Bereczki Szilvia: Az égiek helyett önmagamat leltem meg a zarándoklaton

–

Azáltal, hogy Nyárádremetéről Csíksomlyóig zarándokoltam, minden lépésemmel, minden egyes kilométerrel közelebb kerültem önmagamhoz

Úgy indultam el, hogy visszaépítem az embert, aki voltam: megkeresem a bennem rejlő kislányt, aki valamikor rebegő pillákkal fohászkodott, az égieket, akikhez székelyföldiként mély kötelék fűzött, és talán még az összmagyarság összetartozás-érzéséből is kortyolok egy keveset, de azt magam sem hittem, hogy a keresgélés valójában a lényemmel állít szembe. Szinte semmi mással. Mert amint elkezdtem lehámozni a külsőségeket, a saját belső világom bontakozott ki az út folyamán. 

Ahogy egyre távolodtam a kiindulóponttól, és még sehol sem láttam a célt, minden elvárásommal, fájdalmammal, határommal és örömömmel találkoztam.

Ott tartottam mindegyiket a kezemben, szinte láttam a lemondásaimat, az áldozataimat, még a komfortzónámon kívüli állapotomat is. Eldönthettem, hogy mit kezdek velük, volt időm átgondolni, míg a nap a bőrömet szívta vagy éppen az eső áztatta csuromvizesre a cipőm.

Amikor iszonyatos térdfájdalom gyötört, hideg vízben zuhanyoztam vagy egy vékonyka matracon szunyókáltam, ezerszer megfordult a fejemben, hogy túl nagy vállalás volt, nem nekem való, jobb ha feladom. Mégis, akárhányszor belső késztetést éreztem a megfutamodásra, összeszorítottam a fogamat, és folytattam. Ha kellett, húsz kilométeren át krokodilkönnyekkel, sziszegve a fájdalomtól, mert ez az út számomra nem feltétlenül a vallásról szólt, hanem sokkal inkább arról, hogy önmagamért teszem, és önmagamért a végsőkig elmegyek, ha kell. Így hát farkasszemet néztem minden gyengeségemmel és erőségemmel, és hiszem, hogy ez a pünkösdi búcsú ettől lett sokkal valóságosabb, emberibb, mint eddig bármelyik zarándoklatom.

Most több volt a kérdés és kevesebb a kapaszkodó

Már a zarándoklatot megelőző napokban idegesen készülődtem. Van-e elegendő fényvédőm, védeni fog-e a naptejem? Kényelmes-e a cipőm, elég vékony-e a nadrágom, jó lesz-e a kabátom, milyen típusú kalap kell? Szinte naponta rohangáltam egyik-másik sportszerüzletbe, hogy megfelelő darabokat szerezhessek be. Tíz évvel ezelőtt nem izgultam ennyire. Amit otthon találtam, azzal kerekedtem fel, mert sokkal több bizalmam volt. Akkor még naiv gyereklányként egyszerűen csak hittem és reméltem.

De most több volt a kérdésem és kevesebb a kapaszkodóm, így aztán semmit nem akartam a véletlenre bízni. Arról nem is beszélve, hogy 27 évesen már konkrét rutinjai és szokásai vannak az embernek, amelyekről nagyon nehezen mond le. Főként akkor, ha az egészségét szolgálják.

Ezért miután közel nyolc kilogrammosra növeltem a táskám súlyát, csak egy miniatűr tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, arctisztítót, egy hidratáló krémet és egy fényvédőt pakoltam, illetve jókora mennyiségű vazelint, ami megkímélte a talpamat a hólyagosodástól. Ezt a védelmet fokozta a kifejezetten gyaloglásra szánt zokni és gyalogló terepcipő is. Ezeknek hála az arcomon, a bőrömön és a talpamon nem látszik, hogy az elmúlt napokban hajnaltól estig gyalogoltam. Leszámítva a térdfájdalmamat, ami várható volt, hiszen az utóbbi években nem sok mozgással terheltem a testem, így sokként érte a lábaimat, hogy az átlagos napi 4000 lépést napi 40 000 váltotta fel.

A bensőm viszont nagyot változott

Azt eddig is tudtam, hogy egy közösséghez tartozom. Magamon viselem a romániaiak címkéit, az erdélyi szokásokat, a székelyföldi elvárásokat, rajtam vannak a nyárádmenti sajátosságok, és nyárádköszvényesiként konkrét emberekhez kötődöm. De egészen eddig nem éreztem mindennek a súlyát. Most viszont, hogy hajnaltól késő estig gyalogoltunk, és az út folyamán a dimbes-dombos tájakat lassacskán felváltották a hegyes-fenyves, meredek utak, a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy mit jelent valahová tartozni. 

Sőt még azt is, hogy mivel jár elvándorolt magyarként hazatérni, és ezzel a nehéz érzéssel a Hargita levegőjét belélegezni.

Elzsibbasztotta a tüdőm a friss levegő, megrészegített a szabadon vágtázó lovak látványa, a fenyvesek hidege, a lombhullatóerdők faleveleinek morajlása. Ha tehettem volna, a hátizsákomba gyömöszölöm a borzos fákat, a bárányfelhőket, a kerek erdőket és királykék hegyeket. Aprócska ember voltam mellettük, és a vadtermészet nem riadt vissza attól, hogy megmutassa a törékenységemet.

A zarándokcsapat minden tagja előzékeny volt a másikkal

Szinte egyként viseltük a láb- és fejfájdalmakat, és ha egyvalakinek is szüksége volt pihenésre, mindenki szó nélkül árnyékba vonult. Fogtuk egymás kezét, zsebkendőt adtunk akkor, amikor egy közülünk elérzékenyült vagy már nem bírta a terhelést, gyógyszerként kortynyi pálinkát osztogattunk, hogy kevésbé fájjon a felhólyagosodott láb, és meghallgattuk egymás történetét, imaszándékát, reményét. A gyaloglás alatt nem sokat beszélgettünk, de a pihenők folyamán kitárulkoztunk, nagyokat kacagtunk, máskor csendben figyeltünk, megosztottuk egymással a gondolatainkat, az utolsó csepp innivalónkat. Szalonnát sütöttünk, patakon cipeltük át egymást, ha szükség volt segítségre.

Csodálatos érzés volt, mert mi, ez a közel negyvenfős zarándokcsoport évek óta ismertük egymást, de a többségünk valahogy sosem került olyan helyzetbe, hogy ennyire mélyen beleilleszkedjen a másik életébe.

És ezt a felemelő érzést tovább fokozta, hogy szinte kétóránként bukkant fel valaki a nyárádmenti falvakból, hogy egy teli csomagtartóból megetessen, megitasson minket. Vagy éppen pénzt hagytak a közeli boltocskában, hogy vásároljunk bármit, amire szükségünk van.

Süteményes kosarakat cipeltek ki a mezőkre, bekötözték a sebeinket, és úgy tartottak a háttérből, hogy szinte nem is mertük mondani, ha fájdalmat éreztünk, vagy azt, hogy nem bírjuk tovább.  

A közösségi élményt az is erősítette, hogy a mellettünk elhaladó autósok elismerően integettek, dudáltak vagy „kitartást!” kiáltottak felénk. És tény, hogy többségében magyarországi vagy székelyföldi megyék sofőrjei voltak, de számomra mégis az volt a legfelemelőbb, amikor bukaresti, szlovák, lengyel emberek köszöntöttek vagy éppen romák kiáltottak „jó szerencsét!”.

Egészen mostanáig attól rettegtem, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsú inkább valami politikai szűrő, vallásba, ájtatosságba, magyarkodásba bújtatott kampány. És lehet, hogy egy kicsit ilyen is, de biztos vagyok benne, hogy a románok, lengyelek, szlovákok vagy cigányok nem a katolikus köpönyeg mögül fejezték ki együttérzésüket, hanem egyszerűen emberségből. És ettől lett igazi a zarándoklatom.

Mert itt az ember azért volt a másik mellett, mert az is ember, és ez jóval túlmutatott a nemzeti érzelmeken. Mindegy volt az úton, hogy ki keresztény, ki bűnös, ki hitetlen, ki magyar vagy egyéb nemzetiségű. Egy dolog számított: hogy együtt, egy irányba tartottunk.

Akkor mégis miért zokogtam végig három himnuszt?

Nem titok, hogy a szentmise végére zokogásban törtem ki. A négynapos gyaloglást megkoronázta, hogy a csoport a meredek kálvárián jutott ki a nyeregig, ami testet-lelket csöppet sem kímélő lezárása a zarándoklatnak. Emellett van valami felemelő abban, amikor 330 000 ember a himnuszát énekli, főként akkor, ha egy magyar kisebbség teszi azt a maga reményvesztettségével.

Elvitathatatlanok az érzések, elvitathatatlan a nemzeti összetartozás fontossága. És nem is ennek erősítése a gond, hanem az erősítéssel járó nagy széthúzás, amire semmi szükség, főleg ott nem, ahová lelki táplálékért fordul az ember.

Most valahogy a szentbeszéd is emberközpontúbb volt, a családról, az anyák, az apák és a gyerekek küldetéséről, a fiatalok nehézségeiről szólt, illetve a megújulásra fókuszált, ami számomra maga volt az üzenet. Hiszen éppen megújulok, naponta kilépek a komfortzónámból, másabb vagyok, hogy végül egy kicsit ugyanaz legyek. Azt már említettem, hogy az elmúlt években darabjaimra hullottam, ezért is volt fontos számomra, hogy ezt az életszakaszomat a nagy változásoknak ajánljam fel. 

Azonban minden változás nagy lemondásokkal jár, és az én megújulásom a szülőföldről való kitelepedést követelte. Hát tudtam volna nem zokogni, amikor a himnusz kezdetekor végignéztem Csíkszeredán? A városon, ami elindított ezen az úton? Amikor felcsendült az „Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel” és onnan fentről, a Nyeregből láttam, ahogy az emberek egymás kezét szorítva, könnyes szemmel énekelnek, valami bennem is eltörött. Körülöttem voltak az enyéim, éreztem, hogy köztük jó helyen vagyok, és egy kicsit abban is megerősödtem, hogy friss magyarországiként ugyanez vár rám, mert a magyar himnusz minden magyar emberé, a saját erőnkbe vetett hit pedig mindannyiunké. 

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Bereczki Szilvia