Mégis hány személyre kéne terítenem a játszón?! – Diplomáciai problémák a homokozó szélén

–

Mi a jó élet történik itt?!

Az egész műfaj óriási hátránnyal indult nálam, gyerekként sem rajongtam értük, nem szívesen vettem részt semmilyen – kifejezetten – gyerekeknek szánt programon, dedósnak tartottam, hát mi vagyok én, KICSI?!

Nem voltam különösebben lógicsálós fajta, aki a lábát a mászóka fokai közé akasztva fejjel lefelé csacsogott a barátnőivel, viszont az első szál cigimet egy játszón szívtam el, egy hintában ülve, igaz, akkor már nagyjából tizennégy-tizenöt voltam.

Aztán eltelt jó pár év, megszületett az első gyerekem, aki még nem töltötte be az egyet, amikor először mentünk játszózni. Megvolt az első bizonytalan hintáztatás, jól van, nem is olyan vészes ez a játszóterezés, hát tök jó énekelni a kicsinek, nagyokat kacag, minden szuper! Aztán hamar koppantunk, amikor „birtokba vettük” a homokozót, felszerelkezve a saját készlettel, mert hát kis naivan azt hittük, mindenki viszi a maga motyóját. (Kivéve, aki nem.)

Leültünk, a gyerek ismerkedni kezdett a homokkal, elindult a harc, hogy ne egye meg, ha meg már a szájába vette, köpje ki. Ezalatt persze elkezdett rájárni a vadiúj homokozókészletre a többi gyerek,

kérés nélkül vették el a darabjait, szülők sehol, az egyik még nyakon is öntötte – nagyokat kacarászva – a még instabilan ülő gyerekem, én meg csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mégis mi a jó élet történik itt?!

ÉN IS KÉREK!

Na, jó, hagyjuk a homokozót, kisöpörtem a gyerek hajából, füléből a homokot, fülem-farkam behúzva visszakértem a cuccainkat a szélrózsa minden irányába szétrohanó gyerekektől, akik persze addigra már rég eldobták random helyeken az einstandolt lapátokat, vödröket. Leültünk a padra, elővettem a „kicsigyerekes Szent Grált”, a nagy zacskó kölesgolyót, picit eszegessünk, és heverjük ki a homokozós élményeket.

Nem viccelek, már a zacskó csörgésére azonnal megindult a gyereksereg a padunk felé, úgy éreztem magam, mint egy zombifilmben, amikor a menekülő-bujkáló főhősök véletlenül nyikorgó parkettára lépnek, és máris kész a baj. Ott ültem, ölemben a kicsivel, aki boldogan majszolgatta a kölesgolyót, és vagy nyolc szempár nézett rám, kerek perec kijelentve: ÉN IS KÉREK!

Adtam mindenkinek egy-egy golyót, mire teljesen hülyének néztek, hogy mégis mit képzelek én, hát dobjam be a zacskót azonnal a közösbe. Kerestem a szemkontaktust legalább egy anyával, aki a segítségemre sietett volna, hát

azt sem tudtam, adhatok-e idegen gyereknek bármit, honnan tudjam, hogy nem allergiás-e valamelyik, meg egyáltalán, nem készültem arra, hogy nekem mások gyerekeit is etetnem kell.

Az egyesével osztogatás nem volt túl népszerű, elkezdtek izomból nyúlkálni a zacskóba. Volt ott minden, mint a búcsúba', saras kéz, orrba tövig betolt ujjacskák, úgyhogy egy ponton azt mondtam: „na, jól van, mindenki keresse meg az anyukáját, és uzsgyi, tőlük kunyerálni, bezárt a bazár”. Mire egy élelmes kislány kitépte a kezemből a zacskót, elindult a homokozó felé, és kiöntötte a teljes tartalmát a homokba, majd boldog kacajjal nyugtázta, milyen istenien tudja morzsává taposni a harapnivalónkat.

Az én gyerekem sírva fakadt, még evett volna. Ekkor már nem tudtam higgadt maradni, megkérdeztem a kislányt, hol a kedves szülője, mire rámutatott a nagymamájára, aki legyintve lépett hozzám, hogy „látta, mit csinált az unokája, hát ő már csak ilyen élelmes, mindig ezt csinálja”. Közöltem, hogy ja, értem én, de talán nem kéne, és esetleg van-e náluk valami, mert az én gyerekem alig pár falathoz jutott a kedvencéből. (Nyilván nem akartam kérni tőlük semmit, csak jelezni kívántam, hogy az ő unokája miatt a kisfiam hoppon maradt, ami nem tragédia, túléljük, de bakker, szögezzük már le, hogy ez nem oké.)

A nasinkat széttaposó kislány nagymamája közölte, hogy ők ezért nem hoznak le soha semmit, mert abból mindig csak a baj van. Hát, íme, a „minek ment oda” játszótéri változata.

Mégis hány személyre terítsek a játszón?!

Mondjuk azt, hogy már kilenc éve vagyok a „szakmában,” és azt kell mondjam, a helyzet nem javult, sőt. A kaja-ügy továbbra is necces terület. Aki visz, annak számolnia kell azzal, hogy mások érdeklődését is felkelti az elemózsia. Teljesen mindegy, hogy szottyadt kifli, flancosra csíkozott nyers zöldségmix, kölesgolyó, keksz, mazsola, házi kovászos chips, vagy szétcukrozott péksüti, mindig lesz, aki igényt tart majd rá.

És persze azzal is számolni kell, hogy ha mi nem akarunk adni csokit, kakaós csigát vacsora előtt a miénknek, de a mindenkori Benett és Hannus anyukája azzal készült, és kedvesen megkínálja az enyémet – hát mit lehet erre mondani? Én kínálni már nem szoktam, mert tudom, hogy ezerféle elv, szempont és szokás létezik, és beleszaladtam egy speciális diétán lévő gyerekkel abba, hogy megkínáltam valamivel, majd kiderült, hogy ő olyat nem ehet, csak hát, élt a lehetőséggel. Illetve, ha csak egy gyereket megkínálsz, jön a többi, és ha nekik nem marad, rendesen reklamálnak, hogy miért nem jutott.

Tehát azzal, ha csak a saját gyerekem étkeztetésére gondolok játszó előtt, óhatatlanul csalódást okozok az ismeretlen többieknek. És akkor még a rosszalló szülők-nagyszülők tekintetéről nem is beszéltem. Kaptam már beszólást, hogy „nem kéne egyszemélyes menüvel lejönni a játszóra, mert azzal csak hergeljük a többi gyereket”.

De hát mégis hány személyre kéne „terítenem” a játszón?!

Csúcsidőben akár harminc gyerek is rohangálhat ott, a pici, alig egyévestől kezdve az egészen nagy lovakig. Mindenkire gondolnom kellene, amikor munka, ovi és suli után a „tökömön a viharlámpás”, és örülök, ha eszembe jut, hogy egy kis harapnivalót bedobjak a táskámba?

Tévedés ne essék, nincs olyasmi, amire bárki is fintorgott volna, mert a játszótéri alapszabály: mindig a másé kell.

Pláne, ha felkészületlenek vagyunk, és harapnivaló nélkül indultunk el, akkor nyilván a miénk nézi majd ki a másik szájából az ételt, azt pedig én nagyon igyekszem elkerülni. 

A sunnyogás művészete

Ez van, egyszerűen a játszón nem lehet nem kalkulálni a többi potenciális érdeklődővel. Esetleg sunnyogni lehet, amit, bevallom, szoktam. A múltkor a táskám mélyéről, egyesével csempésztem a lányom kezébe az otthonról hozott kalácsdarabkákat és a kétszersültet olyan diszkréten, hogy azt bármelyik drogdíler megirigyelte volna. Nem irigy vagyok, egyszerűen azt gondolom, hogy

nem kalkulálhatom bele a nasi büdzséjébe a napi X számú érdeklődő gyereket, és annak a felelősségét sem vállalom, hogy egy gluténérzékeny gyereket véletlenül kaláccsal tömjek.

Ekkor kellene, hogy ott legyen a szülő, ugye. 

De a szülők általában vagy matricaként tapadnak a porontyukra, és csak a kritikus pillanatokban némulnak/tűnnek el – a gyerek nevében beszélve, kikerülve a konfliktusos helyzeteket –, vagy messze-messze beszélgetnek, olvasnak, telefonoznak, amit maximálisan meg tudok érteni, én magam is szívesen elvonulok a játszón. Bizony, hiszen az enyéim már nagyok annyira, hogy biztonságban mozognak, tudom, hogy nem bántanak senkit, nem vesznek el senkitől semmit, nem kunyerálnak, és inkább azért kell résen lennem, hogy tőlük ne tulajdonítsanak el dolgokat. Szerintem bőven leszolgáltam az időm, megvédtem mindenki más nasiját, játékát, ügyeltem arra, hogy az én gyerekeim miatt más gyerek, más anya ne kerüljön kellemetlen helyzetbe, és most már megtehetem, hogy lazán leülök, állva az ítélkező többiek tekintetét, bírva a kritikus Insta-posztokat arról, hogy „milyen csúnya jelenség a játszón telefonozó anya”. De ha helyzet van, azonnal ott termek bárhol, kifejlesztettem magamban egy jó kis szenzort erre.

Mert helyzet az bármikor lehet, általában tulajdonjogi.

Pont ezért mi már nem viszünk le nagyon extra dolgokat, sem étel, sem játék terén, megvédem, ami a miénk, kíméletlenül begyűjtöm a széthordott lapátokat, vödröket, és ha a gyerekem megéhezik, szerintem diszkrétebben etetem, mint amikor még szoptattam (és még az sem tűnt fel senkinek).

És még csak most indult a szezon! Ti hogyan oldjátok ezt meg? Hadseregnek elegendő étellel mentek a játszóra, vagy csak egy kis harapnivalóval? Tudtok arra trükköt, hogy a saját gyerek se éhezzen, de ne alakuljon ki lincshangulat sem, ha nem tudunk mindenki mást is megetetni?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Oksana Shufrych / EyeEm

Szabó Anna Eszter