Az egyetemi adjunktus, aki kovácsmester is: Thiele Ádám egy hegyoldalon él és dolgozik

–

„Ilyen szintű elhivatottsághoz egy kicsit őrültnek kell lenni. Hiszen nem számít semmi, van a vas és az életidőm, amit szinte teljesen ennek kutatására, megmunkálására szánok” – jelenti ki a legnagyobb természetességgel a 38 éves Thiele Ádám, amikor csöppet sem szokványos mesterségéről beszélgetünk. Tíz évvel ezelőtt saját kezűleg épített házat, azaz kovácsműhelyt, amit csak azért tett élhetővé, hogy a világtól elvonulva alkothasson, kutathasson anélkül, hogy zavarná a szomszédokat. Amikor pedig nem kutat vagy kovácsol, akkor kézzel kaszál vagy teknőt váj saját készítésű szerszámaival.

Ebben családja is partner volt: felesége és két gyereke nyaranta és ünnepi időszakban szívesen tartózkodnak az Egerhez közeli erdős, kellemes klímájú hegyoldalon, és gyakorolják a természetközeli népek hagyományos életmódját, míg a férj használati eszközöket kovácsol.

Fokosok, balták, kések, damaszkolt pengék, régészeti leletek korhű másai kerülnek ki a kezei közül – mutatja, és le is veszi a falra aggatott legszebb darabokat, amiket egyébként rendeltetésszerűen használnak is odahaza.

De ehhez fontos volt minél messzebbre menni – hangsúlyozza.

Mert „a kovács tevékenységet a társadalom nem tűri jól. Elsőre a tüzes, vasas jellege miatt a maszkulinitás ugrik be róla, és ilyetén a harc, a fegyver képei kapcsolódnak hozzá, és rögtön romantikusnak látjuk, de hosszú távon csak egy hangos, füstös, koszos munka” – részletezi a beavatottakra jellemző cinikus mosollyal.

Szerinte tévedés azt feltételezni, hogy a kovácsnak nagydarabnak, izmosnak, marconának kell lennie. „Nézz csak rám, 62 kiló vagyok, nem kell a mesterséghez a keménykötés, csak a kézügyesség és a kitartás, meg persze jó gépek, szerszámok.” Ezt egyébként már gyerekkorától tudja: amikor 12 évesen a kockaépítést megunva rátalált a kovácsolásra, jobb híján az udvarukon rendezett be kovácsműhelyt magának, ahol aztán napestig verte a vasat.

„A tűzből visszamaradt parazsat biciklipumpával szítottam az udvaron, és azzal olyan hőmérsékletet értem el, amivel kisebb vasdarabokat már sárgaizzásig tudtam forrósítani. Sínvason ütögettem a rúdanyagokat, és az első munkám egy kovácsfogó volt, hogy az összes többit majd legyen mivel megfognom” – emlékezik vissza akkori furfangos észjárására, kiemelve, hogy „fa volt és tégla, mint kezdetben, amikor az ember elkezdte ezt a tevékenységet”. Így hát találékonynak kellett lennie.

Olyannyira, hogy kamaszként már a karcagi birkafőző fesztiválon mutatta meg tudását, ahol az árokparton ülve kézi fújtatóval dolgozott. Kapart egy lyukat, és rögtönzött egy oldalszenes kovácstűzhelyet, abban izzott a faszén.

18 éves kora óta pedig vállalkozóként értékesíti portékáit. Sosem volt egyéb alternatívája, el sem tudta képzelni, hogy alkalmazottként dolgozzon egy cégnél, amikor szabadon is élhet, a maga szabályai szerint.

Ő a tudást gyerekkorában a karcagi kovácsoktól leste el, és máig hálás azért, hogy a mesterek szívesen megosztották vele fortélyaikat. A sikeres fogókészítésen felbuzdulva kardot készíthetett, szintén tizenkét évesen, majd kíváncsiságának eleget téve a biciklipumpákat két bőrfújtatóra cserélte – természetesen azokat is saját kezűleg eszkábálta, hogy munkája során végre folyamatos legyen a légáramlás.

Az eljárás, ami már a délkelet-ázsiai természeti népeknél is ritkaságnak számít

Elhivatottságát azzal magyarázza, hogy a vasércbányászattól kezdve a faszénégetésen keresztül az előállított bucavas kovácsolásáig minden ehhez köthető ismeret foglalkoztatja – emiatt is lett a BME GPK Anyagtudomány és Technológia Tanszék adjunktusa. Doktori disszertációjában egyrészt arra a kérdésre kereste a választ, hogy a középkori bucavaskohászatban milyen szerepe volt a foszfornak, hogyan került bele a vasércbe, hogyan került a kohósítás során a vasbucába, és a régmúlt idők vaskohászai hogyan csökkentették a vasbuca foszfortartalmát. Munkájának másik része pedig a foszforvas feldolgozásáról, főként a damaszkolásról és annak funkciójáról szól.

