„Senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad” – A cigány holokauszt emléknapjára

–

A dánosi ügy

A történelemben már sokszor bebizonyosodott, néha egy apró szikra miatt ég le az egész város, egy esemény olyan dominóeffektust indít el, ami tömegeket temet maga alá. Bár a cigányok elleni huszadik századi üldöztetés nem egy az egyben vezethető le innen, az egyik első, igencsak jellemző és elkeserítő állomása mégiscsak az 1907-es dánosi bűnügy volt, aminek következtében a csendőrök közel húszezer cigányt zártak gyűjtőtáborba a Hortobágyon, és kínoztak hónapokig.

Húszezer tönkretett élet. Hogy mi volt a gyutacs?

1907. július 19-én éjjel ismeretlen tettesek kirabolták a dánosi csárdát, a támadás során négy embert (a kocsmárost, a feleségét, a lányukat és egy betérő vendéget) kegyetlenül meggyilkoltak, a csárdát pedig felgyújtották. Az ügyet – ahogy az várható – hatalmas médiafigyelem kísérte már a kezdetektől, a nyomozásra kirendelt csendőrök (majd az ő segítségükre siető rendőrök) azonban jó darabig nem tudtak semmi kézzelfogható eredményt felmutatni. Ekkor kezdtek el egyre többen a cigányokra mutogatni, majd a kósza híreszteléseket konkrét tényként kezelték. Az ügyben végül a bíróság vándorcigányokat helyezett vád alá, és ítélt el annak ellenére, hogy vajmi kevés bizonyíték volt ellenük. 

A dánosi ügyre igen jellemző a korabeli cigányellenes hangulat, a sajtó hatalma, ahogy az is, mennyire nem ismerték az állami szervek az országban élő különféle népcsoportokat. A vándorcigányokkal szemben pedig – akikről rendkívül kevés információja volt magának a hatóságnak is, még nagy vonalakban sem tudták a számukat – különösen sok negatív előítélet élt a fejekben. E helyütt talán fontos megemlíteni Endrődy Géza A bűnügyi nyomozás kézikönyve című 1897-es irományát, amelyben a cigányokat „mások”-nak titulálja, akik „lusta, bosszúálló és hihetetlenül gyáva” népség, sőt odáig megy, hogy egyenesen kijelenti, már a helyszín puszta szagából lehet arra következtetni, hogy az elkövető cigány volt-e, vagy sem.

Az úgynevezett cigánykérdést sokan sokféleképpen próbálták megoldani. A módszerek között megtalálható a humánus megoldás is (adjanak nekik munkát és költöztessék őket jól felszerelt, iskolával, orvosi ellátással is rendelkező telepekre), de mellette egyre hangosabbak voltak a hajmeresztő elképzelések is: költöztessék a magyar cigányokat Szomáliába, hátha a hasonló bőrszínnel és szokásokkal bíró nép között majd jól érzik magukat. De megjelennek azok a hangok is, amikre talán akkor, ott kellett volna az egész társadalomnak egy emberként felzúdulnia: például amikor

Porzsolt Kálmán, a Pesti Hírlap újságírója annak a véleményének adott hangot, miszerint a cigányokat egyszerűen ki kell irtani, sőt minden életképtelen (azaz civilizálódásra nem hajló) emberfajt meg kell semmisíteni.

