Nincs menekvés, túlélés van – Három híres kép, három női szempár

–

„Takarodj a versenyemről…”

Fekete-fehér képet látunk, rajta sorszámmal futók, méghozzá férfiak, leszámítva azt az egy nőt középen, akit hátulról ádáz ábrázattal próbál megragadni egy férfi. A többiek döbbenten figyelik az eseményeket, az arcukon bizonytalanság, mintha maguk sem hinnék el, amit látnak. Egyikük mintha védelmezőn próbálna fellépni a nő mellett, akinek az arcáról viszont kőkemény elszántság sugárzik. Félelemnek semmi nyoma. Fut tovább, pedig a hátulról támadó pasas mozdulatai gyilkos indulatokról árulkodnak: durvaságról és fékevesztett utálatról.

Miután alaposan megfigyeltem a képet, utánanéztem a háttértörténetének.

A képen szereplő futónő a 261-es rajtszámmal nem más, mint a világ első női maratonfutója, Kathrine Switzer. Az 1967-ban megrendezett Boston maratonon úttörőként, egy barátja biztatására indult, pedig akkoriban még egészen hajmeresztő hülyeségekkel próbálták távol tartani a hosszútávfutástól a nőket. Attól tartottak, ha ilyen „férfias” dolgot művel egy nő, akkor ki fog szőrösödni a mellkasa, megnő a lába és elmozdul a méhe.

A maratonra Switzer kőkeményen edzett, volt, hogy több mint ötven kilométert is lefutott. A versenyre csak a monogramja megadásával jelentkezett, így cselezte ki a rendszert, ami addig a lehető legtávolabb akarta a versenytől tartani a nőket. Három kilométernél tartott, amikor kiszúrta őt a futók között a versenyigazgató, Jock Semple, aki azonnal tajtékozni kezdett, és azt ordította:

„Takarodj a versenyemről és add ide a rajtszámodat!”

Semple itt nem állt le, a futók közé szaladt, hogy letépje a nőről a rajtszámát. Szerencsére Switzer mellett futott egy barátja, aki egy jól irányzott mozdulattal fellökte a támadót, és a többi férfi is odafutott, körbeállva a nőt és megakadályozva az esetleges további támadási kísérleteket.

Switzer maga nyilatkozta, hogy a támadás csak felbőszítette és – ahogy erről a tekintete is árulkodik – dacból, csak azért is végig futotta a versenyt, amit végül négy óra húsz perc alatt teljesített, a világ első hivatalos női maratonfutójaként. Korábban is indultak nők ilyen versenyeken, de csak rajtszám nélkül, fű alatt – szó szerint – például Bobbi Gibb, aki a bokorból ugrott a futók közé, 1966-ban. (ITT is írtunk róla korábban)

„Na, veled meg mit kezdjek?!”

Erről a képről regényeket lehetne írni. A fotón megint egy csomó férfi látható, középen pedig nem más, mint a német exkancellár és uniós kormányfő Angela Merkel, aki úgy támaszkodik az asztalra, mint egy szigorú, megfáradt tanító. Elszánt, kemény, és reménytelenséget sugárzó tekintettel néz az előtte összefont karral ülő, pökhendi arcot vágó, korábbi amerikai elnökre Donald Trumpra. Szinte vágni lehet a feszültséget.

A körülöttük álló férfiak biodíszletnek tűnnek, mint akiknek nem sok lapot osztottak, de azzal tisztában vannak, hogy rendkívül fontos dolgokról van épp szó. Mintha abban sem lennének teljesen biztosak, hogy ami épp történik, az valóság-e, de sebaj, majd a „diri” megoldja.

Trump olyan arcot vág, mint aki azt mondja: Na, erre mit lépsz, asszonyság? (Bármilyen kreténséget ide tudnék amúgy képzelni, de hagyok teret a ti fantáziátoknak is. A mémgyár természetesen imádta a képet, be is indultak tőle rögvest.)

