A hotel bárjába rengeteg milliomos jár, közkedvelt, mondhatni, centrális hely ez Monacóban. Üzletemberek, befektetési bankárok, unatkozó gazdagok fordulnak meg itt. Többnyire nő nélkül. Azért szeretem ezt a helyet, mert sok az agglegény, akik imádják a szép nőket.

A hotel előtt a legdrágább sportjárgányok sorakoznak. Gyönyörű, elegáns autók, annyira tisztán és csillogón, mintha épp most tolták volna ki őket a szalonból. Sokra ez igaz is.

Az órák több millió euróba kerültek, az öltönyök fazonra szabottak, a nadrágok élére vasaltak.

Valaki pedig csak simán szabadidőruhában üldögél. Na, azok a leggazdagabbak. Ők már leszarhatják, miben vannak, pont semmilyen látszatot nem akarnak kelteni, magasról tesznek a világra. Csak jól akarják érezni magukat, ha épp kényelmes ruhában, akkor kényelmes ruhában.

Figyelem, ahogyan megcsillannak a méregdrága órák számlapján a bár tökéletesen beállított fényei. Pazar homály, bogárhátú dizájnerlámpák sorakoznak a félhold formájú pult felett. Az oldalánál két férfi könyököl, visszafogottan társalognak.

Leülök a pulthoz, megigazítom a ruhám, és amikor a bárszékhez ér a testem, a szoknyarészt magam alá simítom, mert nem szeretném, ha idő előtt összegyűrődne. Egy pohár nyerspezsgőt rendelek, és várok.

Úgy teszek, mintha nem volna fülem, mintha nem lenne szemem. 

Úgy teszek, mintha észre sem vettem volna a két férfit.

Pedig az ajtóban kiszúrtam a szabadidőruháikat, és az óráik márkáját már egy méterről megállapítom: Patek Philippe, svájci, kézzel készített darabok.

Hmm. Szóval barátok. Ezt abból következtetem ki, hogy üzlettársak nem igazán viselik ugyanazt a márkát. Mindkét férfi borotvált, a hajvonaluknál tökéletesen metszett az arcuk, a pólóik nem gyűröttek, a cipőjük nem koszos. Egy igazán gazdag férfi soha nem igénytelen.

Mondjuk, ezen a szinten már máshogyan különülnek el a társadalmi osztályok. A legfelsőbb körökben nincs olyan, hogy csöves. Az izzadós, öltönyös faszikat viszont három kilométerről kiszúrom, és azoktól menekülök. Azok nem jók semmire, csak vetítenek a bérelt luxusautóikkal, de nem fizetnek jól, leginkább semmit sem akarnak adni. Kis halaktól kis zseton.

De én nagy hal vagyok, nekem a legjobb fogás kell. Az orromat két év alatt szabta mesterire a legjobb hazai sebész. A vonala most szögegyenes, a végén finom ívben felkunkorodik, csak épphogy. A melleimben már a második implantátumot cserélték, az első annyira bután lett megműtve, hogy muszáj volt. Egyébként minden más igazi rajtam. Na, jó, egy kis szájfeltöltés hyaluronnal háromhavonta, az kell.

Nemrég szakítottunk a Jánossal. Zsíros, ronda pasas. De az övé Magyarországon az egyik legnagyobb vidéki pláza, és jó néhány kiskereskedés is.

Jól fizetett a János. Egy este után háromszázötvenet. Ez is olyan, mint az edzés: először kurvára kellemetlen, meg csak vonakodva tolod oda a segged, aztán megszokod. Rákapsz, mondjuk, nem szereted meg. Csak megtanulod, hogy kell azokra a tényezőkre figyelni közben, amik a hasznodra válnak.

Például a pénz, meg a táskák a Vuittonból mindenképp a pluszos oldalra billentik a mérleget. A minden hónapban kifizetett albérlet az Andrássyn sem utolsó szempont, meg a fodrász, kétnaponta, manikűr hetente. Ezek kellenek. Ezek mind rendezve vannak. Nem kell aggódni.

Csak a szagokat nehezen lehet megszokni, meg hogy üvöltve visít a füledbe, amikor elélvez. Meg beszél dugás közben. Meg a sertésszerű bőr. Ezekre megtanultam nem odafigyelni.

Arra gondoltam közben, ami fontos. Hogy lesz egy kocsi fél év után. Hogy két év, és kapok lakást Budán. Aztán keresek egy másikat, akinek gyereket szülök majd mert nem, Jánosnak azt soha.

A gyerek nem a tőle kapott luxuskocsira fog hasonlítani. Hanem a zsíros, sertésbőrű Jánosra. És tuti, hogy az én régi orrom örökli majd, ami köztünk szólva sem volt irigylésre méltó darab.

Most, pár héttel a szakítás után itt ülök ebben a bárban. A két Pattek Philippe-s pali az előbb küldött nekem egy italt. Kármen mondta, hogy ide kell jönni, halászni. Neki már többször összejött egy-egy komoly udvarló. Monacóba csak az igazán nagy halak járnak. Ez nem olyan, mint Dubai, ahol csak kihasználnak, aztán eldobnak. 

„Thank you very much, sir!” – köszönöm meg az italt a Pattek Philippe-seknek, amíg közelebb ülnek.

Aztán elmesélek magamról (mármint ledarálom a mesét, amit kitaláltam): „Egy aukcióra jöttem, művészettörténetet hallgattam az egyetemen, nemrég váltam, és most utazgatok. De hétfőn repülök vissza Budapestre. Magyar vagyok.”

„Hungarian women are the most beautiful in the world” – bókol a másik.

Kedvesen rámosolygok, aztán visszafordulok ahhoz, aki jobban bejön.

Egy órányi csevegés után már hivatalos vagyok egy vacsorára. Innentől már minden simán megy. Imádják az angol kiejtésemben a kelet-európaiságot. Azt mondják, ez a beütés nagyon szexi tud lenni egy nőn. Én meg úgy teszek, mintha elhinném.

Két óra múlva már a szobában vagyok. Hármasozni fogunk. Az dupla pénz. Kétezer ötszáz euró.

Közben kikapcsolom az agyam, és csak arra gondolok, mit veszek majd a pénzből. Igazából olyan ez, mint meditációs zenére elaludni.

Dugás közben is hallom, ahogy mondja egy finom hang a sejtelmes ritmusra:

képzeld el, a felhőkön járkálsz, és nincsen semmi más, csak te a világ felett. 

Szentesi Éva