–

A bribri egy őslakos törzs

Tagjai Közép-Amerikában, Costa Rica déli részén, a Panamai határhoz közel Talamanca régió hegységeiben élnek. Hagyományaik, kultúrájuk és nyelvük szorosan összefonódik a természet minden elemével és a dzsungellel, amelyben élnek. A törzs hosszú ideje küzd a neokolonizáció miatt a területüket, a kultúrájukat és az otthonaikat fenyegető erdőirtás, illetve talaj- és vízszennyezés ellen. 

Tirzával, a Bribri törzs egyik idegenvezetőjével látogatok meg egy Bribri családot. Tirzától megtudom, hogy a bribri nyelv főként csak szóban élt és szállt generációról-generációra egészen 2018-ig. Ekkor jelent meg az első nyelvkönyv, amit egy, a törzsből származó egyetemi professzor kezdeményezésére készítettek el. A kis kunyhó falán zöld felirat látható: 

Weshke se' ùa (Üdvözlet a házunkban)

Vasedényben forr a víz a tűzhelyen, amit Rosa határozott mozdulattal egy nagy csomó friss citronellára önt. Türelmesen megvárja, amíg mindenki kényelmesen elhelyezkedik a konyhában. 

Ahogy a padlóra ülök, rögtön eszembe jutnak a törökországi reggelik, amit mindig a nappali közepén, egy nagy abroszt körbeülve, a földön fogyasztottunk el. Mire legközelebb felpillantok, Rosa egy tenyérnyi, barna kis edénybe töltött gőzölgő teát nyújt felém. 

– Milyen érdekes kis tálka!

– Ez calabash, annak a nagy fának a termése – mutat ki a kertjébe –, tálalóedénynek és bögrének is használható.  

Kellemes citromillat tölti be a trópusi konyhát. Béke és nyugalom keveredik Rosa kedvességével, ahogy az otthonában fogad minket. Érzem, ahogy megtelik könnyekkel a szemem a meghatottságtól. Miután mindenkit megkínált teával, leül kunyhójának padlójára, és mesélni kezd. 

Itt szeretném az otthonomat felépíteni! 

„Amikor eljött az idő, édesanyám megkérdezte, hogy hol szeretnék élni. Hogyhogy hol, kérdeztem, hát itt veled! Nem, Rosa, hamarosan lesz saját otthonod és saját családod. Ki kell választanod a földed, ahol élni fogsz. 

Ahogy megérkeztünk ide, és megláttam a kakaófákat meg az édesvízi rákokat, rögtön éreztem, hogy jó helyen vagyok. Azt mondtam édesanyámnak, hogy ez az, megtaláltam, itt szeretnék élni és majd az otthonomat felépíteni! 

Ültessünk el egy fát, kértem. Az avokádófa, amit akkor együtt ültettünk sajnos azóta már elkorhadt, de a gyümölcseinek magjából kikelt fákkal tele a kertem. Minden évben annyi avokádó terem itt, hogy nemcsak ételt, de haj- és bőrápoló krémeket is bőven tudunk készíteni belőle.”

Női vezetők

Rosa mesél a törzs társadalmi formájáról is, ami számunkra furcsának és meglehetősen idegennek hat. Sok más őslakos közösséghez hasonlóan ugyanis a Bribrik is matriarchális társadalomban élnek. Itt a nő a család feje, és elmondásuk szerint egyáltalán nincs jelen a latin-amerikai országokban oly erős macsóizmus. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy a férfiakat kevesebb jog illetné meg, sőt. A közösség egyik legfontosabb és legnagyobb tiszteletnek örvendő személye, a sámán csakis a közösség férfi tagjaiból kerülhet ki. 

– Itt mindenki egyenlő, és valamennyiünknek megvan a maga dolga, amivel hozzájárul a közösség életéhez

– magyarázza Tirza. – A fiatalabb generáció tagjai közül már sokan a városokba költöznek, továbbtanulnak. Egyetemi professzorok, orvosok, ügyvédek lesznek. Én például idegenforgalmi szakember és tanár vagyok, de amikor a falumba jövök, ezek a titulusok nem érnek semmit. Itt mindig diák leszek, aki a közösségem idősebb tagjaitól tanul.

