–

„Anyám itt nézett rám,

Mikor megszülettem,

Apám itt vigyáz rám

Rendületlen”

A Halott Pénz Otthon címmel már ódát is írt Pécs városához, de nem kell különösebben otthonosan mozognunk az utóbbi húsz–harminc év magyar könnyűzenéjében, hogy tudjuk: a dél-magyarországi város tényleg fontos szerepet tölt be abban. Ennek okait vizsgálja Lévai Balázs, ám a film műfaji megjelölésével ellentétben, nem dokumentarista stílusban. Hanem magára szabadítva Szabó Simont, aki egészen mást gondol a rejtélyekről meg a városimázsról, mint a helyi polgármester. Így esik, hogy az egyik pillanatban még azt nézzük, melyik zenekar hol próbált, honnan indult – a másikban pedig hajnali részegségről és uránsugárzásról beszélnek halálosan komoly ábrázattal, hogy az engedély nélküli sírfeltárásról szót se ejtsek.

A rendező szerint Szabó Simon úgy került a filmbe, hogy rendszeresen a garázsa előtt parkolt, ezért Lévai ellentételezésként megígértette vele, hogy egyszer majd szerepel egy filmjében.

Lévai Balázs és Szabó Simon

Backstage-ben sztorizós

A Pécsi szálban szereplő előadók névsora illusztris: Kispál és a Borz, 30Y, Halott Pénz, Punnany Massif, Takáts Eszter, Junkie Jack Flash. Ilyen gárda mellett nyilván nem is kell túlbonyolítani semmit: a szóban forgó előadók sztoriznak, körbevezetnek a városon, és elmesélik a saját emlékeiket. Amik, szó se róla, igen sokszínűek, és remekül szórakozhatunk rajtuk: megtudjuk például, hogy Wolfie két csaját is lenyúlta Járai Márknak, a 30Y pedig egészen sajátosan oldotta meg a vizeletürítési kihívásokat a próbahelyen. Ha azt vesszük, hogy mindezt a – nagyrészt tematikus blokkokba rendezett – anyagot tíz–tizenkét nap alatt rögzítette a stáb, tulajdonképpen kisebbfajta bravúrról beszélhetünk.

Nem akar többet ez a film, és nagyon jól teszi, hogy nem akar: így az, aki beül megnézni, kicsit emberközelibbnek érzi majd a mind nagyobb koncerthelyszíneket megtöltő zenekarokat, és kap egy csomó kulisszatitkot. És igen, mondjátok csak, hogy túl romantikus vagyok, de ha kezdő zenész lennék, egy ilyen film hatására azt érezném: meg lehet csinálni.

Mert azok is közülünk valók, akik megcsinálták.

A Punnany Massif tagjai: Farkas Roland és Felcser Máté

Csak ne túl komolyan

Szabó Simon eszement próbálkozásai (például mi történik, ha 30 órán át egy adott zenekar dalait hallgatja végtelenítve?) hamar elveszik a film komolyságát, de tulajdonképpen nincs is szükség világmegváltásra. A doktornőt alakító, később szárnysegéddé előlépő Pallagi Melitta alakítása egészen üdítő, de szórakoztató látni, hogyan állnak bele a zenekari tagok is a marhulásba. Mosolyogva adnak DNS-mintát, eljátsszák az önérzetes művészt, mesélnek szolmizálásról, énekkaros élményekről, és szerencsére örömzenélnek is együtt. Még az ellenség, a Köszönjük, de nem kell több pécsi zenekar nevű Facebook-csoport is feltűnik, igaz, elég sajátos formában, mintegy alátámasztva, hogy a pécsi zene ügye igenis ügy, mégpedig országos méretű. Az emberrablós szálat meg már igazán nem akarom elspoilerezni.

Lovasi András, Beck Zoli és Szabó Simon

Költöznénk Pécsre

A sorok között elrejtve persze sok apró választ kapunk: a külön intézménnyé nemesült énektanár, Emma néni, a Kodály-módszer, a város mérete, a szórakozóhelyek és az egyetemisták nyitottsága mind-mind hozzájárult a sikerhez, tuti formula azonban nincs. A Mongooz and the Magnet ír tagja, Ian O’Sullivan például a zenei hagyományról beszél, ami az ő szülővárosában teljesen hiányzik, így hacsak nincs olyan családtag, aki zenemániás, a gyerekeknek eszébe sem jutna a zenei karrier.

Szóval a megoldás nyilván sokkal prózaibb, mint hinnénk: jó zenei oktatás, pezsgő társasági- és koncertélet, egymást inspiráló – és később segítő! – művészek.

Elég megnézni, hogy a filmbéli együttesek közül ki hol zenélt már együtt, és ki kinek a dalában szerepelt. A legfontosabb talán mégis az, hogy a látottak-hallottak alapján Pécs egy jó hely, élhető, szerethető, otthonos város, ahová bármikor szívesen odaköltöznénk. Szóval a polgármester mégiscsak örülhet.

Csepelyi Adrienn

Képek: Polhodzik Ádam