Demencia: „Elvesztettem őt, pedig még élt”

–

Azok a jó olvasmányélmények szerintem, amikor egy hős vagy szereplő sorsában felismerjük vagy felismerni véljük a saját mintáinkat, a saját élményeinket, a saját küldetésünket és kényszereinket. Azoknak a regényeknek a szereplői, amiket szeretünk, mi vagyunk. A Sztalker című Andrej Tarkovszkij filmben megkérdezik az egyik zónába induló szereplőt, az írót, hogy kikről ír – és azt válaszolja: az olvasókról. 

Nagyon sokáig nem értettem, hogy miért szeretem annyira, már gyerekként is, a Szindbád-történeteket, vagyis az Ezeregyéjszaka meséinek a kalandor hajós alakját megfestő történeteit. Kevés könyvet olvastam annyiszor, mint a Rónay György-féle átírást, fordítást. Nem olyan régen értettem meg, hogy az egyik történetben magamra ismertem, amelyben a hajós segítséget ajánl egy idős úrnak, aki rácsimpaszkodik a hátára, és onnan többet nem hajlandó lejönni.

Ez a manószerű lény, aki mindenhová viteti magát, és szinte halálba hajszolja Szindbádot, a szorongás metaforája, a lerakhatatlan súlyoké. Számomra ez elsősorban anyámmal kapcsolható össze. Ő volt a rajtam lovagoló manó, akit nem tudok, nem tudnék, és nem is akarok letenni, de aki szinte a halálig űzött.

A rettenetes adósságokkal, amiket csinált, a sok meg nem fizetett kölcsönnel, rezsitartozással, a lezáratlan, zaklató kapcsolataival. 

Haragudtam rá 

Kevés olyan könyv volt az utóbbi időben, amiben annyira felismertem volna saját magamat, mint egy indiai nő – szerintem nagyon érzékeny, de ugyanakkor elég durva és vad – könyve, az Égetett cukor (A Park Kiadó adta ki, Nagy Mónika Zsuzsanna fordította nagyszerűen, nem erőltetve, hogy az indiai kifejezéseket magyarítsa). 

Avni Doshi könyvének már az első mondata megfogott, olyan őszinte volt, olyan erős, olyan kitárulkozó, és annyira összecsengett azzal, amit én anyám miatt éreztem, de kimondani nem tudtam sohasem. Így szól: „Hazudnék, ha azt állítanám, hogy anyám nyomorúságos állapotában soha nem leltem örömömet”.   

Három könyvet is elolvastam az utóbbi időben, ami a szerző gyászmunkájáról szól: Inga Iwasiów Itt hagyott című emlékezése szép, töredékes, az emlékezés folyamatát bemutató könyv. Az apjától búcsúzik, ezért sem éreztem annyira közelinek magamhoz. Ugyanakkor ez is bizonyítéka volt annak, számomra legalábbis, hogy az Elisabeth Kübler-Ross nevével összekapcsolódó gyászstádiumok mennyire csak sémák, mennyire nem úgy működik egy gyászoló, ahogy a neves szerző leírja. Mennyire nem elkülöníthetők ezek a ma már bevettnek is köztudottnak mondható stációk, hogy bizony a gyászfolyamat öt stációja: a tagadás, a düh, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás mennyire keveredik, mennyire nem határolható el egymástól. 

Anyám halála belőlem nem váltott ki dühöt. 

Teljesen más irányba kellett haladnom, amikor megpróbáltam a halálát feldolgozni. Visszatérve Avni Doshihoz, nekem az is feladat volt, hogy a csillapodjon bennem a lelkiismeret-furdalás, amit amiatt éreztem, hogy a halála bizonyos értelemben megkönnyebbülést is hozott, feloldást. 

Mintha letettem volna a kis manót a hátamról 

És erről nem is mertem senkinek beszélni, mert úgy éreztem, ez másokban rossz érzést kelt. 

A harmadik könyv, ami a témában a kezembe került, a friss Nobel-díjas Annie Ernaux kisregénye az Egy asszony. Ez is olyan könyv, mint a többi Annie Ernaux, erősen vallomásos, a mély és alapos önmegfigyelés keletkeztette, helyzetének és érzelmeinek pontos lejegyzetelése. 

Fontos része a könyvnek, hogy Annie Ernaux megpróbál elszámolni azzal, hogy a védett otthonából mégis elvitte egy öregek otthonába. 

Anyámat felvették egy otthonba, egy elég jó kis intézetbe, de már nem ment be oda. A felvételét követő második héten kapott otthon infarktust. A gondozónő, aki bejárt hozzá, szólt nekem, hogy nem nyit ajtót. Ez sokszor előfordult, de most nem is motyogott benn a lakásban, nem főzött, nem kiabált, nem szitkozódott. 