Bucavasgyúró megnevezése egyrészt a vasbucából ered, amit másképpen „vaskenyérnek” is neveztek – világosít fel a bucavasról, majd hozzáteszi, a neve emellett a népmesei vasgyúrót szimbolizálja. Elmondása szerint az iparrégészeti feltárások a második világháborút követő időszakban kezdődtek el Magyarországon, és néhány évtizede zajlanak csupán, de egyre több az elérhető információ.

„Engem a világ egyéb szegmensei nem foglalkoztatnak. Eléggé beszűkült életmódot folytatok, ebben nagyon el tudok merülni” – osztja meg hitvallását hangsúlyozva, hogy „egy faluszéli hegyoldalról is lehet újat mondani a világnak”, ő legalábbis ezt teszi, csak erre szánja az életét.

Általában minden projektet összefoglal a közönségnek YouTube-videók formájában, illetve szakcikkben is feldolgozza őket.

Azt szereti látni és kutatni, hogy a természet hogyan működik – osztja meg, azonban hozzáteszi, sajnos csak kevés emberrel tud magasröptű diskurzusokat folytatni. A nála fiatalabb korosztályból nem találkozott még olyannal, akit éppen ez a szakterület ragadott volna magával ilyen kizárólagossággal és részletességgel, a szakterület idősebb kutatói pedig sajnos fogyatkoznak. 

Ugyanakkor, a sokszor nagyon látványos rekonstrukciós kísérletek, „őskohász bemutatók” nagy közönséget vonzanak online és élőben is, annál is inkább, mert napjainkban újra divatossá váltak a kézműves mesterségek, valamint az ezekkel foglalkozó tartalmak. A felületes szemlélő azonban nyilvánvalóan nem sokat ért meg a technológiai, szakmai részletekből.

Még új-zélandi háztartásban is van olyan kovácsolt tárgy, amit ő készített

Laikusként magam is pironkodom, de mintha észre sem venné, felcsillan a szeme, amint a Kárpát-medencei vasgyártásról beszél. Volt itt is vaskor, mondja, de nem maradtak fenn rekonstruálható vaskohók, az avarkor az első jól rekonstruálható időszak.

Szakmája csúcsának a Horvátországból előkerülő első damaszkolt késpenge anyagvizsgálatát, majd az eredmények alapján történő rekonstrukcióját, újraalkotását tekinti. „A damaszkolás az a technika, amikor két különböző kémiai összetételű vagy anyagminőségű acélt kovácshegesztenek össze, azaz kalapálnak össze még melegen, és utána hajtogatják, olykor csavarják” – ismerteti a középkor egy divatos technikáját, amit dekorációs céllal alkalmaztak, és az alapja éppen a foszforvas volt, ami ma már nem is létezik, így a technológia hiteles rekonstrukciójához és alaposabb vizsgálatához magát az alapanyagot is el kell tudni készíteni.

Számára ez a horvát damaszkolt késpenge volt az egyik legkülönlegesebb lelet, bár a mohácsi csatából is került elő szablya, amit szintén megvizsgálhatott, de más régészeti leletek, például fokosfejek, nyílhegyek, tűzcsiholó acélok stb. anyagvizsgálatát, illetve rekonstrukcióját is elvégezhette. De ez nem műkincs- vagy műtárgyhamisítás, nem a feketepiacon kötnek ki, csupán önmaga szórakoztatására „koppintja le” a leleteket – hangsúlyozza, még mielőtt bárki félreértené.

Elmondása szerint kezdetben még a vállalkozásában kovácsolt tárgyait is kizárólag a nyugati piacra adta el.

A termékeit Amerikából, Ausztráliából, az Egyesült Királyságból, Németországból, de néha még Új-Zélandról is vásárolták, mert a kétezres évek elején itthon még nem volt akkora a lelkesedés a kézműves termékek iránt, mint külföldön.

Magyarországon például 2010 óta érdeklődnek a tevékenysége iránt, ami azzal is magyarázható, hogy ma már egyre több a hobbikovács, ami tapasztalatai szerint csak jót tesz a mesterségnek.

„Noha a nagyszülők kiöregednek, és a gyerekeik nem viszik tovább, attól még az unokáik előbb-utóbb előszedik a családi mesterséget. És ma már van értelme ezzel foglalkozni, üzleti szempontból is, mert nem tömegtermék, ezért nagy a kereslet rá” – mondja, majd körbevezet a műhelyében, és még a hegyoldal árnyas erdejében megbúvó „laboratóriumát” is megmutatja. A helyet, ahol naphosszat kísérletezget, alkotó magányában.

De a sok elvonulást kompenzálandó, Somogyfajsz határában Őskohász Tábort szervez, ahol nyaranta egyszer a résztvevőket megismerteti a középkori vaskohászat technikáival. A településen utoljára a honfoglalás korában végeztek hasonló tevékenységet, népszerű is az ötnapos tábor, amire már nemcsak felnőttek látogatnak el, hanem az időközben született gyerekeik is. Így hátha előbb-utóbb előkerülhet az a fiatal, akit ugyanúgy és ugyanaz foglalkoztat, mint ami őt.

Képek: Thiele Ádám

Bereczki Szilvia