Hónapokig nyugtatózták, majd megölték lányukat a szülők, akiket korábban piedesztálra emelt Spanyolország

–

A sztori onnan indul, hogy Rosario Porto és Alfonso Basterra 2013. szeptember 21-én bejelentik a rendőrségen a lányuk eltűnését (ami már önmagában is épp elég szörnyű), majd néhány órával később valóra válik minden szülő legnagyobb rémálma: kiderül, hogy a gyereküket meggyilkolták. És ezzel őket gyanúsítják.

Mintaszülőkből első számú gyanúsítottak

Sokáig úgy tűnt, Porto és Basterra fantasztikus, önzetlen szülők, akik 2000-ben egészen Kínáig utaztak, hogy örökbe fogadjanak egy kilenc hónapos kislányt. És nekik ennyi tökéletesen elég volt a boldogsághoz. Az már csak hab volt a tortán, hogy Asunta Yong Fang Basterra Porto maga volt a tökély (bár azt hiszem, minden szülő ugyanezt gondolja a gyerekéről), akinek érkezése nemcsak az újdonsült szülőkre volt nagy hatással, hanem egy egész régióra. A Guardian beszámolója szerint

a kétezres évek elején az ázsiai gyerekek adoptálása olyannyira szokatlan dolognak számított Spanyolországban, hogy ő volt az első külföldről örökbe fogadott gyerek Galíciában.

A kislány érkezésével a sajtó is sokat foglalkozott, és nem sokkal később kezdetét vette az örökbefogadási cunami, 2004-re pedig Spanyolország került a második helyre (az Egyesült Államok után) a külföldi örökbefogadásokat vezető listán.

Együtt jóban-rosszban

A család boldogan élt, majd egy napon a férfi rájött, hogy a felesége megcsalja. Simán gondolhatnánk, hogy ez volt az a pont, amikor megingott a kártyavár, de a szülők látszólag ezt is profin kezelték. Békésen, közös megegyezéssel mondták ki a válást, Asuntát pedig továbbra is együtt nevelték. Basterra elköltözött ugyan a családi fészekből, de pár sarokkal arrébb bérelt lakást, így a válás után is sok időt töltöttek hármasban. 

Aztán a felhők (bár látszólag ebből sem volt túl sok) oszladozni kezdek, amikor 2013-ban Rosario Porto ideg-összeroppanást kapott és kórházba került, volt férje pedig hűségesen virrasztott az ágya mellett, sőt az is szóba került, hogy Alfonso Basterra visszaköltözik a családjához. Szóval úgy tűnt, lassan minden visszaáll a rendes kerékvágásba, ezt bizonyítja az is, hogy Asunta eltűnésének napján hármasban ebédeltek Basterra lakásában.

Aztán egyszer csak elindult a lavina

Nem fér a fejembe, hogy egy idilli (vagyis annak tűnő) vacsora után pár órával hogy történhetett meg a tragédia. Asuntát 2013. szeptember 21-én éjjel holtan találták a család teói nyaralójához közeli út szélén, az összetört szülők pedig hamarosan első számú gyanúsítottak lettek.

Rosario Porto elmondása szerint ebéd után hazamentek, Asunta leckét írt, ő pedig este 7 óra körül elment valamiért a nyaralóba, és mire pár óra múlva hazaért, Asunta eltűnt. 

A nő vallomása azonban több ízben is megbukott, mivel a lakásukhoz közeli benzinkút kamerája rögzítette, ahogy Rosario Porto Asuntával együtt (akiről korábban azt állította, hogy otthon maradt tanulni) hajt fel a nyaralóhoz vezető főútra. A bíróság ezt később azzal egészítette ki, hogy vélhetően az apa is velük tartott (annak ellenére, hogy Alfonso Basterrát nem rögzítette a kamera, de az ügyészség feltételezése szerint, a férfi az autó hátsó ülésére bújt, mert tudta, hogy így nem látszik majd a felvételen), és a rendőrség álláspontja szerint, a nyaralóban megölték a lányukat, majd a holttestét az út szélén hagyták. 

Ennek fényében Rosario Porto később megváltoztatta a vallomását, és beismerte, hogy a lánya valóban vele tartott a nyaralóba, de Asunta rövidesen meggondolta magát, és megkérte őt, hogy vigye vissza Santiagóba.

Alfonso Basterra is hamar gyanús lett a hatóságoknak, különösen azután, hogy a rendőrség fogdájában a hatóságok rögzítették, amint Rosario Porto azt mondta volt férjének: „Nézd, milyen bajba kevert minket a túlfűtött képzeleted”, majd nem sokkal ezután Alfonso Basterra számítógépén több száz, ázsiai nőről készült szexuális jellegű videót találtak.

„Valamilyen fehér port adnak nekem”

Később arra is fény derült, hogy Alfonso Basterra az Asunta halála előtti hetekben több mint 100 lorazepamtartalmú tablettát, vagyis nyugtatót vásárolt, és egyik szülő sem tudta megmagyarázni, hogy a boncolás során miért találtak 27 tablettának megfelelő mennyiségű nyugtatót Asunta szervezetében. A hatóságok szerint a szülők már hónapokkal a kislány halála előtt rendszeresen nyugtatót kevertek lányuk ételébe, amit Asunta zenetanárai is igazoltak a bíróságon. 

Elmondták, hogy az utóbbi időben a kislány gyakran szédült, fáradtságra panaszkodott, és úgy érezte, hogy a szülei valamit eltitkolnak előle. Isabel Bello, a zeneakadémia vezetője, felidézte, hogy Asunta azt mondta neki: „Valamilyen fehér port adnak nekem.” Ebből adódóan nyilván fontos kérdés, hogy a kislányt körülvevő felnőttek miért nem jeleztek a hatóságoknak, ha gyerekbántalmazás gyanúja merült fel. A szülők ellen szólt az is, hogy a nyaralóban pont olyan kötelet talált a rendőrség, mint amilyennel Asuntát megkötözték.

De mi visz rá egy szülőt erre?

Teljesen megértem, ha nem bírtad végignézni Az Asunta-ügyet, hiszen tényleg hátborzongató. Azon sem csodálkoznék, ha nem keltettem fel az érdeklődésedet aziránt, hogy este leülj a tévé elé egy nagy tál pattogatott kukoricával, és elindítsd a sorozatot. Ha pedig láttad, feltételezem, benned is zakatol a kérdés: miért tesz valaki ilyet a gyerekével? Ezt a kérdést persze a netflixes sorozat is körüljárja, de olyan hülye indokokat hoz, amiket nem igazán lehet értelmezni, mint például: „Porto és Basterra megunta a játékszerét, de mivel nem tudták visszatenni a polcra, hát megszabadultak tőle”, vagy „Az örökbe fogadott gyerekeket nem szeretik annyira a szülők, mint a sajátjukat”. 

Igazi válaszok nincsenek, marad a spekuláció, hiszen máig nem derült ki pontosan, mi vezérelte Rosario Portót és Alfonso Basterrát, akik pénzt (10 ezer euró) és időt nem sajnálva, mindent megtettek azért, hogy örökbe fogadhassanak egy gyereket. Vagy tényleg csak használni akarták őt?

Az is rendkívül furcsa, hogy a szülők pontosan tudhatták, mi vár rájuk, ha előállítják őket. Ügyvédként Rosario Porto tisztában volt a törvénnyel, a nyomozással járó terhekkel, és talán azzal is, mennyi esélyük lehet megúszni a gyilkosságot. De oké, ő esetleg hivatkozhat arra (már ha valaki ezt elfogadja), hogy a mentális állapota miatt nem volt képes tisztán gondolkodni, de mi a helyzet a férjével, aki újságíróként (de elsősorban apaként!) biztos lehetett benne, hogy a média pillanatok alatt felkapja majd a sztorit, ami örökre megbélyegzi őket, akár bűnösök, akár nem. 

