–

Az utóbbi hetekben sorozatban derült ki számos ismerősömről, hogy várandós. Eleinte őszinte mosollyal fogadtam a híreket, aztán a többedik ilyen bejelentésnél azt vettem észre, valami ismerős feszültség lesz úrrá rajtam, amivel egy ideje már nem találkoztam magamban. Tudtam, hogy többen is közülük sokat küzdöttek azért, hogy gyerekük legyen – és talán ez volt az a gondolat, ami „beütött”, és a gyász hullámait hozta fel. Egy olyan meg nem valósított élet miatti gyász érzését, amit talán sosem akartam volna élni. Furcsa, nem? 

Amikor tavaly nyáron megírtam a gyermekvállaláshoz fűződő ambivalens viszonyomat, és ezzel elbúcsúztam a tízévnyi rágódástól azzal kapcsolatban, vajon miért nem tudok megérkezni a vágy állapotába a gyerekkérdésben, tisztában voltam vele, hogy ez nem egy „lejátszott meccs”, és talán nem is lesz az soha. Tudtam, hogy időről időre újra előkerül, felkorbácsol, újabb rétegei válnak láthatóvá, és új megértéseket hoz.

Mások várandóssága vagy majd a menopauza mind egy-egy emlékeztető, amikor óhatatlanul is előkerül a kérdés: hogy vagyok én azzal, hogy nincs gyerekem?

Akkor is, ha egy részem sosem akart. Akkor is, ha kiteljesedettnek és elégedettnek érzem magam az életemben. A társadalom előszeretettel bélyegzi megbánásként a meg nem valósított és talán sosem akart élet feletti gyász érzéseit, és épp ez az egyik gátja annak, hogy sok nő nem tudja megnyugtatóan lezárni magában a gyerekkérdést. A napokban azonban arra jöttem rá, mint sok más érzés és dolog az életben, ez a téma is rejt paradoxont: