Van egy hatalmas fa úgy száz méterre tőlünk

Ha kinézek az ablakon, mindig megakad a szemem egy szatyron, ami hónapokkal ezelőtt akadt fent egy ágon a fa legtetején. Még piros volt, amikor először megláttam. Ma már nincs színe. De rendületlenül ott lobog, mintha a zászlaja lenne mindannak, amiről még mindig sokan nem hiszik el, hogy közös problémánk, és egyszerűen nem lehet nem foglalkozni vele.

Kerek perec kimondom, annak tudatában, hogy tisztában vagyok vele: mindenkinek vannak gondjai, amik égetőbbnek tűnnek. De mégis kutyakötelességünk környezettudatosan élni. Mindenkinek.

Nemcsak, azért, mert alapvetésnek kellene lennie, hogy tiszteljük a természetet, de azért is, mert aki nem figyel erre, az bizony nem szereti eléggé a környezetét, az állatokat, sőt, emelem a tétet: a gyerekét, az unokáját, dédunokáját sem, akik talán már csak pokoli szenvedéssel tengethetik majd az életüket ezen a bolygón, már ha az egyáltalán élhető lesz.

Fokvárosi példa a jelenből

Mondok egy példát, lehet, hogy nem hallottatok még róla. Egy négymillliós nagyvárosban, szóval nem a sivatag közepén egy kis faluban, hanem történetesen Fokvárosban előreláthatóan idén, igen, jól látod, nem tíz vagy száz év múlva, hanem idén április 16-án a csapok kiszáradnak, nem lesz több ivóvíz. Nem, ez nem túlzás. Onnantól kezdve katonai kísérettel fogják a város meghatározott pontjaira szállítani a vizet. Már most szabályozzák, hogy mindössze másfél percig szabad zuhanyozni, az emberek sorban állnak az utcai kutaknál. Ez most történik, és ezen a bolygón, nem a Walking Dead egyik epizódjáról írok.

Mit tehetünk mi?

De most nem rémisztgetni szeretnék, mert szörnyű hírekből van épp elég az interneten. Inkább arról írnék, mit tehetünk a  magunk szintjén. Mert – ahogy azt mindig mondom – lehet, hogy csepp vagyunk a tengerben, de pár csepp már egy pocsolya, az pedig már mégiscsak több, mint a semmi.

Először is, a kisfiam számára a környezetvédelem már akkor alapfogalom volt, amikor Bogyó és Babóca létezéséről még nem is tudott.

Egyéves kora óta mosom a pelenkáját (vagyis most már nem az övét, hanem a húgáét), nem használunk eldobhatót, ha mégis, akkor a lebomló fajtát vesszük. És nem, nem használunk ezzel több vizet és mosószert, ugyanis a mi ruháinkkal mossuk együtt (a kakit egy lebomló papír felfogja, amit a vécén lehúzok).

Az eldobható pelenkák gyártásával és kidobásával keletkező környezetszennyezés soha nem lesz egyenértékű azzal a minimális plusz vízfogyasztással, ami a mosható pelenkákkal jár, szóval ez nem kifogás, és naponta körülbelül öt perc plusz munkával jár.

Ha már itt tartunk, akkor én sem eldobható betétet vagy tampont használok, hanem intim tölcsért. Olcsóbb, egészségesebb, kényelmesebb, nem jár szeméttel sem. A mindennapokra pedig ott a mosható tisztasági betét.

Kevesebb műanyag

A műanyag játékokkal is kezdünk szépen leállni. Inkább a természetesen anyagokat preferáljuk és amúgy is, minek annyi játék, inkább legyen kevés jó minőségű, mint sok vacak. Egy fából készült varázspalló, vagy egy ezerféleképpen variálható szivárvány lehet szörfdeszka, motor, híd, autópálya, alagút, csúszda, hinta, építős, babaház, ráadásul még szépek is, díszei az otthonunknak.

Mi van még?

Igyekszünk figyelni a vízfogyasztásra, a gyerekeket kis dézsákban fürdetjük, mi pedig gyakran az ő vizükben mosakszunk meg. Elvétve eresztünk magunknak egy teljes kád vizet, inkább zuhanyzunk. 

Elemet nem dobunk a szemétbe, emiatt a kisfiam rá is szólt a nagyapjára, szóval jó látni, ahogy ezek a dolgok beépülnek nála, mint amikor a múltkor babásat játszott, és pelust cserélt, eljátszotta azt is, ahogy kiöblíti és a szennyesbe dobja. Neki ez már természetes.

Együtt visszük le a szelektív hulladékgyűjtőbe a szemetet, és együtt válogatjuk szét. De arról is sokat beszélünk, hogy eleve úgy kellene vásárolni, hogy minél kevesebb dolgot kelljen oda dobni.

Próbáljuk beépíteni az életünkbe, hogy inkább több vászonszatyorral megyünk bevásárolni, és azokba pakoljuk a kifliket, gyümölcsöt, zöldséget, még akkor is, ha meg is kell vívni emiatt sokszor a bolti dolgozókkal. Kértem már a felvágottat is műanyag dobozba, hogy megspóroljuk a csomagolást, és az lenne a legjobb, ha a tejtermékeket is üvegbe kérnénk, mondjuk, a piacon, ha erre van mód. Arról nem is beszélve, hogy a leginkább környezetkímélő étrend a vegán lenne, vagy minimum a vegetáriánus, de ebben most visszaestem picit, mert nemrégiben szültem, és a tudatos táplálkozás háttérbe szorult.

És itt van egy kulcs: nem hitegetem magam. Nem találok ki kifogásokat, hogy miért nem gáz, amiért nem táplálkozom tudatosan, hogy miért nem baj az, hogy nem teszek ennél többet. Kimondom, hogy fáradt vagyok, lusta vagyok, ez az én szegénységi bizonyítványom, és ezt a kisfiamnak is megmondom. Ahogy azt is, hogy ezen változtatnom kell, változtatnunk kell, mert a tét ennél sokkal nagyobb.

Annyi család meg tudja oldani, hogy „zero waste”, azaz nulla szeméttel járó életmódot éljen, hogy környezetbarát tisztítószereket használjon, hogy az ökológiai lábnyomuk kisebb legyen.

Több energiánkba kerül? Igen

Legalábbis addig, amíg nem ez lesz a „normális”. De aki valaha szippantott már bele a friss reggeli levegőbe, gyönyörködött már a kilátásban, aki valaha fürdött már tengerben, csodált már állatot, gondoljon csak bele, hogy most mindez veszélyben van – velünk együtt. Amíg a konyhai ablakból kinézek, azzal a szatyorral, mintha valami mementóval néznék farkasszemet. Bárcsak elérném, bárcsak leszedhetném. De legalább emlékeztetőnek jó. Hogy dolgunk van. A Földnek nincs szüksége ránk. Nekünk viszont szükségünk van a Földre.

Szabó Anna Eszter

Ha érdekel a téma, olvasd el a következő írásokat is:

A nő, aki befőttesüvegben tartja a szemetet – Bea Johnson Budapesten

Háztartási hulladék nélkül – Kipróbáltuk, és ez történt