Nem voltak nála képzeletbeli vendégek 

Annak ellenére, hogy egy nagyon távoli kultúrában és egy nagyon távoli helyen, Indiában játszódik Avni Doshi anyaregénye, ez az a könyv, ami a legpontosabban leírta nekem, hogyan fedezzük fel közeli hozzátartozóink demenciáját, mik az első jelek. Mire kell figyelni. 

Még azt is ez a könyv írta le pontosan, hogy miképpen fokozódik az emberben a másik állapota, illetve a másik cselekvései és működése miatt a düh. Ugyanis a demencia tulajdonképpen – ezt mondja ki Avni Doshi – egy olyan betegség, ami csak tovább fokozza a hátramaradottban, abban, akire a demencia terhet rak (újabb terhet) a dühöt, a frusztrációt. Egy olyan betegség, amit éppen az tesz kezelhetetlenné, hogy a megoldhatatlan helyzeteket még megoldhatatlanabbá teszi. A megoldatlan problémát még megoldatlanabbá, az egyébként is a másik iránt érzett kellemetlen érzéseket, mint amilyen a harag, az olykor igen eleven és legyűrhetetlennek tetsző gyűlölet, még erőteljesebbé. 

Ez egy olyan betegség, ami ha egy rendezetlen kapcsolatot érint, egy olyat, amiben sok az elszámolnivaló, a demens beteg és a hozzátartozó viszonyát kíméletlenebbül rontja, ahogy ront a helyzeten egy rossz diagnózis, egy félrekezelt betegség.

Ezt Avni Doshi gyönyörűen írja le, még ha a könyve mögötti kulturális háttér teljesen más is, mint a miénk. 

Tegyük hozzá, ettől is érdekes ez a könyv, a kulturális háttér miatt, ebből ismerhetjük meg az indiai nyarakat, azt a fajta hőséget, amiben még nincs részünk szerencsére, a teljesen elviselhetetlen, vad melegeket, amikor ki sem szabad menni az utcára, mert az körülbelül a biztos halált jelenti. 

Úgy éreztem, Avni Doshi kimond helyettem is valamit: azt, hogy el szabad engedni az indulatokat, ki lehet mondani, hogy bizony azt gondoltam, bárcsak vége lenne már, bárcsak nem élne már az anyám. Nem húzna megint bele valami rettenetes helyzetbe. Igen, akkor is, amikor sajnálni kellett volna. 

Mert a nyaralásomon hívtak fel, hogy nem találják, menjünk megkeresni, mert éjszaka jött a telefon, hogy elkóborolt, egy egyetemista lány hívott (örök hálám neki), hogy az utcán, az Anna kútnál talált rá a hidegben, egy szál fehér blúzban. Mert a sürgősségiről hívtak, hogy elesett. Mert hajléktalanokat fogadott be a lakásába, akik meglopták. Mert felvett hiteleket, és a pénzt egy alkalmi, alkoholista szeretőjének adta. Aki, amikor jött egy újabb adag pénzért, és meglátott otthon, menekült előlem. Mert papucsban futhattam egy részeg férfi után, hogy adja vissza anyám pénzét. Mert azt mondogatta anyám a szomszédoknak, hogy meglopom. Meg azt, hogy meztelenül járkálok a Széchenyi téren. És képesek voltak ezt elhinni. És furán néztek rám. Mert rám hívta a rendőröket, amikor be akartam menni hozzá. Mert vagy öt alkalommal megütött, leöntött levessel, fejbe vágott egy üveggel.  

Már nem az volt, akinek ismertem, nem az a helyes nő volt… 

Úgy éreztem, hogy már elvesztettem őt, de még él. Már nem él az a nő, akit szeretek. De ott él a testében még valaki. Aki gonosz velem. És azért kívántam a halálát, hogy ez a gonosz valaki eltűnjön belőle.  

Erről is ír Avni Doshi, és úgy, hogy kissé megnyugtatott: ne legyen olyan kétségbeejtő lelki ismeret-furdalásom azért, hogy nem tudtam anyámmal rendezni mindazt, amit rendezni kellett volna. A viszonyunkat. Nem tudtam kibeszélni a sérelmeimet. 

Nemcsak nem tudtam kibeszélni azokat, de azok folyton csak növekedtek, mint az Epipremnum aureum vagy más nevén a szobai futóka – amivel amúgy tele volt anyám kicsi lakása.  

Ezt a szobanövényt tartottam meg egyedül. 

Mert nem akartam magammal vinni semmit. 

A sérelmeket sem, a tárgyakat sem. 

Ha ránézek a sarokban a növényre, eszembe jut anyám. És már egyre kevésbé jut eszembe, hogy mit is művelt velem, amikor gyerek voltam, milyen szegénységben éltünk, hogy három hónapra még egy intézetbe is beadott, mert nem volt energiája és pénze nevelni engem. 

Köszönöm, Avni Doshi, hogy szavakat találtam az érzéseimnek. Végül is, ide akartam kilyukadni, mi más az irodalom feladata, ha nem ez. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Richard Bailey

Kolozsi László