–

Ha egy ismerősünktől azt halljuk, hogy a kapcsolatában bántja valaki, kritizálja, lekezeli, manipulálja, semmibe veszi, azonnal egyértelműen azt mondjuk: lépjen ki a kapcsolatból, vagy szakítsa meg.

De mi van akkor, ha valaki a családjától szerzi ugyanezeket az „élményeket”? Ha a családja veszi semmibe, ha tőlük kap a támogatás helyett folyamatosan bántó, sértő, megalázó megjegyzéseket? Ha ahelyett, hogy könnyítenék az életét, mindig csak nehezítik? Vagy ahelyett, hogy segítenék a szülővé válását, támogatnák a gyereknevelésben, inkább konfliktusokat okoznak az új családjában is?

Fontos erről is beszélni, mert sajnos igen sok embert és családot érint a probléma, és nem kevesek dilemmája ez.

Mielőtt bármit is írnék, leszögezném, hogy kifejezetten híve vagyok a nagy családnak, hogy minden gyereknek azt kívánnám, minél több igazán szerető családtag vegye körül, és legyen jelen az életében. Mint ahogy minden szülőnek azt, hogy minél több rokonnal osztozhasson a gyereknevelés feladataiban, nehézségeiben, kétségeiben, örömeiben és a legboldogabb pillanataiban is.

Egy szerető, támogató családból mindenki töltekezhet, és mindenki csak gazdagabb lesz általa. Csakhogy a valóságban sajnos sokkal kevesebb az ilyen család, mint amennyinek lennie kellene, sokkal kevesebb a támogató háttér.

Rengeteg kisgyerekes szülő küszködik azzal az ellentmondással, hogy bár minden vágyuk egy családi közösség, mégis a nagycsaládos együttlétek, a nagyszülőkkel való találkozások sokkal inkább szólnak az állandó gyomorgörcsről, frusztrációról, a levegőben vágható őrjítő feszültségről, mint a meghittségről, a támogatásról, az érzelmi töltekezésről.

Sokak dilemmáját fogalmazta meg Fülöp Anita a cikkében: vajon mivel teszünk jót a gyerekeinknek, ha benne maradunk egy ilyen mérgező családban, vagy ha kiszakadunk belőle? Vagy ha már nem lehet jó és rossz között választani, legalább azt tudnánk előre bejósolni, mivel ártunk kevesebbet.

Ha hagyománytiszteletből, megfelelési kényszerből, elvárások és kötelezettségek miatt elviseljük a mérgező kapcsolatokat, részt veszünk minden családi eseményen, akkor is, ha elviselhetetlen feszültséggel, fájdalmakkal, sértő, bántó beszólásokkal jár? Vagy ha úgy érezzük, hogy ez a családdal való kapcsolat inkább nehezíti és terheli az életünket, a gyerekeinkkel való időtöltésünket, kapcsolatunkat, akkor mások igényei elé helyezzük a saját jóllétünket, lelki egészségünket, és kiszakadunk a bennünket romboló vagy láncoló családi kötelékből?

Ahogy más témákban, most sem szeretnék kész válaszokat írni, nem szeretném senkinek megmondani a tutit. Nincs nálam a bölcsek köve, nem is szeretnék senkinek olyat sugallni, hogy van egy nagyon egyértelmű legjobb megoldás. Minden élethelyzet, minden emberi sors, minden család annyira különböző, annyira egyedi, hogy nem is igazán hiszek a nagy kollektív megoldásokban.

Viszont, mivel tudom, hogy sok ember küszködik hasonló dilemmákkal, azt gondolom, érdemes erről a témáról is elkezdeni hangosan gondolkodni, és egyáltalán: beszélni róla.

A családunkhoz utánozhatatlanul egyedi és erős a kötődésünk. Ez a kötődés akkor is lehet rettenetesen erős, amikor több fájdalmat ad, mint amennyi szeretetet. Amikor a szeretetért az ember irtózatosan nagy árat fizet.

Vagy amikor a családtól az ember semmiféle tiszteletet nem kap, a kapcsolat pedig folyamatosan a méltóságát tiporja. Amikor a családi kapcsolatok csak az igazodásról, az alkalmazkodásról, a lemondásról szólnak, csak arról, hogy milyennek kellene lennem ahhoz, hogy szeressenek, elfogadjanak, rosszabb esetben csak megtűrjenek.

