A családmese valójában egy irodalmi köldökzsinór – Tabukat döntenek, sebeket gyógyítanak a generációkon átívelő történetek

–

 „Amikor megjöttek a munkagépek, világgá mentek a fák. A régi utat hevenyészett deszkapalánk vágta ketté, a madarak elköltöztek, és mire lehullottak a levelek, a hegyek felől visszaérkező októberi szél alig ismert rá a Városligetre.”

Gimesi Dóra csodálatos érzékenységgel megírt új meséjében Alíz és Dédi minden nap elsétál a Városligetben a százhuszonhárom éves nyárfa mellett, amelyet azonban egyszer csak kivágnak: a láthatóvá váló évgyűrűk segítségével viszont a kislány és a dédnagymama vissza tudnak utazni az időben.

A különleges utazások során olyan fontos állomásokat járhatnak végig, amelyek egy gyerek számára is segítenek megfogalmazni, ki is ő valójában, és milyen meghatározó pillanatok, emlékek, tapasztalatok alakították a felmenői életét, ezáltal pedig az övét is.

A valóságban varázslatos évgyűrűink nincsenek, viszont vannak családmeséink, amelyeket bármikor elmondhatunk. Ezek sokszor a legegyszerűbb, leghétköznapibb történetek. Mégis egyszerre több fontos dologra mutatnak rá a gyerekekhez szóló történetek kapcsán: egyrészt figyelmeztetnek arra, mennyire lényeges helyet foglalnak el a kisebbek és nagyobbak életében az olvasott mesék mellett a spontán, fejből, érzésekből, emlékekből alkotott szövegek.

Másrészt megidézik azoknak a kérdéseknek a jelentőségét, mint például: honnan jöttünk, kiktől származunk, milyen meg nem tapasztalt, de zsigereinkben cipelt élményeket hordozunk magunkkal?

Mégis hol kezdjük ezeket a meséket? Milyen mélységekig avassuk be a gyerekeket akár a kollektív családi traumákba? Miért fontos, hogy ne csak mi, szülők, de az idősebb rokonok is meséljenek nekik?

Születéstől kezdve fontosak az életmesék

„Az olvasott mese és a fejből mondott mese között neurológiai szempontból nincsen jelentős különbség: mindkettő nagyon fontos az idegrendszer számára és valódi fejlesztő hatással bír.

A népmesék, műmesék pszichés szempontból is lényegesek a gyerekek életében: fontos megküzdési stratégiákat adnak, segítenek szembenézni a félelmekkel. A fejből mesélt családi történetek pedig ezeken túl még speciálisan is erősítik a szülő-gyerek, nagyszülő- vagy dédszülő-unoka kapcsolatot.

Ezek a mesék ugyanis adott személyből születnek meg, kizárólag a gyerek számára jönnek létre. Velük a saját fantáziánkat és identitásunk egy részét nyújtjuk oda neki: a családmese valójában egy irodalmi köldökzsinór” – kezdi Víg Sára, gyermekpszichológus.

A szakember szerint a család identitásképződésében nagyon erős szereppel bír, ha egészen kiskortól hallják a gyerekek a generációról generációra átszálló történeteket.

Ezeket persze mindig koruknak megfelelő köntösben kell tálalni, és szépen fokozatosan elmélyíteni a velük kapcsolatos tudást.

„Egészen pici korban, de még óvodás gyerekek számára is a vidám, hősies, pozitív végkicsengésű történeteket érdemes elmondani. Ennek része lehet a megküzdés: a mesékben is megharcol a hős a sárkánnyal, és a gyerek nem utóbbitól fél, hanem inkább királyfi vagy királylány szeretne lenni.

Az, hogy nemcsak a fiktív János vitéz hősies, hanem a dédipapa is, aki hazajött hóban-fagyban gyalog egy másik országból, számára még inkább teret ad az azonosulásnak. A »szeretnék ilyen lenni« helyett könnyebben gondolja majd, hogy »én is hasonlóan erős és ügyes vagyok«, ez pedig egyszerre építi az identitást és ápolja a családi kötődést” – mondja a pszichológus.

A hasonló mesék, ha jó hangvételben mondják el őket, nem az elvárásokat hangsúlyozzák, vagy a megfelelési kényszert ösztönzik, hanem az azonosságokra építenek, arra mutatnak rá, amit te a saját életedben tovább vihetsz a múltból.

„Ha sokat mesélünk arról a kisunokának, hogy a mi családunkban mindenki jól bánt a fával és asztalos lett, de ő kevésbé ügyes, viszont például nagyon jól rajzol, akkor adjuk a kezébe azt a narratívát, hogy milyen szépen viszi tovább az érzéket a széphez, a művészethez. Ezek a kapaszkodók nagyon fontos lépések az identitás alakulásában” ‒ fűzi hozzá Víg Sára.

„ – Ha a nagymamád olasz volt, akkor te is olasz vagy?” – kérdezte Alíz, a vurstliban vett cukros mandulát ropogtatva.

Egy kicsit – bólintott Dédi. – Meg egy kicsit cigány is.

– És én?

– Te is.

– De én nem akarok ilyeneket káromkodni, mint te meg Francesca.

– Nem kell. Az ember ezerféleképpen lehet dühös. Szépapád, a Pista, amikor dühös volt, akkor is inkább hegedült.

– Amikor a nagyi dühös, felássa a kertet. Apa meg lemegy sétálni. Anya meg firkál.

– És te mit csinálsz, amikor dühös vagy?

– Nem tudom. Sírni akarok.

– És mitől lesz jobb?

– Néha az énekléstől.

– Látod, akkor lehet, hogy te is megörökölted Pistától a zenét.

– Az elég jó örökség.”

Nem csak magunkat kell gyógyítani: az utánunk következőket is

A transzgenerációs szemlélet ma már szerencsére a közbeszédben is egyre inkább ismert: ennek lényege pedig nem csupán az, hogy mi magunk felfedjük a saját hordozott sérüléseinket. Hanem az is, hogy igenis továbbadjuk azokat, mert így a gyerekeink és unokáink számára már nem titkos, megbúvó zúzódások lesznek belőlük. Inkább bevarasodott sebek, amikről tudnak és ami az identitásuk részévé válik, de talán már nem kell külön ápolni őket.

„A feldolgozatlan traumák hordozódnak tovább, mint ahogy az elhallgatott súlyos titkok is.

Nagyon nehéz szülőként megtalálni a helyét annak, hogy bizonyos, akár súlyosabb, közelibb hasonló élményeket miképpen mondjunk el. Alapvetően abban hiszek, hogy a kezdetektől kiépített bizalmi kapcsolat erre egyszerűen teret ad a megfelelő helyzetben és időben. Utóbbinak pedig jól megágyaznak a kiskortól mondott családmesék, amelyek segítenek nyíltan beszélni, tabukat dönteni, őszintén szembenézni a múlttal” – hangsúlyozza a szakember.

Ahogy ő tapasztalja, a pszichoterápiák kapcsán gyakran derül fény eltitkolt családi eseményekre, például a történelmi viharokkal összefüggő személyes sorosokra, amelyeket elhallgattak, és amelyek aztán valami gátat képeznek az életben, akár az identitáskeresés során. Haláltáborok túlélői, áldozatai, háborús viszontagságok elszenvedői, elszakított családok: a hasonló traumák elhallgatása sokkal több nehézséget hoz a következő generációk életében is, mint a velük való találkozás újra és újra, mindig annyira mélyen, amennyire az életkor vagy adott helyzet éppen engedi. 

„A gyerekekben nem ugyanolyan módon csapódnak le például a veszteségek sem, mint a felnőttekben. Sokszor az elvesztett magzat vagy gyermek is titok a családon belül, pedig a családi rendszer természetes része az a testvér is, akivel nem találkoztunk. Nem véletlen: a meddőség pszichés okai kapcsán is sokszor felmerül a családban eltitkolt abortusz vagy magzati veszteség ténye.

El lehet mondani egy gyereknek a maga nyelvén ezeket az életeseményeket, veszteségeket is, mert sokkal nehezebb felnőttként sokkszerűen szembesülni velük, mint belenőni abba, hogy megtörtént” – magyarázza a pszichológus.

Az idősebb családtagokkal tényleg végbemegy az időutazás

„Alíz szeretett Dédivel lenni, mert neki mindig mindenre volt ideje. Amíg a többi felnőtt rohant, dolgozott, ügyet intézett és telefonált, Dédi régi divatlapokból ellesett ruhákat varrt a Barbie babáknak, megtanította Alízt korcsolyázni, megmutatta, hol fészkel a vörösbegy, a csúszka, az őszapó.”

