Hogyan tanuljuk az önuralmat egy világban, ahol minden annak hiányáról szól?

–

Mindenki látott már földön fetrengő dackorszakost – vagy a sajátját vagy a másét, előbbi kicsit nagyobb mentális kihívás –, de bármennyire próbára teszi is az embert, mégis egyértelműen tudja közben: a gyerek most az érzelmek megismerésének és szabályozásának egy igazán nehéz szakaszán megy át. Ezért könnyebb empatikusnak és türelmesnek lenni (persze hol így, hol úgy) még óvodáskor idején. Bár az érzelemszabályozásnak is van egy alapvető fejlődési szakasza, nagyon sok mindentől függ ennek a képességnek a mértéke.

„A temperamentum például nagyban közrejátszik, hogy egy gyerek kisiskolásként vagy kiskamaszként mennyire erősen, vagy megfontoltan reagál egy-egy helyzetre. Az biztos, hogy az első és legfőbb támasz, amit adhat a szülő, ha nevén nevezi a különböző érzelmeket” – kezdi Víg Sára.

A csecsemő önmagát az anyával és a világgal összeolvadva tapasztalja meg, nem tud differenciálni a tekintetben, hogy mely érzelmek, ingerek tartoznak hozzá és melyek az elsődleges kötődési személyhez. Elsőként a mozgásfejlődés indítja el ezt az érzelmi leválást, és körülbelül 18 hónapos korra tehető, amikor a gyerek, ha belenéz a tükörbe már érti: önmagát látja viszont. „Érdekes és egyensúlyt kívánó feladat az érzelmek kommunikációja. Fontos a visszajelzés, hogy »most fáradt vagy, éhes vagy, dühös vagy, én pedig megértem ezt«. Hiszen később a gyerek ezért tudja majd felismerni adott érzéseket. Viszont az sem vezet jóra, ha a szülő mindig meg akarja mondani, mit érez a gyereke.

Ellenben, ha az anya és apa maga is nyíltan beszél a saját érzelmeiről, az a kisebbeknek és nagyobbaknak is jó fogódzót adhat az önismeretnek ebben a részében” – foglalja össze a szakember.

Hagyni kell a gyereknek megtapasztalni a saját nyugvópontját

Fontos azt is tudni, hogy a lány- és fiúgyerekek szempontjából más a fejlődés ritmusa: persze vannak átfedések, de alapvetően a kislányok előbb kezdenek az érzelemszabályozás képességével élni.

„Ennek vannak biológiai okai, amelyekre természetesen reagált a társadalom, és az évezredek alatt túl is reagálta azokat. Ebből fakad, hogy az elvárások szintjén a mai napig a nőkhöz rendelődik inkább az érzékenység képessége, a férfiakhoz pedig a fizikai erővel való megoldásé.

A lányok általánosságban valóban hamarabb kezdik el felismerni és árnyaltabban elkülöníteni az érzelmeiket, de ez nem azt jelenti, hogy a fiúk nem képesek rá, vagy ne engedhetnék meg maguknak, hogy sírjanak, kétségbeessenek és hasonlók” – mondja a pszichológus. Hozzáteszi: ezzel kapcsolatban már oldódnak az elvárások, de az erős berögződéseket nagyon hosszú idő elhalványítani.

Egy óvodás gyerek azért érett a közösségre, mert a hároméves kor körül zajló kognitív érés következtében sokat lép előre az érzelemszabályozás terén: például egy egyéveshez képest már érzelmileg is megérti, hogy az anyukája most elmegy, de nemsokára visszajön, és tudja magát vigasztalni, megnyugtatni, ha úgy tetszik, önuralomra inteni ezzel a gondolattal.

„Ekkor még nagyon fontos szerepük van az átmeneti tárgyaknak is a folyamatban, a plüssök, alvókák és hasonló dolgok segítenek megerősíteni ezt a meggyőződést a gyerek számára” – fejti ki Víg Sára.

