Hideg anyák, szeretetért egy életen át szolgáló gyerekek

–

Volt nekem egy anyai (bár kora alapján inkább nagyanyai) barátnőm, aki egész életében az anyjával lakott. Meg egy idő után a férjével hármasban: a pár a lakás egyik szobájában, a mama a másikban. Mivel a férj halt meg először és idő előtt, a két nő hosszú éveket töltött még kettesben – amíg az idősebbik az Alzheimer-kór okán otthonba nem került. Sokáig nem tűnt fel a lányának az anyja betegsége, ugyanis éven át nem szóltak egymáshoz, egymás szobájának küszöbét át nem lépték. Némán gyűlölték egymást.

A barátnőm rengeteget beszélt a gyerekkoráról. Röviden összefoglalva a történetét: szörnyű volt. Az apja nagyon szerette, jól bánt vele, de nem élt sokáig, az anyja pedig rideg volt, és bántalmazó. Sokszor megverte, megalázta, és cselédnek tekintette.

A megmentője egy férfi lett, aki tizennyolc éves korában kiszakította a barátnőmet a rémes családjából, és egész életében azon dolgozott, hogy valahogy kárpótolja imádott feleségét a sok szenvedésért. Gyerekük, bár vágytak rá, nem született az asszony számos egészségi problémája miatt. (A férj egész életében rettegett, hogy elveszti állandóan gyengélkedő feleségét, akire ő főzött, akit szüntelen dédelgetett, akibe az ételt is úgy kellett belediktálni – és aki túlélte 15 évvel, amely alatt egyszer sem volt beteg.)

Érzelmileg elérhetetlen anyák segítőkész gyerekei

Logikus a kérdés: vajon miért költözött össze ez a pár fiatalon a nő rideg, goromba anyjával, amikor az megözvegyült?

Miért érezte úgy a barátnőm, hogy tartozik azzal ennek az amúgy egészséges, életerős, akkoriban még nem is idős nőnek, hogy gondját viseli, hogy szolgálja őt (illetve a férje szolgálja őt is, ha a barátnőm éppen nem volt jól)?

Sosem beszéltünk erről, de ma már, évekkel a halála után érteni vélem, mi játszódhatott le benne.

Azt hiszem, minden gyűlölködés dacára egész életében várta, remélte, hogy megszereti az anyja. Hogy észreveszi, mennyi mindent tett meg, illetve tettek meg érte. De sosem kapta meg, amire vágyott.

Az ő története jutott eszembe, amikor a Psychology Todayen elolvastam Peg Streep írását – a szerző több könyvet is publikált anya-lánya kapcsolat, anyasebek témában. Streep azt mondja, az érzelmileg elérhetetlen anyák lányai gyakorta választják megküzdési stratégiaként a segítőkész attitűdöt, és egy életen át elkísérheti őket. Készségesen segítenek az anyjuknak mindenben, mintha csak az mozgatná őket, hogy egy bizonyos szolgálatmennyiséget szeretetre tudnak majd váltani nála. Egyszer.

A megmentő szerepkörben ragadni 

Az említett cikkben olvastam egy bizonyos Jenny történetét. A 35 éves nő azt állítja, mindig is ő volt az anyja megmentője. Nyolc-kilenc éves korától ő vigyázott a testvéreire, tinédzser korától főzött is a családra. Sosem kapott köszönetet a szolgálataiért, odafigyelést, szeretet se. Az anyja természetesnek vette, hogy a legnagyobb lány az ő helyettese.

Jenny szeme akkor nyílt fel, amikor férjhez ment, és a férje megjegyzéseket tett, hogy első szóra ugrik, ha az anyja valamivel nem boldogul. Egy ízben csőtörés volt nála, és mert Jenny apja nem volt a városban, rögtön a lányát tárcsázta a szerelő helyett, hogy intézkedjen. Jennyék viszont éppen nyaralni indultak, és bár ő gondolkodás nélkül ment volna segíteni, a férje cirkuszt rendezett, így nemet mondott végül az anyjának. Hatalmas sértődés lett a dologból, fél évig nem beszéltek. Jenny apja se állt szóba a lányával, mert ő is a feleségének adott igazat.

Az eset abból a szempontból mégis jól jött Jennynek, hogy elment terápiába, és ráébredt, képtelen határokat húzni, ha a szeretteiről van szó, és mindig hátrébb sorolja a saját érdekét a többiekénél. Beleragadt a megmentő szerepkörbe.