– Ez így van – helyesel Rosa. – Az iskola mellett mindenki csinál vagy alkot valamit a közösségben: főz, növényekkel foglalkozik, vet, arat, épít, vagy az állatokat látja el. Így tanul meg mindent felnövő generáció és választhatja ki, hogy mivel szeretne majd foglalkozni.

„Ha nekem jó, mindenkinek jó”

Kisfia, Sergio kíváncsian leselkedik a lépcső mellett. 

– Gyere – hívom magamhoz. 

Incselkedve mosolyog, de nem mozdul.

 – Gyere, van egy meglepetésem neked. 

Anyjára néz, aki bólintással jelzi, hogy jöhet. Egy képes növény- és állathatározót hoztam neki. Tirza javasolta előző este, amikor megkérdeztem milyen ajándéknak örülnének legjobban a gyerekek. 

– Köszönöm – mondja ragyogó szemekkel. – A testvéremnek is hoztál ajándékot, vagy ez közös?

– Neki is hoztam, hívd ide, hogy odaadhassam neki. 

– Aqui la vida es compartir (Itt az élet a megosztásról szól) – mondja mosolyogva Rosa, a fia kérdésére reagálva. – Ez az életformánk alapja, amit úgy hívunk S'enë Buäoe. 

A S'enë Buäoe, a jó élet szerintük, a természettel harmóniában, egymást segítve és tisztelve, „ha nekem jó, mindenkinek jó” életforma. 

Nem tudok nem gondolni rá, hogy vajon milyen volt az élet a saját közösségeinkben, amikor még felmenőink is hasonló elveket vallottak. Egy olyan világban, ahol a tiszta víz és a jó termőföld jelentette a legfőbb értéket, nem pedig a bankszámlán lévő pénz mértéke vagy a garázsban lévő autó márkája.

Gondolataimból Rosa férje zökkent ki.

Megmutatta a kertjüket

Doña Rosa férjének vezetésével maroknyi csoportunk elindul a kert felé, ami valójában egy kis sétányokkal szabdalt dzsungel. Az első, kisebb fa mellett rögtön meg is állunk. 

– Gyertek közelebb, de csak óvatosan, egyesével.

A facsemete egyik alsó ágán, egy aprócska, gyönyörűen megformált és apró levelekkel díszített piciny fészket látok. Lélegzetvisszafojtva lépek még egyet, és nézem, ahogy ott kuksol és szuszog két aprócska pihe-puha madárka. Csőrük, mint a rózsa tövisei. 

– Hiszen ezek kolibrifiókák!

– Bizony, nemrég keltek ki.

Kisvártatva megjelenik az anyuka is, csodás kékes-lilás színe megcsillan a napfényben, ahogy ide-oda száll. Megeteti a fiókákat, megpihen néhány pillanatra a fészek szélén, majd rebben is tovább.

– Nézzetek körül. Ebben a kertben van mindenünk. Az enni és innivalónk, a gyógyszerünk, a szúnyogriasztónk, a kozmetikumaink, sok használati tárgyunk alapanyaga, de még a vécépapír is

– mondja nevetve vendéglátónk. – Látjátok például azt a vöröses színű levelet? – mutat a mellettem lévő kakaófára. – Ha azzal bedörzsöljük a bőrünket, megvéd a nap káros sugaraitól. 

– Milyen furcsa fa, mintha lábai lennének! – mutat egy távolabbi fára az útitársam.

– Igen. Az sétáló pálma. Nagyon érdekes növény, a gyökerei a föld felett vannak, és segítségükkel képes a helyváltoztatásra. Jó minőségű faanyag, a törzséből készült a házunk padlója is.

Különleges kakaó ünnepekre

Séta közben megtudjuk, hogy a kakaó az őslakosok legnagyobb kincse. Négy fajtát termesztenek a környéken, amiből az egyiket csak saját felhasználásra, különleges alkalmakra és szertartásokra tartogatnak, mint az esküvő vagy a temetés. A kakaóbab feldolgozása még ma is a tradicionális módszerekkel történik a közösségekben. A növény egyik különlegessége, hogy a virágai, majd a termése nem a fa lombkoronáján, hanem a törzsén és az alacsonyabban lévő ágain van. 

A keserű csokoládét nem keverik cukorral, nem fogyasztanak feldolgozott cukrot. Helyette egy érett és karamellizált banánra kanalazzák a csokikrémet.

