A szülők hiányos önismerete mindig a gyerekeken csattan – Elolvastuk Jonathan Franzen új regényét, a Keresztutakat

–

Nem lehet könnyű azzal a címkével alkotni, hogy „a legnagyobb ma élő írók egyike”, vagy akár csak azzal, hogy „élő klasszikus” – Jonathan Franzen talán ezért is került némi hullámvölgybe a Szabadság és a Javítások után, bár azért sokan összetennék a két kezüket, ha olyan könyvet tudnának írni, mint amilyen akár a Tisztaság volt. Mindenesetre most, a Keresztutakkal valószínűleg sikerült ledobnia magáról ezt a terhet, és ezzel megint egy olyan művet alkotni, amiért méltán helyezik a legmagasabb polcra. A Keresztutak olyan nagyregény, amiből tényleg évtizedenként csak egy születik.

Franzennek eddig is, minden könyvében a legnagyobb erőssége az volt, hogy olyan mélyen hatolt az emberi lélek mélységébe, ahogyan csak kevesen képesek, és még fantasztikusabb, hogy ezt a regényei összes főbb szereplőjével megteszi, így egy történet minden nézőpontjába a velejéig belehelyezkedhetünk.

Mintha felülről, isteni perspektívából tekintene a hőseire, akiknek minden rezdülését ismeri, és együtt is érez velük.

Most is ezt a képességét járatta csúcsra: a Keresztutak egy amerikai lelkészcsalád krízisét bontja ki, ami egytől egyig minden családtagot érint – másképp. 

A középpontban (mint a legtöbb esetben) a családfő áll: Russ, egy kisvárosi keresztény közösség segédlelkésze, akinek a személyes válságába már akkor csöppenünk bele, amikor tulajdonképpen tart egy ideje – a közvetlen előzményére csak később derül fény –, de hogy mekkora a baj, arra ő is csak akkor ébred rá, amikor ellenállhatatlan vonzalmat kezd érezni a gyülekezete egyik híve iránt: beleszeret a harmincas évei végén járó csinos özvegybe. A vonzalom már ebben a kezdeti szakaszában is kihat mindenre és mindenkire: a feleségére, akivel szemben egyre több apró árulásra készteti, és a kamasz gyerekeire, akiknek kritikus, éles szeme elől kezdettől nem tud elrejtőzni.

Bár a családban négy gyerek született, de a legkisebb, Judson, még túl fiatal ahhoz (olyan tízévesforma lehet), hogy külön cselekményszálat kapjon, a három nagyobb (Perry, Becky és Clem) viszont egyenrangú főhősei a történetnek, és mind egyéni utat járnak be, ahogyan szép lassan felismerik szüleik gyarlóságát, és ahogyan kénytelenek valamilyen helyet elfoglalni a játszmáikban. Russ feleségének, Marionnak a figurája csak ezután kezd kibontakozni, de annál erőteljesebben, hogy ismét megismerjünk valakit, akire egy külön regényt lehetne alapozni.

Fantasztikus, ahogy az öt cselekményszál váltakozásával egyre nő a feszültség, és ezáltal letehetetlenné válik a könyv, mert amit a saját életünkben nem élhetünk meg, azt itt igen: kívülről, minden nézőpont feltárásával látjuk napnál is világosabban, hogy ez a vonat már végsebességgel zakatol a szakadék felé, a zuhanás pedig elkerülhetetlen.

Amikor az ember egy ilyen sztorit a saját életében él meg, egyrészt próbálja elhitetni magával, hogy még meg lehet állítani a vonatot (és minden erejével azon van, hogy be is fékezze), másrészt képtelen vállalni, hogy ez mindenkit magával ránt majd, ezért nem tud belehelyezkedni a többiek helyzetébe, vagyis igyekszik a saját felelősségét minimalizálni, önmagát áldozatnak tekinteni. 

Ugyanakkor – és ehhez szintén Franzen zsenialitása kell – hibáztatni sem lehet mindezért, mert törvényszerű, hogy ide jutott. Ahhoz azonban, hogy kiderüljön: miért kellett így lennie, valójában mi az az elemi igény, amit addig elnyomott (a felszíni válaszokon túl), és aminek a teljesülése nélkül az élete folytathatatlanná vált, illetve, hogy jó helyen keresi-e a beteljesülését, sajnos végig kell járni minden stációt. Nem lehet a közepén kiszállni, mert csak a legvégén derül ki, mivel kellett szembesülni.

Franzen annyiban vigasztaló felállást választott, hogy egy szimmetrikus történetet mesél el, ahol az apa- és az anyafigura is átmegy a purgatóriumon, így pedig a végén sokkal könnyebb megbocsátani egymásnak, mintha csak az egyikük vétkezett volna. De azért így is nagy árat kell fizetni az önismeret hiányáért, méghozzá a gyerekek szintjén. 

A szülők rossz döntései, eltévelyedései, öncsalásai és hazugságai mind a gyerekeken csapódnak le, és ha éppen kamaszok a téves stratégiák lelepleződésekor, akkor nem is lehet előlük elrejteni.

Olvastam már egy hasonló könyvet: Domenico Starnone Hurok című (jóval kevésbé vaskos) regényét, ami – ha a magját tekintjük – hasonló sztorit mesélt el, és ugyanerre a konklúzióra jutott. Nem lehet egy életet elfojtásban leélni, vagy ha igen, azt a következő generáció sínyli majd meg. De nem lehet ingyen megúszni a késői felismeréseket sem: önmagunk feltárása és vállalása áldozatokkal jár majd. Baromi fájdalmas, és eszerint nincs olyan megoldás, amiben valaki ne sérülne, de még mindig jobb, mint öntudatlanul, önreflexió nélkül élni – na, az kerül csak igazán sokba. Egyébként meg eljön az a pont az ember életében, amikor nincs is választása, a dolgok maguktól kulminálódnak.

Mi lehetne annál nagyobb tabu, mint hogy egy lelkész házasságtörést követ el, ráadásul a gyülekezetén belül? Ezzel is csak azt üzeni Franzen: senki sem kivétel, mindenki gyarló.

És ezen túl még remek lehetőség arra, hogy hitről, Istenről, egyházról és Russ szenvedélyén keresztül egy törzsi társadalom sokkal tisztább, de kiszolgáltatottabb létezéséről gondolkodjunk. 

Bár a Keresztutak a 70-es évek közép-nyugati Amerikájában játszódik, amit hihetetlen részletességgel fest le Franzen, időutazást mégsem lehet megélni vele, mert annyira örök érvényű a meséje, hogy akármikor játszódhatna. Végül is ez is egy üzenete: ami lényeges, az az emberben változatlan, legfeljebb a díszlet cserélődik körülöttünk.

Nem lehetünk olyan okosak húszévesen, hogy negyvenévesen ne kopogtassanak be a gyerekkorunk traumái, és ne kelljen végre kibogozni a családi gyökerek kusza tekervényeit – akár egy elsöprő szerelem, akár egy idegösszeomlás által (vagy a kettő kombinációjában). De ha elég bátrak vagyunk a szembenézéshez, és elég erősek a változtatáshoz, akkor mindenkinek jár egy második esély.

A Keresztutak az az olvasmány, ami után nehéz lesz bármi mást kézbe venni. 

Gyárfás Dorka