Hasonló történet Celiáé, aki ötvenévesen nézett szembe azzal, hogy soha nem fogja azt kapni az anyjától, amire szüksége lenne. Celia is parentifikált (azaz szülőszerepbe kényszerült) gyerek volt elvált anyja mellett. Kilencévesen már mosogatott, sétáltatta a kutyát, megvetette az ágyakat, hogy csökkentse az anyja terheit, és az kedvesebb legyen vele. Amikor az anyja újra randevúzni kezdett, Celia készségesen vigyázott a kistestvérére. De nem változott semmi, az anyja természetesnek vette a segítségét. Sőt, semmi sem volt elég, vagy elég jó, amit és ahogy csinált.

Celia azt mondja, ma már tudja, ezt az anya-lánya kapcsolati mintát vitte tovább a felnőtt életébe is. Mindig ő volt a kedves, odaadó fél, aki hátralép, ha szükséges. Amikor a férje elhagyta egy másik nő miatt, és ő magára maradt két kisgyerekkel, az anyja nem segített.

Eszébe sem jutott támogatni a lányát, pedig maga is járt hasonló cipőben, és akkor épp Celia volt a mankója. Durva ráébredés volt ez a valóságra. És kemény szembenézés: Celia illúziókat kergetett. A szeretetet nem lehet megvásárolni.

Határhúzást tanulni

Streep azt írja, a Celiához és Jennyhez hasonló egykori gyerekek a hibás családi mechanizmus miatt azt tanulják meg, hogy félre kell tenni a saját szükségleteket és vágyakat, és arra kell összpontosítani, amit a szülő akar. Egy idő után, könnyen lehet, már nem is tudják, mik a saját álmaik és igényeik, nem ismerik ugyanis önmagukat, hiszen mindig egy másik emberre koncentráltak. Gyakran évekig tart az önismereti út, amíg meg tudják fogalmazni, kik ők az elvárások alatt.

A határhúzás megtanulása nem csak rideg-elnyomó szülő mellett ütközhet akadályokba. Egy gyerek úgy is kerülhet megmentő szerepkörbe, ha nagyon erős iránta a szeretet – és túl erős az összefonódás.

Vannak speciális esetek is, amikor a parentifikáció szinte elkerülhetetlen. Például, ha az anya (gondozó) éretlen a szerepére, esetleg nagy a család, sok embert kell ellátnia, anyagi vagy más nehézségekkel bajlódik tartósan, és nem tudja a gyereke szükségleteit kielégíteni – ahogy a saját szükségleteit sem. A szenvedélybeteg vagy valamilyen más betegség miatt korlátozottan jelen lévő szülők gyerekei is veszélyeztetettek ebből a szempontból. Túl hamar kell felnőniük, ezért óhatatlanul sérülnek.

  

Rácmolnár Lili, pszichológus szerzőnk írta egy korábbi cikkében: „Az elsődleges gondozó legtöbb esetben az anya. Elvitathatatlan a kiemelkedő pszichológiai szerepe az életünkben. Tőle tanuljuk meg a kötődést, a bizalmat, a feltétel nélküli szeretetet; azt az érzelmi alapot, mely később öntőforma lesz felnőttkori kapcsolataink alakulásában. Mégis sokkal kevesebb gyereknek adatik meg az, hogy támogató érzelmi biztonságban nőjön fel, mint gondolnánk. A puha szeretet, mely körülölel és megtart az életben – sokak számára az egész gyerekkoron át ismeretlen fogalom.

Ezek a gyerekek felnőve sokszor abban a helyzetben találják magukat, hogy szakmailag ugyan nagyon sikeresek lettek – hiszen a tudatalatti vágy, hogy »ha folyamatosan jobb leszek, a szülő végre szeretni fog«, motiválta és hajtotta őket –, baráti kapcsolataikban talán a legempatikusabbak, elvégre a szülőt mindig nekik kellett megérteniük, mert a szülő sosem értette meg őket, de igazán bízni, hinni nem tudnak – sem a párkapcsolatban, sem önmagukban. Hiszen ahhoz, hogy önmagamban és másokban tudjak bízni és hinni, az kell, hogy azt érezzem, a világ egy biztonságos hely, melyben helyem van, minden jó és rossz tulajdonságommal együtt szerethető vagyok.”

Forrás: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Milena Boniek

Kurucz Adrienn