Néha elgondolkodom, mi lesz velem idős koromban. Szeretném-e a mindennapjaimat a virtuális valóságban tölteni, vágyom-e robottársra? Mit kezdek a magánnyal, az elszigetelődéssel? Milyen lehetőségeim lesznek, ha nincs pénzem, családom, vagy csak nem szeretnék terhet jelenteni a hozzátartozóimnak? Erre mutat vagány alternatívát huszonegy „lázadó idős hölgy”, akik elhatározták: úgy öregednek meg, ahogyan éltek – szabadon és önállóan, folyamatosan tanulva, politizálva, összekapaszkodva. A magukat Baba Yagáknak, azaz vasorrú bábáknak nevező asszonyok létrehoztak 2013-ban egy anti-nyugdíjas otthont, mely azóta is üzemel a Párizzsal határos Montreuil-ban. A Maison des Babayagas nevű helyet Milanovich Domi mutatja be nektek.
–
A kelet-európai folklór jellegzetes alakjával, Baba Yagával először a nagyszerű horvát író, az idén elhunyt Dubravka Ugrešić regényeiben találkoztam. Baba Yaga leginkább arra a vasorrú bábára hasonlít, akit mi a Jancsi és Juliskából ismerünk, annyi kivétellel, hogy a kerítése általában nem mézeskalácsból van, hanem emberi csontokból, koponyákból. A háza csirkelábakon áll, így vándorolni is képes. Baba Yaga ritkábban seprűn, gyakrabban mozsárban utazik, de ami ennél is fontosabb, őt tartják a mesék leginkább feminista szereplőjének.
Egyrészt azért, mert az erdő mélyén lakik, szoros kapcsolatban a természettel, védelmezője az állat- és növényvilágnak, ismeri annak titkait. Tudása van, hatalma, amellyel néhol segíti, néhol hátráltatja az útjába tévedőket. Baba Yaga ravasz, komplex karakter, egyszerre vált ki tiszteletet és félelmet.
Árad belőle valami megszelídíthetetlenség, egy olyan nő ereje, aki mer a saját szabályai szerint élni – akkor is, ha ezért megvetik. Egy biztos, semmiképp sem sajnálatra méltó személy, ahogyan sokszor a „kisnyugdíjas nénikékről” szoktunk gondolkodni.
Harc a kiszolgáltatottság ellen
Az viszont igaz, hogy Franciaországban – és nálunk is – az idős nők a lakosság legszegényebb rétegéhez tartoznak. Számos tényező miatt átlagosan kevesebb lehetőségük van vagyont felhalmozni, mint a férfiaknak: az idejük nagyobb részét köti le a családtagjaikról való gondoskodás, a hagyományosan nőiesnek tartott foglalkozások (például ápoló, pedagógus) eleve rosszabbul fizetett szakmák, de még ugyanazért a munkáért is alacsonyabb bért kapnak a nők, az előmeneteli problémákról, az üvegplafonról nem is beszélve.
Ezt ismerte fel egy szenvedélyes francia feminista, a karizmatikus Thérèse Clerc, aki öt évig otthon ápolta saját édesanyját, miközben gyerekeit is segítette a felnőtté válásban (a szendvicsgeneráció nehézségeiről ITT írtam korábban). Clerc állami idősotthonokat is meglátogatott, és egyáltalán nem tetszett neki, amit ott látott:
az élet unalmas, szűk és túlszabályozott volt az intézmények falai között. Ő viszont hitt abban, hogy az időskor másmilyen is lehet: termékeny, aktív, sőt, bizonyos értelemben felszabadult!
Thérèse Clerc 1927-ben született. Korán, mindössze húszévesen ment férjhez egy nála tizenegy évvel idősebb, takarítócéget üzemeltető férfihoz. Négy gyereket szült, akikkel a korszak polgári-keresztény szokásainak megfelelően otthon maradt, férje volt a kenyérkereső a családban. Ahogy a Le Monde cikkéből kiderül, Clerc szemét az nyitotta fel a politikára, amikor találkozott olyan papokkal, akik megjárták az algériai háborút, és az ottani, franciák által elkövetett kínzásokról számoltak be. Clerc első lázadása a pacifizmus jegyében telt, majd egyre inkább bevonódott a női felszabadítási mozgalomba. Eleinte titokban járt gyűlésekre, tüntetésekre, míg végül értékkülönbségeik miatt felbontották házasságukat a férjével.
Negyvenéves korára elvált nő lett, barátai közbenjárására egy áruházban kezdett eladóként dolgozni.
Egy ötven négyzetméteres lakásban élt, ahol az 1975-ös abortusztörvény elfogadásáig illegális terhességmegszakításokat végeztek, hogy segítsenek a hozzájuk forduló nőtársaikon.
Pár évtizeddel később, 2000-ben átmeneti otthont hozott létre bántalmazott nők számára Montreuil-ben, és már ezekben az években javában dolgozott a Baba Yagák házának megteremtésén.
Ugyanis ez utóbbi kezdeményezés sem volt könnyű menet, még Franciaországban sem. Összesen tizenöt évre és nyolc különböző állami forrásra volt szükség ahhoz, hogy összejöjjön a pénz, és felépülhessen az anti-nyugdíjas otthon. Maga Clerc három-négy évet élhetett benne. 2016-ban hunyt el, sokan az örömteli, társas feminizmus, a jó ételek, a szeretet és a barátság szimbólumaként emlékeznek rá.
Nézzük meg közelebbről a Baba Yagák házát!
Az épületben huszonöt lakás található, ebből huszonegyet idősek számára alakítottak ki, négyet pedig diákoknak tartanak fenn – körülbelül 35 négyzetméteres garzonokról van szó. A létesítménynek további két fontos sajátossága van. Az egyik, hogy a földszinten meghagytak egy több száz négyzetméteres helyiséget, amely szabadegyetemként működik: a Baba Yagák kurzusokat, vitaköröket, koncerteket, előadásokat szerveznek benne, amelyekre a helyi közösségek tagjait is várják. Ugyanis a modell lényege, hogy a lakók továbbra is aktívan részt vegyenek a társadalmi, politikai, kulturális életben. A másik jellemző, hogy az épület Montreuil központjában van, köpésnyire a metrótól, a moziktól, az üzletektől; nem valami isten háta mögötti, eldugott helyen, a társadalom peremén.
Kép forrása: Facebook/ La Maison Des Babayagas A projekt indulásakor Clerc szavaival élve az volt a koncepció, hogy „a házat szolidárisan dolgozó, világi, zöld, feminista polgárok önfenntartóan működtessék”. A Baba Yagák házában ennek megfelelően nincsenek szakácsok, kertészek vagy takarítók. Ez egy feminista nők által lakott tér, egy igazi közösség, ahol mindenki vállalja, hogy kiveszi a részét a feladatokból. Abban is elkötelezettek, hogy segítsenek egymásnak jól élni és jól meghalni.
„Az öregkor nem arról szól, hogy hajótörést szenvedtünk”
– nyilatkozta Thérèse Clerc egy interjúban. Nem kell magányosnak, számkivetettnek lenni. „Meg kell próbálnunk megváltoztatni azt, ahogyan az emberek az idősekről gondolkodnak, de ehhez saját magunknak is meg kell tanulnunk máshogy élni” – mondta. A Baba Yagák szerint a neurodegeneratív betegségek létrejöttéhez, súlyosbodásához nagyban hozzájárul, hogy a társadalom lenézi ezt a csoportot.
„Arra kárhoztatják az időseket, hogy a kártyajátékok, a Scrabble, a csokoládésdobozok és a karácsonyi étkezések életét éljék, teljesen infantilizálódva. Pedig nem, az öregség nem katasztrófa és nem is betegség. Az élet gyönyörű időszaka, a nagy szabadság ideje”
– fogalmazta meg hitvallását Clerc, aki egy 2012-es filmben (Les Invisibles), 85 éves korában megható módon beszélt egy nő iránt érzett szerelméről is.
Kép forrása: Facebook/ La Maison Des Babayagas
Manapság a várható élettartam egyre inkább kitolódik, és ez jó dolog. De mi értelme a hosszabb életnek, ha az így nyert évek, évtizedek nyomorúságosan telnek? A Baba Yagák nem hajlandók lehúzni a rolót, hanem megmaradnak nagyvilági embernek: folyamatosan képzik magukat, társaságba járnak, lázadnak, nevetnek, vitáznak, de mindeközben mélyen szolidárisak egymással, ápolják a köztük lévő nővériséget.