Sok súlyos lépés a tragédiák felé vezető úton

A dánosi ügy után a cigányok és a többségi társadalom viszonyában áthidalhatatlan szakadék keletkezett, és még nagyobb kölcsönös bizalmatlanság alakult ki. 1928-tól a Belügyminisztérium országos cigányrazziákat rendel el (ez az ötvenes évekig fennmaradt), 1929-től pedig legalább évi kétszer volt kötelező. 1938-ban belügyminisztériumi körrendeletben megbízhatatlanként bélyegzik meg a cigányokat, 1944-ben a „megbízhatatlannak” titulált romákat internálótáborba viszik, majd onnan német koncentrációs táborokba kerülnek. November 2-án elkezdik „nagyüzemben” begyűjteni a cigány családokat, közülük rengeteget a komáromi Csillagerődbe szállítanak, ahol olyan embertelen körülmények között tartják őket fogva, hogy sokan úgy emlékeznek rá vissza, az még a láger borzalmainál is rosszabb volt. „Még a lágerben sem szenvedtünk annyit, mint ott, a Csillag börtönben” – meséli egy asszony, akit Szombathely környékéről vittek el, majd két hetet Komáromban raboskodott, mielőtt a németországi koncentrációs táborba szállították volna. Sokan nem is élik túl a borzalmakat, több száz idős ember és kisgyerek itt leli halálát. A komáromi börtönben a halottakkal is embertelenül bántak: „Mint egy gazdaságban, mikor döglenek a disznók: földobálják a kocsira, aztán bele a dögkútba. Ástak egy nagy gödröt, oda dobták, aztán mésszel leöntötték őket.” „Összeszórták akik meghaltak, összedobálták őket, mint amikor a csirkék megdöglenek vagy disznók” – számolt be róla egy túlélő, Lendvai Ilona.

„Aki meg meghalt, kidobták az udvarba. Füstölt a trágya, mert esett az eső, és a ganajra dobták a meztelen gyerekeket. Még meleg vót az a kis halott, ahogy kidobták” (Kovácsi Gyuláné Kolompár Matild).

Bár – mint láthattuk – az üldöztetések jóval korábban megkezdődtek, a legtöbb embernek fogalma sem volt arról, mi vár rájuk, mi vár a cigányokra, zsidókra. Ahogy Varga Ágota Porrajmos – cigány holokauszt című dokumentumfilmjében az egyik megszólaló elmondja: „A zsidók még egy kicsit okosabb emberek voltak, mint mi, cigányok. És még azok sem tudták, hogy hová viszik (őket).”

Akik pedig tudták, azok sem tettek ellene semmit. „Tudtuk, hogy a cigányokat is üldözik. A zsidók akkor már fogytán voltak, jöttek a cigányok. De senki sem szólt ellene, senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad” – mesélte egy túlélő, Vajda Rozália.

Megkínoztunk, kiirtottunk, de hallgass róla!

Nem véletlenül hívják elhallgatott holokausztnak is porrajmost, a romák üldöztetéséről sokáig hallgatott mindenki, de a megkövetésük is jó darabig váratott magára. A borzalmakról senki nem beszélt (vagy csak nagyon kevesen), sem az elkövetők, sem az áldozatok. „Én tudtam, hogy a zsidókat összeszedték, de hogy a cigányokat is, azt csak most tudtam meg” – mondja az a férfi Varga Ágota filmjében, akinek az édesapja cselédből lett csendőr, majd jelentős szerepet vállalt a cigányok összeszedésében. Őhozzá jön el az a férfi, akit egész életében ismert, mégsem tudta róla soha, hogy a sorsuk egy sokkal sötétebb rétegben is összefonódik. Most azonban, amikor megkéri, mesélje el neki pontosan, hogy is történt minden, döbbenten hallgatja végig, milyen kegyetlenül bánt vele az apja annak idején.

„Engedd meg, hogy én megkövesselek, az apám nevében is. És hogy ilyen barátok maradjunk, mint eddig” – kéri végül.

A titkolózás, az elhallgatás nem ért véget az ország határainál. Egy hamburgi cigány túlélő, Else (akit nyolc-kilenc éves korában vittek el koncentrációs táborba) vallomása szerint a nevelőszülei sem tudták, valójában milyen szörnyűségeken ment keresztül, így amikor megérkezett a kényszermunkatáborból, ahol folyamatosan kínozták, gyilkolták az embereket, egyből visszaküldték az iskolába. Ott azonban a rátetovált szám miatt nemcsak a többi diák, de a tanárai is bántották – utána közel két évtizedig hallgatott arról, mi is történt vele. Hasonló sorssal szembesült sok más cigány is, akik hazajutottak a haláltáborokból: hallgatniuk kellett az őket ért tragédiákról, miközben további megaláztatásoknak voltak kitéve.