Sokszor egy erős érzelmi helyzetből – amit hétköznapi kifejezéssel egyszerűen csak nagy hisztiként emlegetünk – nagyon nehéz kijönnie a gyereknek, és tanácsos is megvárni a kommunikációval, magyarázattal, kérdésekkel a nyugvópontot.

„Kevés kisgyerek engedi közben ölelni, nyugtatni magát, előbb magának kell eljutnia egy higgadtabb állapotba. Amikor egy óvodás azt tudja mondani, hogy »most már megölelhetsz, idejöhetsz, felvehetsz«, az egy nagyon magas szintje az érzelemszabályozásnak, amely során ő már képes lekövetni és felismerni a saját érzéseit, illetve működését” – hangsúlyozza a pszichológus.

A legfontosabb az lenne, hogy tanítsuk a konfliktuskezelést

Az önuralom kisiskolás korban még fontosabbá válik, hiszen egyre gyarapodó szabályok között kell helytállnia a gyereknek. Ebbe a képességbe sok minden beletartozik, elsősorban mégis a haragos vagy indulatos érzelmek szabályozását értjük rajta. „Utóbbi érzelmekhez is másként áll a társadalom, például ahogy a szomorúság jobban megengedett a lányoknak, úgy a haragot inkább elnézik a fiúk esetében.

A legnagyobb problémának inkább azt látom, hogy a harag, a düh kifejezésére nincs alternatíva. A gyerekek főleg azt hallják, hogy »ne légy mérges, ne tombolj«, de azt nem, hogyan lehetne levezetniük a bennük dúló feszültséget” – mondja a szakember. Nagyon fontos, hogy a szülő ebből a szempontból is ránézzen a gyerekére, és segítsen megkeresni a számára lehetséges utakat, legyen akár az a sport, relaxációs gyakorlatok vagy az érzelmi fejlesztés (aminek sokszor egyébként a mozgásfejlesztés az alapja).

A másik, ami lényeges lenne, a verbális összecsapások kapcsán jó mintát adni: a konfliktusokat nyíltan, tisztán és higgadt kommunikációval kezelni a gyerekek és a felnőttek között egyaránt.

„A szocializációs folyamatban mára nincs hely a konfliktuskezelésre. Nincs idő leülni, átbeszélni, érvelni, pedig ez ugyanúgy az önuralom képességét fejleszti, és az érzelemszabályozás szempontjából egy elképesztően fontos minta és lépcsőfok lenne” – hívja fel a figyelmet Víg Sára. Azonban, ha csak a híreket, a nagyvilág súlyos konfliktusai kapcsán folyó kommunikációt nézzük: ebből a szempontból sem sok példát látnak a fiatalok arra, hogyan kell személyeskedés vagy gyűlölködés nélkül megbeszélni egy-egy problémát.

Ugyanaz az önuralom kell hozzá, hogy letedd a cigit és megfékezd az indulatokat

Az önuralomra elsősorban az érzelmeink, illetve a másokkal való viselkedésünk kapcsán asszociálunk, pedig a világunk egy részében dúló bőség zavara az életünk minden területén megkívánná már ezt a képességet. Talán éppen ezért vagyunk birtokában egyre nehezebben. A stanfordi kutató, Jonathan Bricker, az önuralomról szóló TEDx-előadásában a dohányzással és az evéssel kapcsolatos függés szempontjából járta körül a kérdést.

Nagyon fontos látnunk, hogy ugyanúgy az érzelemszabályozással kapcsolatos önuralmunk része, hogy mennyit telefonozunk feleslegesen, eszünk éhség helyett sóvárgásból, vagy cigizünk, kávézunk valódi igény helyett megszokásból.

Bricker érdekes következtetésre jutott eddigi tapasztalatai, kutatásai és segítőmunkája során: szerinte a legnagyobb baj, hogy kötélhúzásszerű harcot vívunk a bűnösnek vélt sóvárgásainkkal, ezért sohasem tudunk megszabadulni tőlük. A kulcs, hogy letegyük a kötelet, és elfogadjuk: ezek a vágyak velünk élnek. 

