–

Napok alatt éveket fiatalodni „csak” a biztonságtól és a melegtől

Van olyan bérlőnk, aki pár hete költözött bérlakásba, van, aki pár hét múlva fog. Akik nemrég költöztek, szinte csak most ocsúdnak fel: ez tényleg velük történik? Elgyötört arcú nő, aki külsőre éveket fiatalodik a beköltözéskor csupán attól, hogy pár éjszakán át melegben és nyugalomban aludhatott egy ajtó mögött, amit magára tudott zárni. Van, aki nagykorúvá válásától szinte csak az utcán élt, amíg be nem költözhetett hozzánk. Van, aki az unokáját neveli egyszobás bérleményében, és olyan is, aki kicsike nyugdíjából semmilyen más lakhatást nem tudna megfizetni, mint amit mi nyújtunk neki. Van, aki komoly műtétre vár, és esélye sem volt kórházba menni, ameddig nem lett volna hol lábadoznia.

A lakhatás, mint szükséglet és emberi jog

Ma Magyarországon ugyanis nincsen állami lakáspolitika – az egész Európai Unióban kivételes, hogy a lakhatásra csak a lakáspiac kínál megoldást.

A magyar gyakorlatban nincs elismerve a lakhatás mint szükséglet, és mint emberi jog.  

A lakáspiac azonban nem veszi figyelembe, hogy van az országban több százezer lakhatási problémával küzdő ember, és több tízezer hajléktalan, vagy hajléktalanság szélén álló is, akik boldogan fizetnének lakbért, ám a piacon számukra megfizethetetlenek a bérlakások. Önkormányzati lakás az egész országban alig van, mindössze az ingatlanok két százaléka. Ezeket sem mind szociális alapon adják ki. (Számomra ez teljesen megmagyarázhatatlan: ha ennyire kevés a közkézen lévő lakás, ezeket vajon miért nem a legsérülékenyebb családok bérelhetik csak ki?)

Pontosan tudjuk, hogy a munkánk csepp a tengerben. Azok az emberek, akik az Egyesület programjaiban bérelhetnek lakást, akár tőlünk, akár azoktól az önkormányzatoktól, akikkel együtt dolgozunk, kivételek. A szabály ma a hajléktalanság büntetése, az, hogy a szegény embereket megpróbálják láthatatlanná tenni. Mi viszont a megoldásokat próbáljuk megmutatni. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy amellett, hogy pár tucat embernek tudunk csak személyesen segíteni a sok tízezer közül, igyekszünk felhívni a figyelmet rá, hogy miért tesszük ezt. Ezért tartom fontosnak azt is, hogy most elmesélhessek a WMN olvasóinak két olyan karácsonyi történetet, amelyek nemcsak erőt adnak a munkánk folytatásához, de a feladatunk részének is tekintem.

A nő, akinél egy évig tartott a karácsony

Brigitta (nevét kérésére megváltoztattuk) harmadik éve lakik nálunk, idén töltötte be a nyugdíjkorhatárt. Előtte sátorban élt közel tíz évet: kunyhót sem tudott magának építeni, mivel rokkant. Úgy érezte, nincsen olyan női férőhely, ahol jobb körülményeket találna, mint az erdőben, ahol lakott: mielőtt hajléktalanná vált volna, szép otthona volt, amit banki hiteltartozás miatt veszített el. Gyermekei külföldön élnek, ők anyagilag támogatták ugyan, de ez nem volt elég arra, hogy lakást béreljen, ahogy a csekélyke rokkantnyugdíja sem. 2015-ben, éppen karácsony előtt költözhetett be hozzánk párjával. A lakását egyszerűen bútorozta be, de azután hamar rengeteg kedves kis tárggyal vette körül magát, és lelkesen dekorált az ünnepekre is. Girlandok, fenyőágak, csillogó boák és karácsonyfadíszek tucatjai kerültek az aprócska, szoba-konyhás otthonba.

Azután elmúlt az első, nagy örömben eltöltött karácsony, de Brigi év vége után, sőt még később sem szedte le a díszeket: gondosan leporolta őket minden héten, ahogy az egész lakást is pedánsan rendben tartotta. Amikor már jócskán benne jártunk a tavaszban, kollégámmal megkérdeztük: miért nem cseréli le a dekorációt? Azt mondta:

úgy érzi, amióta ennyi kemény év után végre újra lakásba költözött, be kell, hogy pótolja az elmúlt tíz karácsonyt, amit a sátorban fagyoskodva töltött, így neki most egész évben karácsony lesz.