És ha egyszer beindul a gépezet

Óhatatlanul kialakul bennünk a kollektív együttérzés/harag/undor/tehetetlenségérzés az ügy és más ehhez hasonló történetek kapcsán. Ott volt például JonBenét Ramsey halála, akit 1996 karácsonyán gyilkoltak meg az otthonában, miközben a család többi tagja a házban tartózkodott. A kislányt az amerikai szépségversenyeken elért eredményei révén sokan ismerték, az ügy ezért (is) nagy figyelmet kapott, és elterjedt a hír, hogy a kislánnyal valamelyik családtag végzett, ráadásul a vádak igencsak megalapozottnak bizonyultak. Az ügyről azóta a sokadik bőrt is lehúzták, a kétezres évek elején még dokumentumfilm is készült belőle, és számos könyv is igyekezett feltárni a gyilkosságot. 

Hasonló médiafigyelem övezte a kétéves Caylee Anthony ügyét is, aki 2008-ban tűnt el Floridában, és akárcsak Asunta, JonBenét Ramsey és Madeleine McCann (erről még később) ügyében, itt is a szülők tettek bejelentést a rendőrségen, jelen esetben a kislány édesanyja, de mégis ő(k) lett(ek) az első számú gyanúsított(ak). Caylee Anthony holttestét az eltűnése után két hónappal találták meg, és a vádlottat 2011-ben felmentették. A CNN szerint az ügyet legalább akkora médiafigyelem kísérte, mint annak idején az egy hónapja elhunyt O. J. Simpson perét. 

Casey Anthony történetét közvetítette a tévé, a tárgyaláson hemzsegtek az újságírók, egymást érték a Twitter-posztok, szóval mindenki erről beszélt, két éve pedig megjelent egy háromrészes minisorozat Casey Anthony: Where the Truth Lies címmel, amiben a kislány édesanyja hosszú hallgatás után elmeséli a saját történetét. És ugyanilyen figyelem övezte Madeleine McCann ügyét is, aki 17 éve tűnt el, erről korábban Fiala Borcsa írt összefoglalót.

Lehet ezért eleget bűnhődni?

Az Asunta-ügy tíz év távlatából is zavaros. A galíciai törvényszék és a legfelsőbb bíróság jelentése szerint a rendőrség minden vádját bizonyítottnak találták, kivéve azt, hogy Alfonso Basterra is jelen volt a gyilkosság elkövetésének idején. Annak ellenére, hogy a szülők megfellebbezték a döntést, Rosario Portót és Alfonso Basterrát 18 év börtönbüntetésre ítélték (mivel a döntést még a gyerekgyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetést előíró spanyol törvény előtt hozták meg). 

Porto két sikertelen öngyilkossági kísérlet után, 2020 novemberében végzett magával a börtönben, de haláláig minden évben nekrológot jelentett meg a lánya születésnapján. Basterra 2031-ben szabadul a börtönből, és továbbra is ártatlannak vallja magát. 

Bennem továbbra is motoszkálnak a kérdések, legfőképp azzal kapcsolatban, mi a helyes döntés Alfonso Basterra büntetését illetően.

Mi van, ha a gyilkosság idején tényleg nem tartózkodott a házban? És ha így volt is, hogyan kell bűnhődnie egy apának, aki hagyta, hogy a felesége megölje a lányukat? 

És milyen szerepünk van nekünk, akik írunk/olvasunk/sorozatot nézünk Asunta, JonBenét Ramsey, Caylee Anthony, Madeleine McCann (és sajnos még hosszan sorolhatnám a neveket) tragédiájáról? Hogyan gyászolhatnak így békében azok a hozzátartozók, akik ismerték és szerették őket? Segítenek ezek a sorozatok megérteni a megérthetetlent, vagy inkább egyfajta látványosságot csinálnak a gyerekek tragédiájából? 

Ami engem illet, még nem találtam meg a válaszokat. 

Kiemelt kép: Netflix

Simon Eszter