Merkel pedig mintha belül démonokkal küzdene, akiknek egy része arra biztatja, hogy borítsa rá az asztalt a fickóra, akivel mindeközben türelmes pedagógusként valahogy mégis meg kellene értetnie a mondandóját. Arcán ott a viaskodás, mint az iskolaigazgatónak, akihez már huszadjára citálják ugyanazt a bajkeverőt. Most rúgja ki? Kapjon intőt? Adjon büntetőfeladatot? Csak hát itt most nagyobb a tét. Ugyanis ez egy G7-es csúcstalálkozó 2018-ban, amikor súlyos nemzetközi kereskedelmi kérdések miatt ültek össze, és a képen látható többi férfi egyáltalán nem biodíszlet, hanem a világ vezetői, akik között a leghatalmasabb nő pozíciójában Merkel állt. Nem kis felelősség, súlyos szerep.

Érdekesség, hogy ugyanerről a találkozóról Trump és a Merkel jobbján álló francia elnök, Emmanuel Macron hivatalos fotósa is készített képet, ami attól függően változik, hogy ki van a kép és a szituáció középpontjában. De kétségkívül Merkel fotósa végezte a leghatásosabb munkát.  

Nincs menekvés, túlélés van

Híres női tekinteteket felidézni nem tart túl sokáig, ott a Mona Lisa, vagy a National Geographic ikonikus címlapfotója, az Afgán lány. Igaz, Dorothea Lange képén a főszereplő tekintete nem fúródik a miénkbe, de ettől még nem kevésbé kifejező.

A fekete-fehér kép középpontjában egy nő látható a végletekig elgyötört, gondterhelt, ráncos arccal. Kezével az állánál matat, mintha valamit próbálna fejben megoldani. Nincs jelen, teljesen máshol jár. Két oldalán hozzábújó gyerekek látszódnak hátulról, ölében egy rongyokba csavart kisbaba.

Mondhatnám azt nagy romantikusan, idealizálva a nyomort, hogy micsoda erő sugárzik a nő tekintetéből, de akkor hazudnék. Nem, én azt látom az arcán, amikor egy nőnek nincs választása.

Amikor minden egyes nap merő küzdelem, amiben nincs öröm, nincs napfény, csak a túlélés. Tekintetén a kiút keresését látom. Mintha azt fürkészné a távolban, hogy valahol, valahogy talán mégis van menekvés. És látom a felismerést is, hogy nincs. Nincs menekvés. Túlélés van.

A világhírű kép 1936-ban készült, a gazdasági világválság ideje alatt a kaliforniai Nipomóban, ahová a válságban tömegével érkeztek a terméketlenné vált vidékekről a mezőgazdasági idénymunkások. Dorothea Lange szociofotósként épp errefelé dolgozott – megrázó sorozatával az amerikai lakosság figyelmét próbálta felhívni a súlyos nyomorra, ami eluralkodott az ország különböző területein –, amikor belefutott a hétgyermekes, megviselt, mélyen barázdált arcához képest mindössze harminckét éves édesanyába.

A család fagyott zöldségeken, elhullott és/vagy a gyerekek által levadászott madarak húsán élt a borsószedők nipomói táborában. Lange nem kérdezte meg a nő nevét, csupán pár szót beszéltek. Sajnos mire a képek megjelentek és az amerikai kormány rendkívüli segélyt küldött a táborba, a család már továbbállt.

Negyvenkét évvel később, 1978-ban egy Florence Owens Thompson nevű nő levelet írt a Modesto Bee nevű újságnak, amiben azt állította, ő szerepel a képen, és kihasználva érzi magát, amiért az egész világ megismerte az arcát, de ő ebből soha semmit nem profitált. 

Állítása szerint egy cseroki törzsben látta meg a napvilágot Oklahomában, súlyos szegénységben nőtt fel, majd tizenhét évesen ment férjhez. Ebből a házasságából hat gyereke született, majd megözvegyülése után a kislánya is világra jött, aki a híres fotón babaként alszik az ölében. Ezek után még két gyereknek adott életet, rengeteget költöztek, és végül egy harmadik férfihoz ment feleségül, akitől már nem született gyereke. Élete végén egyedül élt egy lakókocsiban, gyerekei gyűjtést szerveztek neki orvosi költségeire. Halála után második férje mellé temették, sírkövén pedig az áll: Florence Thompson, a vándorló anya – Az amerikai anyaság erejének legendája.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képek forrása: Getty Images/Handout / Handout; Getty Images/ Bettmann / Contributor; Getty Images/ GraphicaArtis / Contributor

Szabó Anna Eszter