A díszek fent is maradtak egy éven keresztül, és csak a második, otthon töltött ünnep után szedte le őket végül. Természetesen idén sem hiányozhatnak az aprócska lakás ajtajáról és falairól a díszek, még akkor sem, ha Brigi most épp annyira beteg, hogy felkelni is alig tud, a dekorálást viszont, ha nehezen is, de megoldotta. A hajléktalanságba kényszerült emberek közül nagyon sokan Brigihez hasonlóan rokkantak, vagy tartós egészségkárosodás korlátozza őket az önfenntartásban. Még az ő számukra sincs kivezető út a hajléktalanságból.

És a nő, aki csodára csodával felel

Mi, az Utcáról Lakásba! Egyesületnél abban hiszünk, hogy a biztos lakhatás vissza tudja adni az emberek méltóságát, cselekvőképességét. Gyakran dolgozunk együtt önkormányzatokkal: ilyenkor korábban üresen álló, önkormányzati lakások használati, vagy bérlőkijelölési jogát kapjuk meg a felújításért cserébe. A lakások felújításán ilyen esetekben a leendő bérlők, és az Egyesület önkéntesei is részt vesznek. Bóni Márta is egy ilyen lakásba költözhetett be férjével együtt. Korábban egy beerdősödött ipari területen éltek évekig hajléktalanként, kunyhóban, de onnan is dolgozni jártak, ott is háztartást vezettek. (Sokan nem is sejtik, de akár négyezren is lehetnek Budapesten és környékén a kunyhókban élő hajléktalan emberek.)

Márta és családja azok közé tartoznak, akik a lakásukon a beköltözés után is folyamatosan tovább dolgoztak, mára már minden négyzetcentiméter csillog-villog.

Lányukkal együtt élhetnek a kőbányai önkormányzat által a programunk számára biztosított bérlakásban, a kislányt a hajléktalanságban töltött évek alatt más családtag kellett, hogy nevelje.

Márta és férje megbízhatóak, csendesek, mosolygósak, sokat dolgoznak. Számukra tényleg pontosan csak egy megfizethető bérlakás hiányzott ahhoz, hogy önállóan is talpon maradhassanak. Nagyon sok ilyen család van még. Ez már a második karácsony volt, hogy Márta kedves meglepetést hozott kollégáinknak, és az Egyesület többi bérlőjének.

Közös karácsony

A munkánk küzdelmes, mert úttörő: elsőként hoztuk be Magyarországra fő működési elvünkként az Elsőként Lakhatást-módszertant. 2012-ben kezdtünk el működni, akkor még önkéntes alapon, A Város Mindenkié csoport részeként. Az első bérlőink 2013 elején költözhettek be – az általunk kitalált szisztéma szerint – a lakásokba. Ezután, ahogy a bérlő családok száma növekedni kezdett, bevezettük azt a szokást, hogy az év végén, egy közös vacsorán mutatjuk be egymásnak az új bérlőket, és ünnepeljük meg együtt az elvégzett közös munkát. Idén negyedszerre ünnepelhettünk együtt.

Mártáéknak ez volt a második karácsonyuk az új otthonukban. Tavaly az ünnepség előtt csodálkoztunk, amikor felhívták a kollégánkat, és megkérték, hogy jöjjön értük, hozza el kocsival az eseményre. Aggódtunk, hogy valami baj lehet. De nem: amikor megérkeztünk a házuk elé, Márta és a család edényekkel megrakodva várta a munkatársamat.

Az edényekben töltött káposzta, amit ő és a lánya készítettek a többi bérlő, és kollégáink számára az ünnepi asztalra.

A közös vacsorával nemcsak mi, de Márta is hagyományt teremt: idén a Heti Betevő főzött a karácsonyi eseményünkre, de ők is újra készültek: a család a káposzta (amit az egyik kollégánk már meg sem tudott kóstolni, olyan hamar elkapkodták) mellé már süteményt is hozott, és Márta most azt tervezgeti, hogy jövőre ő lesz az egész évzáró eseményünk főszakácsa.

Reméljük, így is lesz majd, ahogy azt is, hogy a következő években egyre többen ünnepelhetik a karácsonyt bérlakásokban. De a legjobb az lenne, ha nem is volna többé szükség a munkánkra. Hiszen ez azt jelentené, hogy a lakhatás biztosítása már az itthoni szociális háló részévé vált, és nem küzdeni kell érte, hanem „csak” biztosítani.

Kívánjatok nekünk addig is a boldog karácsony mellé kitartást is, kedves WMN-olvasók, mert sajnos attól tartunk, hogy hosszú még az út.

Kovács Vera

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images