A kénköves pokol maga: egy egész napos ingyenes gyerekprogram

–

Játszótér helyett kénköves pokol

Sziasztok, Szabó Anna Eszter vagyok, és idegrángást kapok a játszótérre járástól meg a gyerekprogramoktól. Nem új infó, a játszótéri kínlódásaimról már írtam is. Ez van, tényleg, vessetek a mókusok elé, meg „minek az ilyennek gyerek?”, de esküszöm, már gyerekként is halál cikinek tartottam a játszózást és a kifejezetten gyerekekre szabott programokat.

Épp ezért röhögtem magamban nagyon néhány hete, pont azon a napon, amikor este elbúcsúztam a családtól, és öt napra elhúztam Skóciába a barátnőimmel. Gondoltam, mielőtt lelépek, elviszem a gyerekeket játszózni, rollerezni. Egy kis előzetes kompenzálás sosem árthat, ugye. Ki is szemeltem a megfelelő parkot, nekiindultunk, mondom, rollerestül, mindenestül.

A parkhoz közelítve feltűnt, hogy sokkal több a járókelő, mint szokott, ráadásul valahonnan a távolból még zene is szólt.

Ekkor leesett a fájdalmas tantusz, ugyanis valaki még említette is korábban, hogy egész napos gyerekprogram-sorozat van a park területén. Ebbe aztán szépen belesétáltam.

Ott álltam, két oldalamon a két rolleres utódom, előttünk, mögöttünk hömpölygő tömeg, visongó gyerekek, a távolban ugrálóvár és maga a kénköves pokol. Ebben a pillanatban még elhittem, hogy van mozgásterem, hogy a gyerekeknek még talán nem esett le, mi ez az egész, és talán a tömegre hivatkozva visszafordulhatunk, és lekenyerezhetem őket egy fagyizással.

De ekkor egy ovistárs jött velünk szembe, aki lelkesen elkezdte sorolni, mi minden van ezen a csudálatos programon. Mindent felsorolt, amitől én sikítva menekülnék, de a gyerekeim arcán láttam, hogy a kocka el van vetve, én most itt keresztre fogok feszülni, nyakamban a rollerekkel, nincs mese. Persze nem nyígtam, egy rossz szót se szóltam, utánam a vízözön, majd Skóciában kiheverem.

Az első helyszín, amibe beleütköztünk, az szerintem a valaha volt legiszonyúbb dolog az ilyen programokon, olyasmi, amitől rendszeresen felhúzom magam.

Az állatkínzósimogató

Értem én, hogy sok városi gyerek egyedül ilyen helyeken lát háztáji állatokat. Értem, hogy a gyerekeknek szuper az állatokkal kapcsolódni. De ne áltassuk magunkat: ez nettó állatkínzás. Egész nap ott vannak közszemlére téve szegény jószágok, akiket kénye-kedve szerint simogathat, macerálhat és etethet boldog-boldogtalan.

Vajon hányan etethették meg azt a kecskét, amelyik délelőtt tízkor már nem kér az arcába tolt fűcsomóból? És a programleírás szerint ekkor még várt rá nyolc órányi meló a tűző napon.

Volt egy szegény kis borjú, aki egy akkora karámban tűrte a kánikulában a matató kezeket, amiben épp hogy elfért. Sehol semmi árnyék, az ivóvizük meleg volt, megnéztem.

A kislányom persze csillogó szemmel kérdezte, mehet-e ő is állatokat simizni. Megkértem, hogy ne etesse őket, mert láthatóan nem éhesek, önmagunk szórakoztatására pedig nem tömünk állatokat. Gondoltam én, abszolút kisebbségben.

A szülők kintről fotóztak, közben dirigáltak a gyerekeiknek, hogy milyen szögből hogyan nyomják a barika meg a nyuszika szájába a füvet. Néhány gyerek vad szaladgálásba (értsd: kergetőzésbe) fogott, az állatok persze menekültek előlük, be a sarokba, ahonnan már nem volt menekvés. Örültem, hogy a lányom megértette a kérésem, és óvatosan, gyengéden simogatta azokat az állatokat, amik odamentek hozzá, akik a sarokban vagy a kerítés felé fordultak, azokhoz csak beszélt, meg nézegette őket.