1945 januárjában, Lajoskomáromban a csendőrök legyilkolták a falu teljes roma lakosságát, az esetről mégsem beszélt utána senki. „Erről néma csönd volt végig. Nem beszél róla senki se. Megdöbbent mindenki rajtuk, hogy ilyen dolgokat csinálnak – meséli egy fél évszázad elteltével egy helyi lakos, Szemerei András, majd hozzáteszi: – Mindenki félt. Hát háború volt. Sok minden történik a háború alatt.” (És sok mindent lehet elkövetni a háborús helyzet címkéje alatt, teszem hozzá én.) De „azt elfelejteni soha nem lehet”.

A hallgatás pedig mindent megmérgez maga körül, ha az ember nem tudja kiadni magából a felgyűlt rémálomszerű emlékeket, azok örökké kísérteni fogják. De a társadalom sem lesz képes sem felgyógyulni, sem tanulni a borzalmakból, ha azok eltitkolt, örökösen gennyedző sebként élnek a felszín alatt. 

A nyomok, a testi, lelki sebek attól még megmaradnak

„Azt a spájzot a nagybácsim nem meszelte be. Ott a véres tenyerek, legalább tizenöt évig, de lehet, húsz is, rajta voltak (a falon). Emlékül” – meséli a Porrajmos dokumentumfilmben valaki arról a napról, amikor az elrejtőzött cigányok közé dobtak a csendőrök egy kézigránátot. A haláltáborokból pedig, ahol a cigány asszonyokon orvosi kísérleteket is végeztek, sokan olyan sérülésekkel tértek haza, amikben nemcsak a lelkük, de a testük is károsodott. „Egyszer kaptam ilyen injekciót a nyolc hónap alatt, nem volt többé az a hónapos dolog. Egy évig. Nyolc gyereket szültem azóta, az egyik lányomnak a gyereke süketnémán született. Aztán az unokái is süketnémák lettek. A mi családunkba senkinek nem volt soha semmi baja. Az itteni orvos azt mondta, hogy attól az injekciótól volt, amit nekem ottan adtak, attól lettek betegek” – meséli Holdosi Vilmosné túlélő.

Láthatjuk, hogy a megkülönböztetés, a kirekesztés milyen iszonyatos borzalmakba torkollhat.

A repedések, amik egy társadalomban keletkeznek, hamar tátongó szakadékká nőnek, ha nem figyelünk oda, ha nem állunk ki másokért, ha nem akarjuk megismerni azokat, akik körülöttünk élnek, ha inkább hiszünk a róluk festett torz képnek, ha bedőlünk azoknak, akik képesek bárkit lejáratni.

De jó lenne azt hinni, hogy tanultunk ezekből a borzalmakból! Hogy megértettük a tengernyi fájdalmon vett leckét. Hogy mostanra felfogtuk, egy-egy mondattal is lehet gyilkolni, hogy végre ráébredtünk, ha elkülönítjük a „mi”-t az „ők”-től, ha különbséget teszünk ember és ember között faji, szexuális orientáció, de tulajdonképpen bármi alapján, annak csak rossz vége lehet. A nap, amire emlékezünk ma, 79 évvel ezelőtt történt. Vajon ma ki tudunk állni az elnyomottak mellett? Bátrak vagyunk annyira, hogy szót emeljünk értük? Hogy szóljunk: ezt nem szabad? Vajon elmondtuk, akiknek el kellett, hogy „engedd meg, hogy én megkövesselek, a felmenőim nevében is”?

Vajon tettünk, teszünk érte eleget, hogy a történelem többé ne ismételhesse meg magát?

Források: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Wikimedia

Fiala Borcsa