Mert mi is rászorulunk a rászorulókra – Gondolatok arról, mit tanulhatunk a hajléktalanoktól

–

Emlékszem, tízévesen nagyon szerettem a hajléktalanokat. Amikor életemben először a nyugaton jártam, nem voltam rá felkészülve, hogy felnőtt embereket találok majd a Fény Városában, akik a Szajna-parton éltek, sátorban, a szabad ég alatt. És olyan koszosak, torzonborzak és elhanyagoltak voltak, hogy én erkölcsi felsőbbrendűségem biztos tudatában ehettem tovább a hazulról hozott löncshúskonzervet. Nálunk legalább senkinek sem kellett az utcán aludnia – gondoltam.

Aztán ahogy szaporodtak a szoknyák a szekrényemben, úgy szaporodtak körülöttem a nyomorultak is. Merthogy ezek az emberek azok – ahogy én is az vagyok sokszor. És bár erős ezt a szót használnom, nem leszünk kevésbé nyomorultak attól, hogy más kifejezést választok. Nem akarom megnyugtatni a lelkiismeretemet. Azokét sem, akik nálam többet tudnának tenni. 

Ráadásul azokat is megértem, akik napjainkban még mindig ott tartanak, hogy „miértnemmennekszállóra” és „miértnemfürdenek” – hiszen én is innen indultam. Ha ezt letagadom, attól se hitelesebb nem leszek, se a történetek nem érnek célba.

Igen, én is onnan indultam, hogy elhúzódtam tőlük a buszon, hogy ne kelljen abban az állatkerti ketrecszagban utaznom. Féltem tőlük, főleg egy fekete, szakállas, vadember külsejűtől, aki évekig csövezett jó időben a Városligetben, esős időben az aluljáróban, a Vakok Intézete előtt. Űzött tekintete volt mindig, ha ébren volt, és üvegek körülötte, amikor aludt.

Buszról autóra váltottam, és onnantól már csak a piros lámpánál kellett odafigyelnem arra, hogy ne figyeljek rájuk, amikor közelítenek a kis papírpoharaikkal. Aztán az egyikük utolért. Emlékszem, a Váci útnál akartam felkanyarodni az Árpád hídra. A visszapillantó tükörből láttam, hogy közeledik, ősz szakállú, csapzott öregember, az egyik lábát mintha húzta volna. És mivel az a rohadt lámpa csak nem akart zöldre váltani, bárhogyan is bűvöltem, kénytelen voltam letekerni a kis Polski ablakát, amikor bezörgetett az ablakon.

– Vigyázzon, a jobb hátsó kereke lapos – mondta, és tovább bicegett.

Annyira zavarba jöttem, hogy meg se tudtam köszönni. Defekttel mentem át a hídon, pedig ez Budapest leghosszabb hídja.

Aztán az egyik barátom csinált egy nagyon kedves, szerethető dokumentumfilmet hajléktalanokról

Le is költözött közéjük valahová az alföldi tanyavilágba. Így jöttem rá, mekkora kincs egy keverőtárcsás mosógép. Így jöttem rá, hogy én se lennék rózsaillatú, ha nem évente kétszer kellene leszednem a téli/nyári ruhákat a gardróbból, hanem júniusban is rajtam lenne a télikabát.

Aztán lett egy kutyám, és akkor megint nagyon nehéz szívvel kerülgettem a hajléktalanokat. Különösen a Ferenciek tere környékén. Pipacs kutya ugyanis úgy került hozzám, hogy előtte ott volt bérbeadott koldulókutya. Ez egy létező üzletág: a magamfajta könnyebben ad pénzt, ha látja, hogy kutya is van az ember mellett, ezért üzemszerűen szállítják a kutyákat a bevétel bizonyos százalékáért. Ha a kutyával bármi történik, fél órán belül pótolják. Az oltások, tulajdonviszonyok rendben vannak, szinte törvényes minden. Pipacsnak az volt a szerencséje, hogy elcsapta valami, és a térdműtétet már nem akarta a „hivatalos” tulajdonos kifizetni – így rimánkodta el tőle az egyik alapítvány egyik önkéntese a kutyát, és adta át nekem, a sztorival együtt. Azóta se tudok úgy nézni kutyás hajléktalanra, mint régen, pedig biztos van közöttük rengeteg, aki akkor is a kutyának ad enni, ha magának nem jut.

Pipaccsal persze sétálni kellett. Sokat. Mentünk hajnalban, mentünk este, mentünk éjszaka, mentünk a Hajógyári szigetre, a Népszigetre, Veresegyházra. És a Városligetbe.

Ha kutyával sétál az ember, egészen más a tempója. Folyton megáll. Szabadkozik, ha a kutya odamegy ismerkedni. Beszélget. És egyszer csak városligeti polgár lesz belőle, aki számontartja a többieket, még azokat is, akiket, ha elkerül is, de naponta lát.

Így lettem ismerőse a hajléktalan párnak, akik két évig ott aludtak az Olaf Palme ház melletti bozótban. A nőnek fantasztikusan szép arca volt, hatalmas szemekkel, valószínűtlenül sima arccal, finom vonásokkal. Egyszer láttam őket a villamoson, de nem lehetett velük szóba elegyedni, bizalmatlanul méregettek, és egyszavas válaszokat adtak. Különben is, mit kérdeztem volna? Hogy nem dolgozott-e fotómodellként, mielőtt ősz lett volna a haja?

Aztán egy napon nem láttam őket többet. Persze a többi kutyás tudta, mi történt. Összerugdosták őket részeg fiatalok, és jobbnak látták odébb állni. Nem tudják, hová. Szállóra biztos nem, oda nem engedik be a párokat, külön vannak a férfiak, külön a nők.

Aztán eljött a tavasz, lekerült a sínadrág, és megnőtt a hajnali futók száma

– Fussatok csak – mondta egy hajléktalan a sportpályáknál. Csak azért hallottam, mert közelebb mentem, amikor megláttam a rendőröket – hajnalban ilyenkor csak kutyások és futók szoktak lenni a Ligetben, a részeg bulisták és a Szigetről kimaradtak csak nyáron tűnnek fel. És persze a hajléktalanok – minden évszakban.

– Fussatok csak – mondta, és azért álltam meg, mert még sosem hallottam ennyi indulatot egy ennyire színtelen, tompán hangzó két szóban.

Még a hangját sem emelte fel, pont se volt annak a mondatnak a végén, nemhogy felkiáltójel. Mellette a padon fekete fóliával letakarva egy emberi test, körülötte intézkedtek a rendőrök. És a futók futottak tovább. Én eloldalogtam.

Az egykori barátom, akivel már nagyon régen beszéltem, továbbra is csinált filmeket, most már arról, hogy milyen tűrhetetlen a helyzet a Blaha Lujza téren, és hogy nem lehet elviselni, hogy az ember folyton büdös, részeg emberekbe botlik ebben a városban, akik úgy viselkednek, mint az állatok, és zavarják a rendes, adót fizető polgárokat.

Igen, volt hogy felébredtem hajnali háromkor arra, hogy valaki percekig teljes erőből artikulátlanul üvölt a Népszínház utcában. Női hang volt. Csak remélni tudtam, hogy a turistáim közül, akiknek az idegenvezetőjük voltam, senki sem hallotta meg. Annyit mondtam nekik, amikor már muszáj volt, hogy nálunk sajnos gyakran egy válás is elég ahhoz, hogy az utcán találja magát az ember. Vagy egy hitelfelvétel. És elvittem őket a Szimpla Piacra, ahol minden vasárnap jótékonysági ebéddel lehet támogatni valamelyik aktuális, pénzéből kifogyott civil szervezetet.

Akkor már odafigyeltem arra, hogy legalább a szemükbe nézzek, amikor azt mondom, hogy nincs pénzem

Elkezdtem ételt adni ezeknek az embereknek, mert nem tudtam kiszűrni, kitől mit fogadnak el. Amikor felvették a legidősebb unokaöcsémet az egyetemre, olyan elképesztően boldog lettem, hogy bementem a zöldségeshez, és megvettem a legeslegnagyobb almát annak a hajléktalannak, akit a legkevésbé tudtam elviselni. Még matraca is volt, és annyival egyszerűbb volt rá haragudni, mint a saját tehetetlenségemre! Amikor odaadtam neki, el voltam telve a saját nagyszerűségemtől. Elvette, elmosolyodott és azt mondta:

– Kedveském, nekem már nincsenek fogaim. 

Aztán egyszer nem volt szívem kidobni a hazavitt kávé poharát. Szép, a szokásosnál tartósabb darab volt, másfélszerhasználatos. Beletöltöttem a reggeli latte maradékát, és becsomagoltam két kockacukrot. Annyit tudtam már addigra, hogy sok közöttük a cukorbeteg, nem akartam rontani a helyzetükön. Gondoltam, valaki csak lesz, aki örülni fog neki.

A Liget bejáratánál ült, kerekesszékben. Gondolom, számtalanszor elmentem már mellette, hajnalban épp elég a kutyára figyelni a sötétben. Jó reggelt kívántam, és megkérdeztem, hogy elfogadna-e egy kis meleg kávét.

– Énnekem van hol laknom! – mondta emelt hangon. Attól még kávézni lehet, mondtam meglepve. Hogy a kockacukorral mi történt, arra már nem emlékszem.

Sokat beszélgettünk később. Mindig jó kedve volt, mindig örült a kutyának, meg szokta simogatni óvatosan kihajolva a székből. Nem tudom, hogyan mozgott, nem mindig volt a megszokott helyén a Vakok Kertje mellett. Télen a fejére volt borítva a kabát, úgy hallgatta a híreket, csak a beszéd üteme, meg a szignál szűrődött ki a szövet alól. 

Nem tudom, mi történt a lábával, nem tudom, hova lett a családja, nem tudom, hol volt, amikor nem volt a helyén

Ezekről nem beszélgettünk. Elmesélte, hogy volt zsoké – amilyen kicsi volt, akár igaz is lehetett, bár ezt ülő embernél nehéz felmérni. Elmesélte, hogy volt műtőssegéd is. Egyszer pedig komolyan, ünnepélyesen megkérdezte, hogy elárulnám-e neki, mit szeretnek a hölgyek. Merthogy van itt egy helyes menyecske, aki nagyon tetszik neki. Csodaszép fekete haja van. Komolyan elgondolkodtam a kérdésen, végül azt mondtam:

– Hallgassa meg, amit mond. De úgy, hogy oda is figyel rá.

Mindig magázódtunk.

Néha nem is beszéltünk, csak odaintegettünk egymásnak, amikor rohantam.

Aztán egyszer a Pecsa felőli oldalon akadtam bele, ahogy vitatkozott két nővel. Vagyis azok vitatkoztak vele, az ő hangjukat lehetett hallani. Pár napja már kerestem, volt bennem valami rossz érzés, ismeretségünk évei alatt még sose láttam ilyen nyúzottnak, elgondolkodónak. Egyszer azt is láttam, ahogy a lábát kötözi. Nem volt jó érzés. Most a két nő teljesen jószándékúan arról győzködte, hogy be kellene vonulnia valami menhelyre, hidegek már az éjszakák így novemberben. Ahogy meglátott, rám villant a tekintete:

– Mondja már nekik, hogy hagyjanak békében.

Nem emlékszem, mit mondtam vagy hogyan kerültem haza. Életemben először láttam borostásnak. Emlékszem, hogy milyen erősen fújt aznap éjjel a szél. Sokáig hallgattam, de semmi nem jutott az eszembe. Gondoltam, másnap majd megbeszéljük, nem fog érdekelni, hogy mennyire berzenkedik. Korán keltem, kicsit morfondíroztam, hogy vajon el tudja-e rágni a sonkát, de megkockáztattam.

Nem emlékszem, mi lett aztán a szendviccsel. Amikor odaértem, először Zitát láttam meg, Konyak kutya gazdáját, az ő kezében is volt egy szendvics, rázkódott a kezében, ahogy Zitát rázta a zokogás. Ugyanúgy nem tudta már odaadni, ahogy én sem.

– A mentők már úton vannak – mondta.

Megvártam őket. Nem szirénáztak, csak a fények villogtak a kihalt Ligetben. Fiatal kis gyakornoklány volt az egyik mentős, az idősebb pasi tanítgatta, hogy hova tegye az EKG korongjait. Elhívtam a kutyát Konyak mellől, megtettük a szokásos körünket a Nagyréten és a Királydombon. Nagyon kellett vigyáznom, hogy hova lépek, mert nem láttam rendesen a könnyeimtől.

Visszafelé már csak a kerekesszék volt ott, és mellette egy nagyon fiatal rendőr, hajnali csendélet. Megkérdeztem, hogy megmondaná-e a nevét.

Sose kérdeztem az elmúlt hónapokban, az elején nem volt miért, utána meg már ciki lett volna. De valójában nem is volt fontos. Csak most. Legalább ennyi maradjon belőle.

A rendőr kínlódott, végül kinyögte: nem teheti. Jogok is vannak a világon, ugye. Személyiségi jogok. Jó fej voltam, és nem mondtam, hogy mindig örülök, amikor látom, hogy az állam megvédi a polgárok jogait. Csak annyit mondtam:

– A barátom volt. Legalább a keresztnevét hadd tudjam.

Ő is jó fej volt, mert megmondta: Lajos. 

Ha majd egyszer nekem is focicsapatom lesz, meg borászatom, nem csak egy csóri keverék kiskutyám, csináltatok majd a Lajos padja mellé egy másolatot abból a fura szoborból, amit valahol Andalúziában láttam. Nem is volt az egy rendes szobor. Bronznak bronz volt ugyan, de sem nem hadvezér, sem nem politikus, még csak szép nő se hiányos ruházatban, hanem egy padon alvó ember. Még csak az arcát se lehetett látni, mert a fejére húzta a bronzkabátját, lehetett fiatal, öreg, férfi, nő. Egészen közel kellett mennem, hogy meglássam a kilógó két pucér lábfején a szögek ütötte lyukakat.

Ha valaki szeretne nálam többet, jobban segíteni, vagy csak megérteni, kezdje EZZEL! 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ mihailomilovanovic

WMN szerkesztőség