Bár a generációk ma már többynire nem élnek együtt, meg lehet találni a módot a közös élményekre, és érdemes is erre időt szánni, hiszen a közvetlen kapcsolat az idősebb rokonokkal nagyon fontos képességeket, élményeket adhat egy gyereknek.

„A gyerek élménytartománya szociális szinten is akkor épül leginkább, ha minél színesebb, sokfélébb impulzusok érik. Persze, ideális, ha a két szülő jelenti az elsődleges kötődést, de minél több közeli kötődési személy van, akiben bízhat a kicsi, annál inkább színesedik a személyisége is” – mondja Víg Sára.

Hozzáteszi: a nagyszülővel, dédszülővel ápolt közvetlen kapcsolat nemcsak térben, de időben is kitágítja a gyerek látókörét.

„Amikor olyan világról hall, amelyben ő még nem élhetett, az nemcsak az ismereteihez ad hozzá, de tágítja a fantáziáját, a képzelőerejét. Emellett megérzi a közösséget a távolabbi generációkkal is, illetve az ő nem megélt családi múltjával egyaránt. A saját magunkkal való kapcsolatunkban rendkívül fontos az a fajta egyszerre személyes és kollektív tudás, amit ezeken az élményeken keresztül kapunk” – hangsúlyozza a szakember.

Ismétlés a tudás (déd)(nagy)anyja

A családfához való viszony emellett az élethez való hozzáállásra is kihat: átlátni az időt, az élet végességét és fokozatait szintén lényeges tapasztalás lehet egy gyereknek. Érdemes megőrizni tudatosan is akár az írásos emlékeket, naplókat, hiszen egy gyereknek azt látni, mit gondolt, csinált anya, apa vagy a nagyszülők gyerekként a világ egyik legizgalmasabb dolga. Az olvasott meséknél annyira jellemző ismétlésekre pedig a fejből mese kapcsán is ugyanúgy számítani kell: „A gyerekeknek biztonságot ad, hogy tudják, mi fog történni, emellett ösztönösen érzik: így épül be jól a tudatukba adott történet és annak minden igazsága. Ezért ne sajnáljuk újra és újra elmondani a leggyakrabban emlegetett családi történeteket sem” – javasolja a pszichológus. 

Persze minden családban akadnak olyan mesék is, amelyekről már a többség sejti, kicsit színesebbek és szagosabbak lehetnek a valóságnál, mégis generációról generációra adott változatban adják tovább őket.

„Ezeket a költői túlzásokat nem kell szigorúan venni: ugyanúgy az identitásképzést erősítik. Arról szólnak, hogy ez a mi mesénk, csak mi tudjuk így elmondani, ez a mi közös igazságunk: ami fontos összetartó erő. Sokszor pedig a gyerekként hihetetlennek tűnő dolgokat, felnőttként már egészen másképpen látjuk, és egy egészen új nézőpontból pontosan megértjük a valódi magyarázatot” – fűzi hozzá Víg Sára.

 „ – Dédapa megöregedett a háborúban?

– Dehogy öregedett meg, alig múlt huszonöt éves.

– De akkor miért fehér a haja?

Dédi nem válaszolt azonnal. […]

– Ez egy hosszú történet, és nem is lehet tudni, egyáltalán igaz-e – mondta.  […] Szóval a háború végén a dédapád annyira sietett haza, hogy azt mondta a cimborájának, száguldjon ahogy csak bír a rettegése dacára. Nyilván meg volt ijedve, mert megmondtam neki, hogy én már eleget vártam rá gyerekkorom óta, és ha nem jön haza nekem mihamarabb, akkor megnézheti magát. Ő meg megígérte, hogy jön. Hét nap, hét éjjel száguldottak, hegyen át, völgyön át, dédapád majd elájult minden kanyarban, de nem engedte, hogy a cimborája lelassítson. Aztán amikor leszállt a motorról, olyan hófehér volt a haja, mint egy öregembernek. 

– Akkor végül is érted őszült meg – jegyezte meg Alíz.

– De legalább nem miattam – nevetett Dédi.

– Jó, hogy megvártad.

– Persze hogy megvártam, hiszen megígértem neki.”

 

(A részletek Gimesi Dóra »Amikor mesélni kezdtek a fák« című könyvéből származnak.)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ supersizer

Széles-Horváth Anna