– El cacao es sangre (A kakaóvér) – mondja Tirza, a törzs idegenvezetője a növény fontosságára utalva. – Hosszú folyamat, mire a kakaó virágából csokoládé lesz, és ezt bizony nem lehet siettetni.

Egy nagy, földdel teli bádogedény mellett haladunk el, amelyből többféle élénkzöld növény kandikál kifelé. 

– Ez a komposzt?

– Igen. Itt mindent újrahasznosítunk, amit csak tudunk, és visszaadunk a természetnek. Ebben a körforgásban mindennek szerepe van, ami élő. Még ezeknek az apró hangyáknak is.

És valóban. Ahogy körbenézünk, egyértelműen látszik, hogy mindennek megvan a maga jelentősége: a hatalmas árnyékot adó fáktól, a madarakon és rovarokon át a gombákig, és a talajban lévő megszámlálhatatlan mikroorganizmusig, amelyek szerepéről még hosszasan tudnám hallgatni a vendéglátóinkat.

Egy a természettel

A modern, „fejlett” társadalmakban élők közül sokan szinte teljesen elhatárolódtak a természettől, ezzel pedig egymástól és önmaguktól is. Nem véletlen ez a sok stressz, mentális és fizikai betegség. Úgy tűnik, az emberek elfelejtették, hogy a természet nem egy tőlünk különálló hely, ahová néha ellátogatunk. A természet részei vagyunk. Egyek vagyunk vele” – mondja Tirza.

Mennyire igaza van, gondolom, és mosolyogva nézem, ahogy a kis Sergio mezítláb sétál előttünk, és talpacskái alatt ropognak a falevelek.

A közösség botanikusairól is hallhatunk történeteket, akik „beszélnek a növények nyelvén”, és pontosan tudják, hogy mikor mi a teendő velük. Nem lehet például bármikor vetni vagy aratni. Megfelelő holdállás kell hozzá. A gyógy- és fűszernövényeket közvetlenül napkelte előtt, vagy napnyugta után érdemes metszeni, mert napközben erejük a gyökerükbe megy.

A természetet nem lehet sürgetni

Mesélnek arról is, hogy gyakran jönnek hozzájuk Costa Rica-i kivitelezők és külföldi befektetők is, hogy az építkezéseikhez természetes alapanyagot vegyenek. Előfordul, hogy a szokásos ár többszörösét ígérik, mert sürgősen kellene nekik az áru. De nincs az a pénz, amiért ők levágják vagy megmetsszék az adott növényt, ha az időzítés nem megfelelő.

– Mindennek megvan a maga ideje és ritmusa. A természetet nem lehet sürgetni. A növényeink egészsége és a természet egyensúlyának tiszteletben tartása sokkal többet ér nekünk a pénznél. Ez és a tiszta víz ugyanis a legnagyobb kincsünk – mondja az idegenvezetőnk, ahogy visszatérünk a házhoz, amint beleng a frissen pörkölt kakaó illata.

– Dónde hay agua, hay verde. Verde es vida. (Ahol van víz, ott van zöld. Ahol zöld van, ott élet van) – teszi hozzá az előzőekhez Rosa. Ezért választottam ezt a földet, amikor megláttam a rákokat és a kakaófákat. Most már értitek. 

A szállásra tartva Tirza elmondja, hogy aggódik a térség jövője miatt. 

„Az óceánparton az utóbbi években fenntarthatatlan és kontrollálatlan építkezések folynak. Egyre-másra építik az óriási villákat medencével, de lassan már nem lesz mit inni. Megkörnyékezték az őslakos közösségeinket is, mert a vizünket és a földünket akarják. De abból bizony nem kapnak.”

A városba visszatérve hűvös, szeles idő fogad. Jólesne egy forró ital.

Selymes kakaóillat tölti be a konyhát, ahogy a Rosa kunyhójában pörkölt, darált és megdermedt csokoládédarab szétolvad, és új életre kel a kedvenc bögrémben. Kinézek az ablakon, és tekintetem akaratlanul is a szomszéd utcában zajló új beruházásra téved. A telek minden négyzetcentiméterét beépítik, egyetlen fűszál sem maradt.  

Donde no hay verde, no hay vida. (Ahol nincs zöld, élet sincs.)

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség