–

Egyszer találkoztam Hodász Andrással egy műsor felvételén, ahol egymást váltottuk, és ahol éppen irgalmatlan kínosan éreztem magamat, mert egy nagyon nem pap elé való sztorit kellett megosztanom a kamera előtt. Bár András akkoriban hagyta ott a papi pályát, és az a bölcs, szelíd kisugárzás, amit egy papról elképzel az ember, bőven ott volt benne, én még sokkal inkább nagyító alatt éreztem magam az ő jelenlétében ebben a stresszes helyzetben. Rajta kívül szerintem senki nem érzékelte abban a szobában, hogy mennyire feszengek – ahogy az gyakran előfordul velem, olyan, éppen felnövő emberként, akinek a választott szakmája miatt a nyilvánosság előtt kell megélnie az élete egyik legintenzívebb és legérzékenyebb szakaszát –, és könnyen dönthetett volna úgy, hogy csak csendben figyeli az eseményeket. Ehelyett a vállamra tette a kezét, rám mosolygott, és nevetve azt mondta, hogy „feloldoz a bűneim alól”. 

Utólag nemcsak amiatt vagyok hálás, mert így lett egy jó sztorim, amit azóta mesélhetek a barátaimnak, hanem mert volt valaki abban a feszült és magányos helyzetben, aki észrevette a félelmemet, aki észrevett engem a rohangáló stábtagok és a vakító fények között, és biztosított arról, hogy minden rendben lesz. És bár kötve hiszem, hogy emlékezne erre a pillanatra, nekem sokat jelentett, így most szeretnék neki valamennyit visszaadni ebből az odafigyelésből, most, hogy talán neki is szüksége van rá. 

Két, látszólag kibékíthetetlen fél között, a csatamező közepén

Ugyan András azóta papként már egyáltalán nem tevékenykedik, az egyházi és vallásos közösségnek továbbra is az egyik legismertebb és legnagyobb tiszteletben álló tagja, így különösen bátor döntést hozott azzal, hogy a hétvégén nyilvánosan kommunikált arról az Instagram-oldalán, hogy meleg. Mivel ebben a posztban nem részletezte az érzéseit ezzel kapcsolatban, így én sem szeretnék szavakat adni a szájába. Biztosan hosszú önismereti út vezetett ehhez a bejelentéshez, és legalább ugyanennyire hosszú és nehéz út vár rá, amíg teljesen felfedezi önmagát – ahogy mindannyiunknak.

Viszont kétségtelen, hogy katolikusnak és melegnek lenni nem a legegyszerűbb kombináció, amit kaphatsz az élettől.

Különösen, ha ezt ennyi ember szeme láttára, és egy olyan korban kell megélned, ahol ezt a két közösséget gyakran egy konfliktus két ellenséges oldalának képzeljük el. Most pedig mindkét csoport részéről sok olyan reakciót fog kapni, amik valamiképpen árulással vádolják Isten vagy önmaga ellen.

Lesznek olyan keresztények, akik szemében egy meleg ember nem méltó arra, hogy képviselje őket, ahogyan olyan melegek is, akik jól megérdemelt karmának fogják látni a szexualitását célzó támadásokat, hiszen korábban többször is kárt okozott a közösségnek azzal, hogy például felületet adott az átnevelő terápiák támogatóinak. Így vagy úgy, de két olyan csoport harcának kereszttüzébe került, amelyet a médiában folyamatosan egymás ellen hangolnak, és amelyek között egyre nehezebben hisszük el, hogy van átfedés – holott számtalan hívő akad közöttünk. 

Ám sokkal több hasonlóság van a keresztények és az LMBTQ-emberek között, mint azt elsőre gondolnánk, kezdve az alapvető hitrendszerünkkel. 

Több köt össze, mint amennyi elválaszt

Ahogy a kereszténység, úgy valahol az LMBTQ-közösséghez tartozás is a megbocsájtásról szól. Nem mintha hagynánk, hogy bárki átlépjen rajtunk, és a düh, amit egy olyan rendszerrel szemben érzünk, ami önmagunk meghazudtolására kényszerítene mások kényelméért, egyértelműen indokolt, és jogunk van ahhoz, hogy kifejezzük. Mégis, újra meg újra megbocsátjuk és elengedjük a minket érő atrocitásokat azért, hogy utat engedjünk valami szebbnek és hasznosabbnak.

Megbocsátjuk a szüleinknek, hogy nem fogadtak el minket olyannak, amilyenek vagyunk, megbocsátjuk idegenek ítélkező tekintetét, és megbocsátjuk a társadalomnak az akadályokat, amiket az utunkba gördít. Megbocsátunk a vallási vezetőknek, amiért arra kértek, hogy rejtsük el azokat a részeinket, amelyek nem férnek bele a világképükbe, megbocsátunk a politikusoknak, akik bűnbakot csinálnak belőlünk, mert fontosabb nekik a hatalom, mint az emberségük, és megbocsátunk az olyanoknak, mint András, akik valójában ugyanazért a békéért küzdöttek, mint mi, csak nagyon más véleményünk volt arról, hogy milyen út vezet hozzá.

Megbocsátjuk a gyűlöletet, hogy több helyünk legyen a szeretetnek. 

Mert hasonlóan ahhoz, ahogy a hívők és az LMBTQ-közösség is hisz a megbocsátás erejében, az erő, amely nevében harcba szállunk is ugyanaz. Egy olyan világban, amelyet, úgy tűnik, a kapzsiság, a tudatlanság és a gyűlölet vezérel, a túlélésért a fegyverré tett szeretet felé fordultunk.

Mindkét közösség tagjai egyetértenek abban, hogy a szeretet a világunk legnemesebb mozgatórugója, és hogy az üzenetének terjesztése olyan cél, amire megéri feltenni az életünket, nemi és szexuális irányultságtól, vagy vallástól függetlenül. A szeretet gyűlölet feletti erejébe vetett hit az oka annak, hogy köztünk mindig lesz helye azoknak, akik egy időre eltávolodtak a valódi énjüktől, ahogy a templomban is mindig fenntartanak egy padot a vétkezőknek. Egyikünk szemében sincsen menthetetlen ember, ameddig hajlandó vállalni a tettei következményeit, és kész küzdeni azért, hogy helyreállítsa az egyensúlyt, amit kibillentett.

Az LMBTQ-emberek megtanulták a kedvességet és az elfogadást a legmeglepőbb helyeken keresni, és azt is megtanultuk, hogy a közösségeket építik, nem osztogatják. És minél többen vagyunk, akik nyitottak a másik üzenetére, annál több esélyünk van arra, hogy ne csak közösségeket teremtsünk, hanem hidakat is közöttük – mindannyiunk érdekében. 

Andrásnak most lehetősége van arra, hogy ebben az új szerepben is valami olyat építsen, ahol a hozzá hasonló emberek egyszerre fogadhatják be Istent és önmagukat, minden különcségükkel együtt.

Nagyon remélem, hogy megragadja ezt a lehetőséget, mivel olyan embernek tartom, akiben nagyon sok bölcsesség és szeretet lakozik, amit érdemes megosztani a világgal.  

Márk Szonja: Lehet hibázni, belátni azt, hogy bár jó sütiket sütök, vállalkozónak csapnivaló vagyok

WMN Life – 2023. július 17. – FB

Meg kell engednünk az átjárást két sziget között

Annak érdekében, hogy ezt megtehesse, nem szabad gyűlölettel fordulnunk felé, pláne nem élete (valószínűleg) egyik legnehezebb időszakában. Emlékeznünk kell arra, hogy a címkéinktől függetlenül lényegében mindannyian ugyanazt akarjuk, mindannyian csak emberek vagyunk, akik biztosak akarnak lenni abban, hogy a felmenőik áldozatai nem voltak hiábavalók. Nem azt mondom, hogy ignoráljuk azokat a sebeket, amelyeket azok ejtettek rajtunk, akik azt állították, hogy Isten iránti szeretetük okán gyűlölnek minket, csak

azt gondolom, hogy meg kell engednünk az átjárást e két sziget között – mindannyiunk érdekében.

Pusztán a tény, hogy ezt itt írom, több ezer ember előtt, bizonyítja, hogy máris mennyi mindent elértünk, hogy hajlandók vagyunk meghallgatni egymást – még a jelenlegi, a kormány részéről önző célból és szándékosan generált konfliktusok ellenére is.

Azok az anyák, akik évek óta nem beszéltek leszbikus lányukkal, most felveszik a telefont, hogy köszönjenek. A báty, aki korábban kiabált öccsével, amikor szoknyát akart felvenni az iskolába, most büszkén sétál a húga mellett. Az a férfi, aki azt hitte, hogy közössége elhagyta őt azért, akit szeret, ma elkíséri a párját a templomba. Változunk és fejlődünk, de nem tévesztettük szem elől azt a dolgot, amire mindennel jobban vágytunk az elmúlt több ezer év történelme során.

Mindenki csak arra vágyik, hogy megértsék, szeressék és biztonságban legyen, és mindannyian megérdemelünk egy új esélyt erre, mindaddig, amíg másoknak is megpróbáljuk ezeket biztosítani. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ NiseriN 

Nyáry Luca