Tényleg működik?
Persze ezeket a nőket és az általuk létrehozott projektet sem érdemes túlságosan idealizálni (szerintem egy kicsit azért igen). A házzal kapcsolatos legutóbbi beszámolójában a Le Monde például kitér arra, hogy a lakók szerint a Thérèse Clerc és társai által megálmodott elképzelések mind nagyon szépek, de nem könnyű őket a gyakorlatba átültetni. Senki sem hallgatja el, mekkora vesződséggel jár a bázisdemokrácia fenntartása, vagy hogy előfordulnak ego-harcok, nézeteltérések a közösségen belül, illetve a környezetvédelmi törekvések terén is van mit fejlődni. Az is kérdéses, meddig maradhat önfenntartó a hely, ahogy egyre idősebbek lesznek a lakók.
Mindenesetre amikor az újságíró, Juliette Harau felkereste az asszonyokat, a Baba Yagák épp a műhelyben gyülekeztek, hogy átadják magukat – most figyelj –, az aktrajzolás rejtelmeinek, mit sem törődve azzal, hogy ez megbotránkoztat-e másokat.
Szóval továbbra is gondoskodnak arról, hogy legyen lehetőségük pajkosnak és provokatívnak lenni, ami a magam részéről megnyugtató fejlemény.
Baba Yaga-házak egyébként azóta létrejöttek más francia városokban, illetve Kanadában is.
Miközben megismertem ezeket az anti-nyugdíjasotthonokat, rájöttem, én is úgy szeretnék élni idős koromban, mint ezek a nők: közösségben, de szabadon, megőrizve az identitásom folytonosságát, a büszkeségemet, a kíváncsiságomat, az ételek, a kultúra, a mozgás élvezetének képességét. Ti mit gondoltok, Magyarországon is kéne alapítani egy Banyák Házát? Ki tart velem?
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Oliver Rossi
A nők nem alattomosabbak, mint a férfiak, csak gyakran úgy nevelik őket, hogy kevésbé tudják nyíltan kifejezni az agressziójukat, illetve nem tanulnak meg egészséges módon versenyezni.
Háromszáz méteres petíció, több tízezer aláírás a már-már röhejesen előítéletes, de ma is ismerős érvek ellen. Ismerd meg az új-zélandi siker tanulságos történetét:
A XIX. század végén a biciklizés elterjedése nagy előrelépés volt a nők szabadsága felé. Ez azonban sokaknak nem tetszett: szakemberek és laikusok rengeteg hamis indokkal próbálták lebeszélni a nőket a kerékpározásról.
„… elegem van a »látványpékségekből«, abból, hogy biodíszletként asszisztálok ahhoz, hogy el lehessen mondani, »van itt haladás, hiszen milyen remek női vezetők, szakemberek, közszereplők vannak«. Ja, persze. Csak ne kelljen pisilnem, ha lejövök a színpadról" – szóval: Gyurkó Szilvinek elege van a női vécékben uralkodó állapotokból. És ez nem vicces.
Bár a nők egyre inkább részt vesznek a munkaerőpiacon, továbbra is ők (azaz mi) viselik a legtöbb felelősséget a fizetetlen háztartási és gondozási munkáért. Ez még akkor is így van, ha a férfiak és a nők is teljes munkaidőben dolgoznak. Még akkor is, ha a nők az elsődleges kenyérkeresők. És még akkor is, ha a férfiak munkanélküliek.
Mi alapján gyaníthatja egy szülő, hogy a gyereke autizmusban érintett? Hogyan zajlanak a vizsgálatok, és miként dől el, ki érintett és ki nem? Hogyan válasszuk ki szülőként, hogy hova forduljunk? Dr. Mátyás Annát, a Vadaskert Alapítvány gyerekpszichiáterét kérdezte Kőrizs Kata.
„Az első férjem egy daliás herceg volt. De, mint a hercegek általában, ő is állandóan a kalandokat kereste. Végül egy sárkány gyomrában végezte. A második egy trón várományosa volt, nem meglepő módon megmérgezték. Aztán jött az agg király. De ő meg nem akart több utódot. Meg amúgy is, állandóan az exnejét siratta.”