Ha nemcsak azt tudatosítjuk adott pillanatban, hogy feszültek vagyunk, ezért éppen megint nyitjuk a hűtőajtót, vagy vesszük elő a cigit, hanem arra is felhívjuk a saját figyelmünket: észrevettük a folyamat kezdetét, akkor nagyobb sikert tudunk elérni. Ugyanez igaz az indulatosabb viselkedési formákra is (aminek klasszikus feloldása, a számolj el tízig tanács. Csak éppen ahhoz fel kell ismerni a pontot, amikor a számolás kezdődhet). „Az önkontroll új tudománya a hajlandóság” – mondja Bricker, azaz a tény, hogy nem kikerülni akarom a sóvárgásaimat, hanem szembenézni velük.

A szakember pedig arra is felhívja a figyelmet, hogy sokszor az önuralom hiánya miatt érzett szégyen még inkább belehajt a „bűnös vagy káros” tevékenységbe. Bricker úgy véli, ha farkasszemet nézünk a sóvárgásainkkal, vagy rossz szokásainkkal és elfogadjuk őket – ennek egyik eszköze például, hogy felírjuk a testi tüneteket, amelyeket a sóvárgásunk miatt produkálunk –, akkor egy idő után azok egyre kevésbé lesznek érdekesek és félelmetesek.

Bár egyre többet roncsolódik, az érzelem szabályozás képessége mindig fejleszthető

Az önuralom kapcsán megkerülhetetlen a közösségi média szerepe és nemcsak a képernyőidő miatt, hanem azért is, mert a személyesség eltűnése erősen beleszól az érezelemszabályozás képességébe.

„Attól, hogy nő a virtuális vagy akár a paraszociális kapcsolatok aránya, a saját magunkkal való kapcsolat is roncsolódik. Ha mindig csak másokat látok, akkor állandóan hozzájuk hasonlítva gondolok magamra. Számos kutatás felhívja rá a figyelmet, hogy az emberek nagy része egyetlen percet sem tölt naponta csak magával.

Régen legalább a vécén mindenki a gondolataiba merülve ült. Hiába viszem magammal mindenhova a világot a telefonon, valójában ez egy elképesztő bezártság, ami a függés alapja. A függés pedig az önuralom legnagyobb gyilkosa, hiszen nem te uralkodsz magadon, hanem valami más” – jelenti ki a szakember.

A másik nagy ellentmondás a pszichológus szerint, hogy míg rengeteget beszélünk az önismeretről és különösen előtérbe került az én nézőpontja és igényei, valójában ezt a társadalom nagy része csak a külsőségek szintjén éli meg. Nem arra kérdezünk rá ugyanis, hogy mit érzel, hanem arra, hogyan nézel ki, mennyi pénzed van, mik a sikereid.

„A klienseimnél tapasztalom, hogy jó néhány alkalom szükséges, amíg meg tudják fogalmazni, mit éreznek bizonyos helyzetekben és náluk ehhez milyen viselkedés társul. Mit teszek, amikor csalódott, dühös vagy megbántott vagyok? Sokan egyáltalán nem tudják a választ. Például amiatt, mert egyszerűen csak szoronganak, hiszen, mondjuk, a munkahelyükön nem engedik magukat mérgesnek lenni, ezért a végén már fogalmuk sincs, hogy azok.” Víg Sára szerint, ha valaki kevésbé jól képes szabályozni az érzelmeit gyerekként, és erre rosszallóan vagy megszégyenítve reagálnak, annak egyre inkább befagyasztja ezt a fajta képességét a hasonló attitűd. Jó hír viszont, hogy ez az a terület, amely mindig fejleszthető: persze rengeteg tudatosság és odafigyelés kell hozzá.

Széles-Horváth Anna