődők, akiknek természetes volt, hogy jön egy ideiglenes látogató hozzájuk Léna személyében. Természetes volt számukra, hiszen az, aki bevezette az új kislányt, ő is természetesen kezelte.

Amikor első alkalommal a lányom tízpercnyi belém kapaszkodás után elindult a minikonyhák, apró fodrászkellékek, babák világa és a kislányok felé, a háttérbe húzódtam, és később is így vagy úgy, de bekukkantottam hozzájuk. Nem tudom, velünk is ilyen volt-e negyven évvel ezelőtt, de öröm volt nézni, milyen türelemmel gardírozta a gyerekeket, ölébe vette, ha valamelyikük elpityeredett, mesélt, énekelt, konfliktust kezelt, sebet gyógyított.

Óvta a kicsik világát, miközben egyre tágabbra nyitotta számukra az ablakot a nagyvilág felé.

Buszoztak, fagyizóba mentek, a népmese napján könyvtárban hallgatták a mesélőket, a LEGO-palotát is birtokba vették egyszer, tavasszal udvart takarítottak, a Föld napján krétával színessé varázsolták az óvoda előtti járdát, amikor a tervezett kirándulás idejére rossz idő lett, az előcsarnokban piknikeztek.

Nem voltunk túl sokat nála, de élményből, újdonságokból, nyugis, meghitt, ünnepi pillanatokból is volt bőven: karácsonyfa-díszítés, színházi előadás, gyurmázás, ugrálás a színesre festett autógumikon, ballagás. A lányom ezen túl is kapott még valamit – mármint azon túl, hogy ráeszmélt, hogy a Sehallselát Dömötört vagy a Helikoffert nemcsak anya énekli fennhangon a kocsiban, hanem mások is ismerik, ahogy a szaloncukor sem idegen itt senkinek. Nagy élmény volt számára magyar közegben játszani, megerősíteni sok mindent, amit otthon hallott. Persze én örültem neki a legjobban, hogy zökkenőmentesen illeszkedett be ismeretlen gyerekek közé, egy olyan kultúrában, amelynek többnyire csak én vagyok a hétköznapokban a képviselője.

Ehhez persze kellett, hogy valaki fogja a kezét a kezdetek kezdetén, aztán bátorítsa, ha éppen arra van szüksége – valaki, aki most már számomra és a lányom számára is óvónőbőrbe bújt angyal marad.

Biztos mindenkinek a környezetében vannak ilyen született óvónők. Olyanok, akik ott vannak, ha gyámolításra vagy bátorításra szorulnak a kicsik, akik segítik, átölelik, elengedik, terelgetik őket. Én minden szülőnek ilyen Anikó nénit kívánok, mint amilyen nekem volt. Anikó néni májusban nyugdíjba ment. Sajnos nem lehettem ott az ünnepségen, de láttam, hogy a mostani öt-hat évesek mellett harmincasok-negyvenesek is ott ültek körülötte. Így én a távolból gratulálok! És bár nem tudom, kitől kaptam a seprűt óvodai jelemnek, de a fentiek fényében könnyen átlépek e gyermekkorin „traumán”.

Trembácz Éva Zsuzsa

Ha érdekel, milyen lehet idegen nyelven élni a multikulti életet, olvasd el ezt, ha pedig az érdekel, mi hiányzik Évának Magyarországról, akkor ide kattints!  Ha szívesen olvasnád még szerzőnk egyéb írásait, mindenképp csekkold a Facebook-oldalát is!