Sokan tévesen azt gondolják, az erős kötődés jellemzően pozitív kötődést jelent. Pedig, sajnos, ez nem így van. Az ember roppant erősen kötődik ahhoz is, akinek meg akar felelni, akitől fél, aki bántja, aki jellemzően csak pusztítást végez a lelkében. Minél szorosabb kapcsolatban áll vele, minél fiatalabb korától, annál erősebb ez a kötődés. 

Viszont amennyi támaszt és erőt adhat jó esetben, amennyire simogathatja és erősítheti a lelket, épp annyi rombolást és kárt is okozhat. Sokszor már inkább láncként tart fogva ahelyett, hogy tápláló lelki köldökzsinór lenne.

A családunkhoz való kötődést kicsit úgy képzelem el, mint egy fa kapcsolatát a gyökerével. A gyökérzet erősen és masszívan meghatározza a fa állapotát, egészségét, éppen az erős kapcsolat miatt.

Ha a fa gyökere egészséges, nagy valószínűséggel az egész fa az lesz, és csodás, finom gyümölcsöket terem. Ha viszont ez a gyökérzet beteg, az az egész fának árthat, és a gyümölcseit is érintheti, már ha egyáltalán tud gyümölcsöt teremni.

Ha a családhoz való kötődés nem egészséges, az ember éppúgy belebetegedhet, ahogy a fa a gyökérzete betegségébe. Lelkileg és testileg egyaránt. Egy kóros családi kapcsolatot viszont lehetetlen egyedül meggyógyítani. Időnként hallani és látni olyan történeteket, amikor a nagyon erős szeretettől vezérelve belátják a szülők, meglehet, minden jó szándékuk ellenére félrecsúsztak a dolgok, sebeket ejtettek a gyerekük lelkén, és minden igyekezetükkel megpróbálják jóvátenni őket. A belátás, beismerés és a jóvátételi törekvés már jó alap ahhoz, hogy a kötelék betegítő hatása megtorpanjon.

Viszont sok esetben a belátásig, beismerésig sem sikerül eljutni, nemhogy a változtatásig, és a jóvátételig.

Ilyen esetekben előfordul, hogy valaki csak úgy őrizheti meg a saját egészségét, hozhatja helyre az eddig okozott károkat, és óvhatja meg a saját gyerekeit és a velük való kapcsolatát, ha megszakítja a családi kötelékeket.

Ilyenkor könnyen röpködnek a „hálátlan” és hasonló jelzők, a megbocsátásra való felszólítások, a kéretlen jótanácsok, hogy „legalább karácsonykor legyél velük, mégiscsak a családod”, valamint különféle ítélkezések. Azt azonban egy kívülálló nem igazán látja, miért volt szüksége erre a nehéz döntésre, hányszor kísérelte meg helyrehozni a dolgokat, mennyi csalódást és fájdalmat tudhat már maga mögött.

Azt gondolom, mindannyian vágyunk olyan gyökérzetre, kötelékre, ami egy életre szóló ajándék lehet. Ha valakinek ebben sosem volt része, az önmagában elég szomorú. A kötelék megszakítása pedig irtózatosan fájdalmas lehet. Aki ilyet tesz, sosem jókedvében, úri huncutságból teszi, sokkal inkább kényszerből. Mert ki akar szakadni egy lélekbetegítő kapcsolatból, közegből, nem akarja, hogy az ebből a kapcsolatból érkező hatások a gyerekeit vagy a velük való kapcsolatát is mérgezzék.

Akinek lélekromboló kötődései vannak, sokkal nehezebben tudja elérni a lelki egészséget és szabadságot, sokkal többet kell dolgoznia érte, mert eleve hátrányból indul.

Valamint azért is, hogy megállítsa a mérgezés láncolatát, és ne adja tovább a következő generációnak. Mivel ez elég kemény és fájdalmas munka, fölösleges további fájdalmakat okozni az ítélkező megjegyzésekkel. Azt kellene szem előtt tartanunk, hogy a lelki egészséghez, szabadsághoz és jólléthez mindenkinek joga van, akármelyik úton talál is el odáig.

 Sebestyén Eszter