„Az rezonál ránk, ami bennünk van” – Ismerd meg az erdők rejtett arcát

–

Az önismeret és a környezetvédelem egyaránt szívügyem, így amikor megláttam az Ökopszichológiai Intézet erdősétáját, úgy éreztem, ezt az eseményt nekem találták ki. Épp csak érintőlegesen olvastam utána az ökopszichológiának, így csupán halvány elképzeléseim voltak arról, miben különbözhet az erdei részvételi séta egy hagyományos kirándulástól. Most már tudom, nagyon sok mindenben.

Tudatunk a természet része

Bár számos kutatás született a természet jótékony hatásairól, tudományos bizonyítékok nélkül is egyértelmű, hogy egy erdei séta feltölt és kikapcsol. Az ökopszichológia azonban nem merül ki annyiban, hogy „kiránduljunk többet”. A terminust Theodore Roszak amerikai történésznek tulajdonítják, aki 1992-es, A Föld hangja (The Voice of the Earth) című könyvében használta először a kifejezést. Az ökopszichológia az ökológia és a pszichológia szemüvegén keresztül vizsgálja az ember és a természet viszonyát, célja, hogy megértse, gyógyítsa és kiterjessze az ember és a természet közti érzelmi kapcsolatot.

A tudományág egyik központi gondolata, hogy míg ma az emberi elmére a modern társadalom hat, és gondolkodásunkat gyakran mesterséges körülmények formálják, tudatunk mélyszerkezete egy – Roszak kifejezésével élve – „több mint emberi”, természetes környezetből nőtt ki, és ahhoz alkalmazkodott. Ez a kettősség azután számos probléma és meghasonlás forrása, és elvezet ahhoz az ökopszichológia számára központi kérdéshez, hogy

miért károsítja az ember a környezetet, és ezzel szemben hogyan, mi motiválhatja az egyéneket és közösségeket a fenntartható életmódra.

Mesél az erdő

A Normafánál rendezett erdei részvételi sétát Molnos Zselyke pszichológus, biológus, az ökopszichológia hazai úttörője vezette. Amikor megkérdezte, milyen témával, elvárásokkal érkeztünk a sétára, csak a szokásos dolgok jutottak eszembe: hogy krónikus természethiányom van, és szeretnék több időt tölteni a szabadban. A ráhangolódás után elindultunk, hogy különböző szempontok alapján figyeljük meg a fákat és az erdőt. Az érzékelésgyakorlatokból végül nemcsak egy meditatív és filozófiai utazás kerekedett, melynek végén sokkal nyugodtabbakká és fókuszáltabbakká váltunk, hanem olyan következtetésekkel, látásmóddal is gazdagodtunk, melyekből a hétköznapok során is erőt meríthetünk.

Az első feladatban a fák méreteit tanulmányoztuk, később ebből következtettünk az erdő jellegére és korára. Ahogy fokozatosan elmélyültünk a témában, egyre inkább „megelevenedett” a természet, és puszta díszletből, saját nyelvvel és jelrendszerrel rendelkező világgá vált, melyben minden szín, forma, viszony üzen valamit.

Érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire másképp létezünk akkor, amikor értjük ezt a nyelvet, amikor figyelünk rá, és akkor, amikor az erdő pusztán homályos háttér egy-egy emberi interakcióhoz.

Ennek kapcsán tűnt fel a kontraszt is, az olykor mellettünk elhaladó, beszélgető csoportok, és a mi szótlanul, a fákat pásztázva haladó kis csapatunk között.

A következő feladat során még személyesebb kapcsolatba kerültünk a tájjal, amikor választanunk és alaposan tanulmányoznunk kellett egy fát. Mint kiderült, új „barátom” egy juhar volt, melynek elsősorban csendes ereje és felfelé törekvő energiája érintett meg.

Meg tudjuk-e fordítani a perspektívát?

Ezután különböző figyelem- és fókuszgyakorlatokkal haladtunk tovább, melyek hatására újabb és újabb részletek váltak ki az előzőleg egybe mosódó látványból. Addig észrevétlen mintázatok és összefüggések világosodtak meg a fák „viselkedésével”, az erdő felépítésével kapcsolatban. Egy ponton például rájöttünk, hogy az erdő, mely addig teljesen szürkének tűnt, tulajdonképpen tele van zölddel. Rá kellett eszmélnünk, hogy alapvetően egy csomó mindent nem látunk, nem hallunk meg mindabból, ami ott van körülöttünk.

Ahogyan Zselyke összegezte a tapasztalatokat: amire figyelünk, meghatározza azt, hogy mit veszünk észre.

Ez egy későbbi gyakorlathoz vezetett, melynek kulcskérdése, hogy „ki tudom-e fordítani” a látványt, meg tudom-e fordítani az alakot és a hátteret – ez nem ment épp könnyen. Az utolsó gyakorlatban a határokra tekintettünk úgy, mint összekapcsoló felületekre. Arra a következtetésre jutottam, hogy valójában nem is annyira határok, mint inkább találkozások vannak, és ezek a találkozások határozzák meg a létező dolgok identitását. Ezek alkotják azt a viszonyrendszert, amelyben bármi is formát ölthet.

A busz felé menet Zselyke még mesélt az erdőről mint rendszerről, melyet a kooperáció és a versengés érzékeny egyensúlya határoz meg. A végén maradt idő arra is, hogy megkérdezzem, hogyan is alakult ki ennek a részvételi erdősétának a koncepciója, illetve hogyan vezetett az út ahhoz, hogy a természetben végezzen önismereti munkát illetve pszichológiai tanácsadást.

F. E.: Hogyan jöttél rá, hogy a természetben érdemes önismereti, illetve pszichológiai tanácsadási munkát végezni?

M. Zs.: „Az az ökopszichológia találmánya, hogy a természetben lehet önismereti munkát, illetve terápiát végezni, amit viszont valóban elsőként csinálok Magyarországon, az az ökopszichológiai tanácsadás. Ilyenkor nemcsak annyi történik, hogy kijövünk az erdőbe, és kint beszélgetünk, hanem beépítjük a folyamatba mindazt, ami itt van és hat ránk. Nagyon érdekes élményeket tud hozni egy ilyen séta, mert olyan tartalmak bukkannak elő, melyek pusztán egy beszélgetésben nem bukkannának fel.

F. E.: Itt is sétáltok?

M. Zs.: „Sétálunk, de vannak megállási pontok. Mindig az rezonál ránk, ami bennünk van. Hiába van körülöttem rengeteg minden, én azt fogom meglátni, ami üzen valamit, például észreveszek egy csonkolt fát, mert most olyan élethelyzetben vagyok. Akkor utána erről tudunk beszélgetni.

F. E.: Hogyan alakult ki a részvételi erdőséták koncepciója?

M. Zs.: Arra jöttem rá biológus pályafutásom alatt, hogy a biológiai ismeretek egyrészt tudományos szempontból korrektek, másrészt pontosan azért, mert mindenféle szubjektív viszonyulást próbálunk kizárni, nagyon sokszor eltávolítanak, és a természettől való különállóság hiedelmét erősítik.

Az ökopszichológiai gyakorlatok, az érzékszervi tapasztalásokat segítik elő, azt, hogy belehelyezkedjünk a másik nézőpontjába. Itt azonban nagyon nagy tere van a projekcióknak is, mindannak, amit kivetítünk. Hogyha összerakjuk a tudományos ismeretet és az érzékszervi tapasztalást, akkor lehetővé válik a kapcsolódás. A részvételi sétának ez a fő célja e két eszköz kombinálása.

F. E.: Kinek ajánlod elsősorban a sétát?

M. Zs.: Akikben van igény arra, hogy – ahogy ti is megfogalmaztátok – ne „csak úgy” sétáljanak az erdőben, mint egy díszletben, hanem megérezzék, hogyan vannak beágyazva egy nagyobb rendszerbe.

És hogy mit kaptam én ettől a sétától?

Hazafelé gondolkodtam rajta, mit is adott ez a bő két óra az erdőben. A legfontosabb útravaló, amit elhoztam, talán a fókuszra vonatkozott. Kikristályosodott bennem, hogy elsősorban a figyelmemért vagyok felelős, és azért, hogy mire irányítom.

Emlékeztetőt kaptam arra, hogy amikor valahol elakadok, mindig észrevehetek valami olyasmit, amit addig nem, ami akár az egész történetet átírhatja.

Bár ez talán banálisan hangzik, a gyakorlatban egyáltalán nem az. Hiszen számtalanszor átéltem, milyen könnyű beleragadni egy-egy látvány- és érzésvilágba, hogyan válik rutinná egy-egy gondolatmenet, megoldási stratégia. Itt azonban azt tapasztaltam meg, hogy milyen is, amikor az ismertnek hit világ egy teljesen másik arcát mutatja. Amikor a figyelem új lehetőségeket nyit ki, így teremtő erővé válik. Még az is lehet, hogy már most mindaz csak egy karnyújtásnyira van tőlem, amire vágyom, csupán rá kell néznem…

Fábián Emese

A képek a szerző tulajdonában vannak