A tények: az Országgyűlés július 12-i rendkívüli ülésén az ellenzék nemjei mellett kétharmados többséggel megszavazta a köznevelési törvény módosításait.

Bár a kormányoldali megszólalók szerint mindenki nyugodjon le, lényegi változások nem lesznek, és minden marad a régiben, mégis azt olvasom, hogy például alapvető változás a magántanulói státusz kivezetése és helyette az egyéni tanrend erőltetése (amelyhez immár központi jóváhagyás szükségeltetik majd), ahogy alapvető változás az alternatív iskolák kerettantervének százalékos átfazonírozása is. És a háttérben ott van egy mindezek mellett eltörpülőnek tűnő, de igen lényeges módosítás: a jövőben nem lesz lehetőségük a szülőknek és a diákoknak a megszokott iskolaigazgatójuk mellett kampányolni (lásd a néhány nappal ezelőtt kirobbant győri esetet vagy a korábbi emlékezeteseket), az intézményvezetők kinevezése, lecserélése ugyanis központi automatizmussá válik. 

Mismásolások és kiskapuk

Nem tagadom, dühös vagyok. Két, a hagyományos állami általános iskolai oktatásban szocializált gyerekünk után a legkisebbet inkább alternatívba adtuk, szerencsére a lakhelyünkön éppen alapítottak egyet. Valószínűleg ez már csak az utolsó forgácsdarab lehetett volna az „oktatási pogányságunkért” rakott máglyán, ugyanis a gyerek ekkor már hétéves volt, és a családi renegátságnak amúgy is volt előzménye.

Kétszer járta a nagycsoportot, az óvó nénivel és a logopédussal történt megegyezésünk szerint. Nem, nem voltunk nevelési tanácsadóban: mi, a szülei, valamint az őt legjobban ismerő óvónő és a hetente kétszer vele foglalkozó logopédus egyszerre, egyöntetűen gondoltuk úgy, hogy Marcinak jobb még egy évig az oviban. Bár minden másban nagyon jól teljesített, és okos fiúcska, de olyan erősen keverte a zöngés-zöngétlen mássalhangzókat hatévesen, hogy az nagyban megnehezítette volna a betűk tanulásának megkezdését. Bizonytalan is volt, néha elkeseredetten kérdezgette, ő most már örökre így marad-e. De emiatt hivatalosan nem volt indokolt az egy év ráhúzás, hiszen logopédiai ellátás iskolaszinten is van. Ja, hogy egyébként asztmás is? Ó, hát azt elvégre kinövi majd! Olyan kis álmodozó, elvonuló, szerelgető kölyök? Ugyan már… Ez a gyerek az iskolaérettségi teszten 90 százalékos eredményt ért el, hogyan maradhatna még egy évet óvodában? 

Olvasom a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány közleményét, ezt írják:

„Ha a magyar közoktatás rendszerét nézzük, a kiskapuk, a félrenézések, az »okosba elintézett« megoldások, és a korrupció uralták eddig is a bölcsődei felvételtől az iskolakezdésen át a középiskola választásig az egész rendszert.” 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nos, igen, kiskapuztunk mi is, minek tagadjam? A mi gyerekünk papírjára az került, hogy súlyos beszédproblémák miatt további egy év óvoda javasolt a számára. Az ezen időszakban kapott fokozott logopédiai fejlesztés pedig meghozta a gyümölcsét: tavasz végére már egyetlen hangot-betűt sem tévesztett, és közben „agyilag” is elért oda, hogy kész legyen az iskolára, sőt nagyon várja is. De volt olyan csoporttársa, akinek éppen erre az időszakra kezdtek igazán durván válni a szülei, az elbizonytalanodott kislány pedig a nevelési év végére visszaszokott a cumira… Ő hogyan mehetett volna szeptemberben iskolába?

A legrosszabb a bizonytalanság

Több oktatási Facebook-csoport tagjaként látom, nagyjából most ocsúdik a közvélemény az első meglepetésből vagy az apátiából, hiszen a legtöbbünknek nem volt kétsége afelől, hogy ez a törvénymódosítás csont nélkül átmegy az Országgyűlésen. Azt is látom, hogyan próbál most, a törvénymódosítás elfogadása után mindenki vadul kiskapuzni. 

Egymásnak adják a szülők a határon túli magyar iskolák címét, ahová beiratkozva még lehetne magántanuló a gyerek. Van, aki a szlovén határ menti ingatlankínálatot böngészi a neten. 

Többekben most ért meg az elhatározás, hogy elköltöznek az országból, és ehhez keresnek megoldást. Van, aki már csomagol. Más még hat hónapot kivár, meglátjuk, mi lesz, de már elkezdte felszámolni az itthoni főbb érdekeltségeit. Az emberek zöme viszont maradna, és remél. 

Sokan fogalmazzák meg, hogy hatalmas gombóc van a torkukban, fojtogatja őket a bizonytalanság, a tehetetlenség. Mások sírnak. Ez kinek jó így?

Teljes a bizonytalanság, mi lesz a még működő alternatív iskolák sorsa – az utóbbiakkal kapcsolatos változtatások azért sem érthetők, mert a kormány az átláthatóságot kéri számon a NAT-hoz, de az alternatív iskolák eddig is a NAT-hoz igazodva, abból kiindulva alkották meg saját kerettanterveiket, az átjárhatóság eddig is megvalósult.

Viszont nem lehet bagatellizálni annak veszélyét, hogy ezek az iskolák a kerettanterv markánsabb államihoz igazítása miatt elvesztik saját arcukat és jellegüket.

És ugyan ki akarná egy olyan alternatív iskolába íratni a gyerekét, amely 70 százalékban ugyanazt kínálja a mégiscsak a legfontosabb tényezőnek számító tantervben, mint a hagyományos iskolák – csak épp súlyos összegű havi tandíjért?

Igen, dühös vagyok

Háromból ma már két gyerekem jár alternatív vagy afelé közelítő iskolába, amiért havonta fizetni kell. Ha úgy vesszük, erről a két érintett, az iskola és én szerződést kötöttünk – amelybe most kívülről egy harmadik fél kéretlenül belenyúl. Így bár nem az állami oktatás eszközrendszerét és személyi állományát veszem igénybe – s cserébe az oktatásért szép pénzt fizetek ki havonta –, de egyre kevesebb beleszólásom van, a pénzemért mi történik a gyerekemmel. 

A fiam ökölbe szorult keze vagyok, amelynek segítségre van szüksége.

Mert az Alaptörvényben fehéren-feketén ott áll, hogy elsősorban én vagyok köteles a jogait védeni és érvényesíteni – amellett, hogy jogom van megválasztani a gyermekemnek adandó nevelést.

Csak éppen az utóbbi alakításáról nem kérik ki a véleményemet. Nonszensz.

Tényleg azt hiszed, hogy téged nem érint?

Az én alternatív első osztályos fiam egész tanévben alig találkozott a régi óvodás haverjaival. Az egyik heteken át beteg volt, majd minden hónapban újra és újra. A másikat egy másik városba hordták iskola után hetente háromszor úszásra. A harmadik kisfiú a napköziből hazaérve legtöbbször fáradt volt, nem volt kedve már bandázni, bringázni, máskor pedig leckét kellett írnia másnapra, azért nem ért rá. A nyilvántartott asztmás gyerekem összesen két napot hiányzott betegség miatt az iskolából – egyszerűen nem volt beteg. Minden felnőttet meghökkentett az „És mondd csak, kisfiam, szeretsz iskolába járni?” kérdésre adott spontán válaszával: „Igen, imádok!”

Nem véletlenül választotta az egyik, oktatási reformokért kiáltó honi civil szerveződés szlogenjéül a #tégedisérint hashtaget. Biztos vagyok benne, hogy valamennyiünk családjában, rokonságában van óvodás-iskolás gyerek. Ha külföldön él a család, és ott jár iskolába a gyerek, vajon megerősíti őket az egyre szűkülő hazai keretrendszer, hogy belátható időn belül hazatérjenek? 

Vonzó lehetőség, hogy a július 8-i állapot (a hivatalos statisztika!) szerint 850 tanító, 2676 tanár, 490 gyógypedagógus/fejlesztő és 954 óvodapedagógus hiányzik a rendszerből – kevesebb mint két hónappal tanévkezdés előtt  –, és erre az illetékes csak annyit mond: átmeneti probléma? 

Tényleg senkit sem érdekel, hogy egyébként a július 12-én elfogadott 2020-as költségvetésben 0,2 százalékkal kevesebbet fordít Magyarország oktatásra? (Igen, a hivatalos közlés szerint 15 milliárd forinttal többet, ám ez az infláció miatt reálértéken 0,2 százalékkal kevesebbet jelent valójában.) Összehasonlításul ide írhatnám, mennyivel többet költünk jövőre mindenféle másra, mindenki helyettesítsen be ide azt, amit szeretne…

Kedves magyar anyukák, apukák és nagyszülők! Kedves diákok és pedagógusok! Szerintetek jól van ez így?

Kocsis Noémi

A fotó illusztráció