Így éltünk a Kádár-korszakban: letűnt tárgyak és egy vidéki gyerekkor emlékei

–

Gyerekkor a hiánygazdaságban

Ahhoz, hogy kicsit beavassalak benneteket az akkori világomba, elöljáróban elmesélem, milyen keretek között éltünk kisgyerekként a nagyközségnek nevezett kistelepülésen. Először is pólyában voltunk éjjel-nappal, ami miatt alig tudtunk mozogni, kézzel kötött/horgolt ruhákat hordtunk, mert nem voltak babaholmik, és három hónaposan elválasztottak bennünket a védőnő tanácsára az anyatejtől. Attól kezdve „feles tehéntejjel” és tejes pépekkel „tömtek” bennünket. Lehet, hogy emiatt vagyok laktózérzékeny mára? Nem tudom.

Sok más gyerekhez hasonlóan, én is egyedül jártam óvodába középső csoportos koromtól. Nem volt messze az ovi, de azért túl közel sem. A szüleim dolgoztak, a bátyám iskolába járt, nem maradt más megoldás. Korán önállósodni kellett, ha tetszett, ha nem.

Amikor a tej még a szomszédból érkezett

A szomszéd utcából hordtam haza alumínium tejesedényben a – szemem láttára – frissen fejt, langyos tejet, aminek a felét persze megittam útközben. Nem mondhatnám, hogy anyukám örült neki.

Egy másik házhoz jártam tojásért, akkor szedte ki a felháborodott tyúkok alól Bözsi néni a még meleg tojásokat.

Húsz fillérért vásároltam egy fej salátát egy harmadik családtól vasárnaponként, előttem húzta ki a földből a néni a harsogó zöldséget, aminek a külső leveleit mindig elcsipegettem hazafelé; és hétfőnként érkezett az ABC-be a hatalmas, háromkilós fehér kenyér. Sorba kellett állni érte, és elég sokszor kikaptam azért, mert útközben elrágcsáltam a még langyos kenyér ropogós héját.

Ha kiküldött anyukám a kertbe, hogy szedjek borsót a leveshez, alig maradt belőle valamennyi, mire kifejtettem, és a földből kihúzott répák közül is jónéhány a pocakomba került a fazék helyett.

Együtt lélegeztem a természettel, és még csak nem is tudtam róla.

Na, hát valami ilyesmi volt a vidéki Magyarország a múlt század hetvenes éveinek közepén.

Hétfői adásszünet

A streaming korában már elég nehéz elképzelni, hogy egészen a rendszerváltásig sötétek maradtak a tévé képernyői hétfőnként. Sokféle mendemonda kering arról, hogy miért volt szükség a hétfői adásszünetre a szocializmus ideje alatt a televízióban, de alapvetően a takarékoskodás miatt döntöttek így a felelősök. Hiszen csak ők tudtak arról, hogy valójában mekkora volt az államadósság, amellyel mesterségesen fenntarthatták a viszonylagos olcsóságot. Ám a hiánygazdaság lufija a '80-as évek végére kipukkanni látszott, és még 1988-ban sem merték megemelni 80-ról 100 forintra a tévé előfizetési díját, nehogy feltámadjon a népharag.

Na meg – rossznyelvek szerint – épp a hétfői adásszünetek napján fogant a legtöbb gyerek hazánkban, így az MSZMP KB tagjai egycsapásra megoldották a népességfogyás kérdését is.

Nekünk csak fekete-fehér televíziónk volt, igaz, hogy a helyi gyárból érkezett az Orion márkájú készülék, hiszen éppen Jászfényszarun, a lakhelyemen alakították át a régi kalapgyárat 1980-ban tévégyártó üzemmé. 

A tévézés kifejezetten közös családi program volt: a Sándor Mátyás, a Sandokan-sorozat, az Onedin család vagy a Tévétorna mindannyiunkat a képernyő elé szegezett. Bejelöltük a műsorújságban a kedvenc műsorainkat, hallgattuk a rádióban A Szabó családot, borzongtunk a Kék fény előtt, bámultuk a Családi kört. 

A gyerekműsorokat persze csak bátyámmal néztük: imádtuk a Zsebtévét, a mesemondólányt, nevettünk Móka Mikin, Hakapeszi Makin és Hiszékeny úron. Szertartásosan letelepedtünk az Esti mese elé, kismilliószor néztem végig, ahogyan komótosan pizsamát húz és fogat mos a TV Maci. Csodás tévés emlékeim vannak abból a korszakból, számtalanszor megnéztük például a Süsüt is. (Pár napja jelent meg egy interjúm Takács Verával, aki nagyon izgalmas történeteket mesélt a gyerekosztály műsorainak keletkezéséről, olvassátok el.)

Az ABC-ben daráltuk a kávét és édes löttyöket ittunk

Kevés családnak volt akkoriban saját darálója, így a helyi ABC-be belépve mindig intenzív kávéillat és a gép elviselhetetlenül éles hangja fogadott bennünket. Karaván vagy Omnia kávéból választhattak a vásárlók. Nemigen akadt más.

A helyi Presszóban kizárólag csoki, puncs és vaníliafagylalt volt, nagyritkán citrom, és ötven fillérbe került egy gombóc fagyi. Akkor értettem csak meg, miért csomós állandóan a vanília, amikor láttam, hogyan tölti be a tartályba az undorító szagú fehér port a pultoskisasszony.

A puncs volt a kedvencem, a csoki vízíze és a vanília csomói mellett üdítőnek tűnt az átütő puncsaroma, a kissé fagyott mazsolák elrágcsálását pedig különösen élveztem.

A „Cukiban” még azt kérdezték tőlem, amikor néha volt pár forintom, hogy „szőke kólát vagy barna kólát” kérek-e? A Coca-Cola abszolút ritkaságnak számított, Pepsit viszont majdnem mindenhol lehetett kapni. Az ihatatlan Róna italnál jóval finomabb volt a „szőke kóla” és a Meggy Márka, de én a Traubit is szerettem.

Egy kevésbé ismert Traubi-reklám, az eredeti sajnos már nézhetetlen minőségű:

Otthon is csak édes löttyöket ittunk többnyire. A Jaffa-szörpért rajongtam, a Piroska nevű málnaszörpért már kevésbé. Mindig kiraktuk a kapu elé a szódásüvegeket, és ha jött a szódásember (eleinte még lovaskocsival), telire cserélte az üres palackokat. Ha mégis elfogyott a szóda, mielőtt újra jött volna, akkor elsétáltam a pár utcával arrébb lévő szódásüzembe, amit a családi házuk földszintjén alakítottak ki, és csodálattal bámultam, ahogy a nagynyomású gép óriási zajjal betölti a szénsavat a nehéz üvegekbe.

Nem volt vezetékes víz a házunkban

Nagy piros kannákban hordtam haza az artézi vizet (erről is írtam már), lavórban mosakodtunk, és az udvar végén lévő budiba jártunk.

Egy óriási piros vájlingban mosogattunk, a sparhelt tetején mindig ott forrt egy nagy kék lábosban a víz. 

A spájz leghűvösebb sarkában álló piros zsírosbödön jelentette számomra a legbiztosabb táplálékforrást. Gyakorlatilag cukros zsíroskenyéren nőttem föl. (Erről is volt már szó korábban.)

A legfinomabb csemegém a Limo pezsgőpor volt, nem a palackos, amibe mindig beleragadt a nyálunktól a por, hanem még a régebbi, papírtasakos kiszerelés.

A végén az ujjam elszíneződött a narancs vagy citromízű/színű (mű)anyagtól, élvezettel szopogattam le róla az édes porocskát.

Elképesztő tárgyak vettek körül bennünket

Minden szobában kötelező volt az olcsóbb, silány bútorlapokból készült, fényesre lakkozott szekrénysor ocsmány műanyagfogantyúkkal, vagy a drágább koloniál szekrény, ahogy a konyhákban a piros színű műbőrbevonatú, pokolian kényelmetlen sarok-ülőgarnitúra is, amit leginkább az ülések alatt lévő titkos lomtároló tett igazán haszossá.

Én is subáztam anyukámmal együtt esténként, és ezeket a „remekműveket” még ki is raktuk a falra, ahogy a gyufaszálból épített „tornyokat” és a papírra ragasztott szalmaszálakból készült „művészi alkotásokat” is.

A tévé tetejéről egy üveghal meredt ránk, és mindent elborítottak a nippek. Az én „íróaszatalomat”, ami valójában egy túlságosan magas, kinyitható étkezőasztal volt, egy narancssárga, műanyag zsinórból csomózott terítő „díszítette”. A festőhengerrel felvitt förtelmes falmintákról már szót sem ejtek. (Viszont a „büdös” iskolaköpenyről szóló korábbi írásomat figyelmetekbe ajánlom.)

Nagyon sok minden eszembe jutott még erről a korszakról, ami ebbe az írásba már nem fér bele, de ígérem, visszatérek még a témára.

Egy korszak üres díszletei

Akkoriban ezek mind sikkesnek számítottak. Akkor is, ha élhetetlen volt – mint minden, ami körülöttünk létezett. Egy jól felépített díszletvilágban telt a gyerekkorom, minden diszfunkcionális volt persze, mégis felnőttem valahogy. És az állandóan, kiskoromtól belémsulykolt szocialista nevelés dacára sem lett belőlem kiváló úttörő. Hiába tanultam nyolc évig oroszul, ma sem tudok semmit, erre az egy szóra viszont élesen emlékszem: ударник, vagyis „élmunkás”. Hm.

A kukoricagóré füstje – és ami utána maradt

Azt hiszem, az jelentette a gyerekkorom valódi végét, amikor a kukoricagóréban elbújtunk cigizni az unokanővéremmel, csak éppen azt felejtettük el, hogy kiszállt belőle a füst…

Ma már ritkábban dereng fel a múlt, akkor is csak egy kissé füstös szűrőn át látom, ám nagyon bízom abban, hogy a jövő sokkal fényesebb lesz, mint gyerekkoromban volt, meg mint amit az elmúlt másfél évtized mélyrepülésében mindannyian megtapasztaltunk!

Both Gabi