Viszont volt két kislány, akik az egyik kecskét a szarvánál fogva kezdték el cibálni. A kutya nem foglalkozott velük. Én viszont ezt nem bírtam tovább nézni, úgyhogy rájuk szóltunk a kislányommal, hogy ne kínozzák már szerencsétlen állatot. Erre egy fickó egyszer csak felém kiáltott, hogy „anyuka, fegyelmezze már meg a lányokat”. Elkerekedett a szemem, szóltam is neki, hogy bocs, de ők nem hozzám tartoznak. Ekkor nagy felháborodva kijelentette, hogy nem nekem szólt, hanem a feleségének, aki ott állt bent a lányai mellett, csak épp az embereknek hátat fordító állatok hátsójának fotózásával volt elfoglalva. Mondtam a pasinak, hogy bocsi, de fel nem merült bennem, hogy a saját feleségét hívja anyukának, és ekkor már kínomban tényleg nevetni kezdtem, hogy a gyanútlan parkba indulásból hova keveredtünk.

Az emberiség legcsúnyább arca

Annyira durva, micsoda szociológiai tanulmány egy ilyen állatsimogató. Pontosan leképezi azt, ahogy nagy általánosságban egymáshoz és az állatokhoz viszonyulunk. Az állatkertben és a vízpartokon is simán etetik a kacsákat, hattyúkat, majmokat a sós pufival vagy sós kiflivel, és ha bárki rájuk szól, a felnőttek jobban felháborodnak, mint a gyerekek. Egyrészt, „hogy is árthatna az állatnak olyasmi, amit szívesen befal, másrészt el ne rontsam már itt a gyerek (és a felnőtt) mókáját”!

Az állatok szempontjai le vannak szarva, ők használati cikkek. Az emberiség legcsúnyább arca mutatkozik meg ezeken a helyeken, és a felnőttek javarészt rémes példát mutatnak a gyerekeknek.

Megelégelve ezt az egészet, úgy éreztem, eljött a búcsú ideje, köszönjünk el az állatsimogatótól, kitartást kívántam a jószágoknak, majd továbbálltunk.

Ekkor szembetaláltuk magunkat az ugrálóvárral, amiben akkora tömeg tombolt, amit én egész konkrétan életveszélyesnek éreztem. Itt meghúztam egy határvonalat, egészen nagy gyerekektől kezdve a négykézlábazó babákig mindenki ott küzdött az életben maradásért, míg a szülők kintről ordibáltak a mindenkori Dominiknak és Hangának, hogy lehetőleg ne ugorjanak egymás torkára. Én őszintén nem is értem, miért van minden gyerekprogramon ugrálóvár. Még akkor sem mondható százszázalékig biztonságosnak, ha a gyerek egyes egyedül ugrándozik benne, hát még ha egy egész tömeg nyomul ott. Szerencsére olyan riasztó volt az egész, hogy a gyerekeim nem ragaszkodtak ahhoz, hogy ők is csatlakozzanak ehhez a rémálomhoz, viszont a lányom ekkor észrevette az arcfestéssel rohangáló gyereket, és mindenáron szeretett volna ő is festetni magára valamit. Ekkor jött a pokoljárás második felvonása, negyven percig tartó sorban állással. 

 

Túlpörgött Pókemberek gyülekezete

Szóval csak a hatás kedvéért elismétlem: negyven percet álltunk sorba az arcfestéshez. Ez alatt képzelhetitek, hányszor hangzott el a sorban álló gyerekek szájából, hogy: mikor jövünk mááár?!

Az arcfestés ráadásul több pavilon között állt, szóval pontosan lehetett tudni, hogy mire a gyerek végre sorra kerül, már azt is betervezte, mi legyen a következő öt programpont. Nyakláncfűzés, csillámtetoválás, tekergetős lufi, célba dobás és persze néhány játékokat értékesítő stand is állt mellettünk, nehogy olcsón megúszhassa bárki. Itt viszont úgy éreztem, már bőven túlszárnyaltam magam, szóval eldöntöttem: az arcfestés után tutifix, hogy elindulunk haza. A lányom időnként elszaladt a közeli mászókához játszani, én meg csak álltam a sorban, a többi szolgálatkész (nagy)szülő között.

Megfigyeltem, hogy a végre sorra kerülő gyerekek egyáltalán nem tűntek már lelkesnek, unott arccal hagyták, hogy az egész nap görnyedő arcfestő lányok felkenjék az arcukra Vasembert, Pókembert, vagy valami pillangós unikornist, aztán már mentek is tovább, nyafogva a vattacukorért, a csillámtetkóért, vagy mindenért egyszerre. És ez nem az ő hibájuk.

Azt gondolom – és mondom, nyugodtan repülhetnek a kövek – hogy ezek a programok nem valók gyereknek. De semmilyen emberi lénynek.

Iszonyú a sok zaj, a túl sok lehetőség, a tömeg, egyértelműen túlstimulálja a gyerekeket, a rengeteg sorban állás frusztráló, és nincs az az élmény, ami garantálná a katarzist, ezért csak a kielégületlenség érzést lehet így táplálni. Embertelen sok szemetet generálnak ezek a programok, gondoljunk csak a lufihajtogatásra, aminek aztán végképp semmi értelme. Pikkpakk, kidurran, maga után soha el nem bomló szemetet és bömbölő gyerekeket hagyva. Az arcfestés az izzadságtól lefolyik az arcukról, vagy legjobb esetben is este már le kell mosni, hatalmas sírások árán, ám előtte is legalább hatszor beledörzsöli a csillámos festéket a párnába vagy a szülők ruhájába.

Minimalista gyerekprogramokat!

Én most szeretném megragadni az alkalmat, hogy kicsit elfantáziáljak az ideális gyerekprogramokról.

Ha mindenképp szeretnénk állatokat, akkor itt lenne a tökéletes alkalom az edukációra. Kib@szni szerencsétlen jószágokat a tűző napra, hadd tegyék boldoggá a gyerekeket, szerintem embertelenség. Hordjanak a gyerekek vödörrel friss vizet az itatóba, gereblyézzék össze a ganét, tanuljanak az etikus állattartásról, arról, hogyan (nem) szabad megközelíteni őket, hogyan bánjunk velük tisztelettel, tanítsák meg a felnőttek, miként lehetnek a gyerekek valódi állatbarátok. Kapjanak az állatok szünetet, legyen lehetőségük valóban elbújni.

A lufihajtogatást egy az egyben be kéne tiltani, nem szól mellette semmilyen érv. Ja, hogy a gyerekek szeretik? Nyilván, de ez mióta érv?! Ők azt is szeretnék, ha pillecukor lenne reggelire… Szóval a lufihajtogatás csak fölösleges szemét, pillanatnyi öröm a nagy durr és pofára esés előtt. Le vele. Örökre.

A kézműveskedés bájos dolog és persze, fejlesszük a finommotorikát, de amikor a tökömön a viharlámpás, két rollert hurcibálok a nyakamon és közben szorongatom a tömegben a gyerekeim kezét, valahogy a festékektől még meg nem száradt vécépapír-gurigát is biztonságban hazajuttatni, nem éppen álmaim netovábbja, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ehető dolgokat készíteni például szerintem sokkal értelmesebb, hiszen munkájuk gyümölcsét valóban tudnák élvezni, és még haza se kell vinni.

Az a helyzet, hogy

egy tágas rét, néhány mászható fa, pár barátságos kutyus, egy jó nagy adag azonnal fogyasztható gyümölcs, pár papírsárkány, és például egy kis buborékfújás már bőven elég ahhoz, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Még ennyi se kell.

Pont ez a lényeg, a gyerekek, ha nem árasztjuk el őket ingerekkel, sokkal jobban el tudják foglalni magukat, sokkal élénkebbé válik a fantáziájuk, kevésbé strapálódnak le, kevésbé pörögnek túl, és annak is kevesebb az esélye, hogy a túlstimuláltság miatt a program után jön majd a menetrend szerinti összeomlás.

Végül túléltem ezt a több órányi gyerekprogramot, és a gyerekek is csak kicsit készültek ki idegileg a végére. Élvezték, amiken részt vehettek, de ők is mondták, hogy azért jó volt hazajönni a tömegből a csendes lakásba. Én pedig öt napig lábadoztam belőle, ekkora mázlim volt időzítésileg.

  

Mindenesetre most már nem megyek úgy parkba, hogy előtte ne csekkolnám le, esetleg nem áll-e az utunkba valami hasonló őrültek háza.

Most más módon tervezem megszívatni magam, ugyanis ma délután a strandra készülök a gyerekekkel. Magamat ismerve ebből is születik majd egy cikk.

Nektek is van olyan gyerekprogram, amitől kiakadtok? Melyik az? 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter