–

Ülök a HÉV-en, és azon gondolkodom, vajon jó ötlet-e ez az egész. Egyedül nekiindulni a víznek úgy, hogy mindössze egyetlen órát vettem előtte. De hát úszni is magamtól tanultam meg, ijedtemben, mikor egyszer egy kedves ismerősöm viccből lenyomott a víz alá, ezzel érvelek magamnak.

Nem akartam elárulni, hogy nem tudok úszni, úgyhogy addig kapálóztam a fulladás ellen, míg rá nem jöttem, hogy kell fennmaradni. Életem egyetlen mondatban.

Tessék, még ki se értem a vízpartra, máris megfejtettem a világmindenséget.

Tomek évek óta mondogatja, hogy menjek hozzá SUP-oktatásra, én pedig éve óta találok mindig valami halaszthatatlanul fontosat helyette. Racionálisan szemlélve nyilván van is mindig valami: költözés, felújítás, betegség, munka… De most májusban föltettem magamnak a kérdést: vajon tényleg mindig van valami, vagy inkább csak ezzel altatom el magamban a félelmet? Mert hát lássuk be, tartok ettől az egésztől.

Vízparti gyerek vagyok, ehhez képest évek óta őrlődöm, kimenjek-e a Dunához, hogy megtanuljak valamit, amit egyébként mindig is ki akartam próbálni. Adrienn, nem lehet, hogy van itt valami a háttérben?

Például, hogy félsz, ha nem nálad az irányítás? Netán annyi mindent kezdtél a nulláról az utóbbi hat évben, hogy úgy érzed, nem bírod még valamiben tök ügyetlennek érezni magad?

Két éve olyan elegánsan oldottam meg ezt a gyávaság dolgot, hogy rendkívüli elfoglaltságomra hivatkozva Pásztory Dórit küldtem oktatásra Tomekhez magam helyett. Dóri meg is tanult SUPozni, nem úgy, mint én.

Aztán idén májusra elfogytak a kifogásaim. Elsősorban magam előtt. Arra gondoltam, az mégse lehet, hogy akarok valamit, de a félelem miatt sosem próbálom ki, jó lenne-e nekem.

Ennek szellemében beneveztem életem első SUP-oktatására, és mondhatom, rendkívüli büszkeséggel töltött el, hogy milyen jól vettem az akadályokat. Szél is volt, forróság is, én azonban úgy álltam a deszkán, mint a cövek (többnyire), igyekeztem tartani a tempót, és csak néha kormányoztam be magamat a sulyom közé.

Kiskoromban számtalanszor ültem pecázás közben a parton a csónakos horgászokat bámulva. Rettenetesen vágytam arra, hogy én is evezhessek, de nekünk nem volt csónakunk. A ház előtt állt kikötve néhány, tudtuk is, melyiket lehetne elkötni, melyiket nem zárja lakattal a gazdája, de valahogy sosem mertük megkockáztatni a „kölcsönvevést”. (Meg a faluban nyilván kettő perc alatt ment volna híre, hogy a Csepelyiék meg a Szabóék gyerekei lopják a csónakot.)

Szóval maradt a sóvárgás.

Meg ha néha hosszú láncon felejtették valamelyik csónakot, akkor evezést mímelve játszottunk vele. Egyszer-egyszer volt csak olyan mázlink, hogy evezőt is hagytak a csónakban, és azzal gyakoroltunk, az meg már igazán ünnepnapnak számított, amikor gimis korunkban vízre is szállhattunk valamelyik felnőtt felügyeletével. Szerettem evezni, jól is ment. De alig volt rá módom.

Egyszer találtunk egy széles karimájú műanyag vödröt az egyik kert alatt. Kitaláltuk, milyen pompás szórakozás lenne csónakként vízre szállni vele a tavaszi esőtől megtelt árokban (belefértünk a vödörbe, ilyen kicsik voltunk akkoriban). Napokig hajtottuk magunkat az árok két szélébe kapaszkodva, azt játszva, hogy saját csónakunk van, és a nyílt vízen evezünk. (Nem tudom, hány rend ruhánk bánta ezt…)

Talán ezért nem hittem el felnőttként sem eddig, hogy nem olyan nagy dolog ez az egész? Hogy menni fog, nem is leszek olyan ügyetlen? Vagy hogy azzal sincs gond, ha az leszek?

Óvatos voltam az első úton. Egészen addig, míg a sors úgy nem döntött, ideje belepiszkálni kissé a nagy óvatoskodásomba, és oda nem küldött hozzám a nyílt vízen egy vízisiklót. Szájában egy törpeharcsával.

Ez nyilván úgy hangzik, mintha kitaláltam volna, de Tomek a tanúm rá, hogy így történt: egyszer csak elég sebesen közelített felém a jól ismert kacskaringós mozgásával.

Belőlem pedig egyetlen másodperc alatt tört elő a vízparti kislány, aki naphosszat ül a vízparton, és csodálja az állatokat, a növényeket, amiknek „nevét is, virágát is”, ugye. És akiben semmi félelemérzet nincs, csak éberség.

Pánik helyett elővettem a telefonom, hogy lefényképezzem a váratlan vendéget, ő azonban nem várta meg, amíg kicipzározom a zsebem: már fel is kúszott a deszkámra. Azt hitte, partot ért.

Tomek meg, hogy most ugrik a majom a vízbe, azaz én fogok fejvesztve menekülni. Azt ugyanis nem láthatta, hogy már nem a felnőtt énem áll a deszkán, hanem a kicsi, aki pillanatok alatt felméri, hogy az állat szokatlanul világos, a fehér félholdat se látni rajta, talán nem is vízisikló. Mire az agyam elvégezte a kalkulációkat, a kezem már nyúlt is az állat nyaka után, hogy határozottan, de óvatosan letessékeljem a SUPomról.

Néhány másodperc volt az egész. Kép nem készült, csak én alakultam át a végére. Rájöttem, hogy itthon vagyok. Akárhol is, de ha vízben, vízen, parton, akkor otthon. Az iszapszagban és a nádsusogásban, a kagylók csillói közt és a récék rikoltásában. Hogy távolról, nyakhosszról felismerem a bakcsót, és tudom, melyik növény mire való. Hogy a bennem élő kislány néha a legokosabb tanácsadó, ha meghallom.

Az már más kérdés, hogy miután két órányi evezést követően partot értünk, a kikötésnél úgy vágódtam bele a vízbe, hogy ki kellett húzni.

A lábam beleragadt az iszapba, a röhögést nem bírtam abbahagyni, hogy tessék, a veszélyes részen szuperhősködök, itt meg a legegyszerűbb műveletnél beadom a nyeletlen fejszét. És még élvezem is. Mint amikor kiskorunkban nem mehettünk a vízbe, de mi „véletlenül” mindig beleestünk. Csak hogy vizesek-iszaposak lehessünk.

Szóval most ülök a HÉV-en, és megyek SUPozni. Egyedül. Ami persze félelmetes, de betartok minden előírást, és már nem akarok félni. Sem az ügyetlenségtől, sem az irányítás elvesztésétől, sem attól, hogy nem ér le a lábam.


Ha nem ér le, majd kitalálok valamit. Addig kapálózom, míg rá nem jövök, hogy kell fennmaradni. Vagy lesz, aki kihúz. És a végén együtt nevetünk.

Ez a tervem.

Így vágok majd neki a szeptembernek. 

Addig meg gyakorolom a SUPozást.

Csepelyi Adrienn

 A képek a szerző tulajdonában vannak