Gazdagnak lenni az iskolában ízlésesen – vagy sem

–

Én annyira idős vagyok, hogy még volt iskolaköpenyem

Nemcsak volt, de kötelező volt.

Aki köpeny nélkül ment iskolába, az beírást kapott.                     

Ez én generációm az, amelyik még kapott tockost vagy pajeszhúzást is a tanároktól. És jobb esetben fel tudta mérni, hogy ez a további életére, az iskolához való viszonyára, egyáltalán a viszonyaira is hatással van – káros hatással. És fel tudta mérni, hogy ha tanár lesz vagy szülő, ezt a gyakorlatot miért nem folytatja.

A köpennyel nem ez volt a helyzet

Utáltam a köpenyt. Azt hiszem, főleg pamut alapanyagú Diolen Mobi köpenyem volt, nem pedig nejlonköpenyem, ami, ha a meleg fűtőtesthez támaszkodtam, megolvadt. Mindig úgy gondoltam rá, mint valamire, ami az iskolához tartozik, ami ellen nem érdemes és nem kell tiltakozni, és ennek egyszerű oka volt: a köpeny elfedte a társadalmi különbségeket.

Falusi gyerekként kerültem be egy nagyvárosi elitiskolába (matek és tesi szakra, elég fura párosítás volt), és ebben az elit általános iskolában, ahova a professzorok, sebészek, nőgyógyászok, mérnökök, meg persze pártvezetők gyerekei jártak, már kezdett elharapózni a divatőrület. A csodálatos nyolcvanas évek volt ez, a bő szárú gatyák és susogós melegítők korszaka. És volt, aki már megengedhette magának azt, hogy vegyen Nike-t meg Adidast (legfőképpen ez utóbbi számított menőnek), meg olyan márkás cuccokat, amit mi nemcsak nem engedhettünk meg magunknak, de én például nem is nagyon álmodhattam arról, hogy nekem olyan lesz. Kinyúlt reklámpólókban jártam, meg az unokatesóktól kapott, levetett ingekben, nadrágokban. Voltak elég kényelmetlen meg vállalhatatlan cuccaim, például az egyik (amúgy Svédországban élő) unokatesómtól kaptam egy pólót, aminek nem értettem a feliratát, de amikor egyszer szembejöttek svéd turisták, röhögve mutogattak rám (vállalhatatlan még most is, ami rá volt írva, nem is merem ideírni, maradjunk annyiban, hogy szexuális felszólítás volt, és amikor hordtam, lehettem 12 vagy 13. Az unokatesóm biztos viccesnek gondolta, hogy nekem elküldi).

A köpeny elfedte a társadalmi különbségeket

Láthatatlanná tette a ruhákból levehető amúgy jelentős anyagi különbségeket. A szocialista rendszerben is volt egy magasabb színvonalon élő elit, és valószínűleg a köpeny éppen ezt is próbálta leplezni. Sikerrel.

Első látásra nem lehetett megmondani, hogy ki honnan jött, milyen háttere van.

Számomra is csak jóval később derült ki, hogy az egyik osztálytársunk olyan gazdag, hogy otthon majmot tartanak (pártelit gyermeke). Másnak pedig bejárónője van. Nem zavart, hogy ez a helyzet. Jól tudtam kezelni, mert éreztem, hogy míg nekem a viszonyom harmonikus anyámmal (aki többnyire, ha éppen nem volt pasija, egyedül nevelt), a majmos osztálytársamnak, az ő mindig agyonsminkelt, nagyon fura anyjával pedig nem. Aki akkorra már belebetegedett a semmitevésbe.

Amikor a barátnőm bébiszitter volt Angliában, és hónapokat töltöttem nála, illetve a családjánál, azt láttam, hogy a köpeny (az iskola logójával) nem takarja a társadalmi különbségeket, hanem egyenesen hangsúlyozza: a köpeny egy jelvény, amit a gyerek büszkén visel, főleg, ha a magasabb osztályba tartozik. 

 

A nem állami iskolákba járó gyerekek tandíja elképzelhetetlenül magas összeg volt még egy rosszabb iskolában is, és a köpeny azonnal elárulta, kinek mire futja, ki melyik felsőoktatási csúcsiskolába fog továbblépni. A teteje persze Eton, ilyen egyenruhát egyszer láttam. Az etoni gyerekek másképp jártak-keltek a világban. Nem volt keveredés, nem voltak súlyos, drámai különbségek az egyes iskolákon belül. Az iskolák közötti versengés nem is normális versengés volt. Nem harcoltak a magas színvonalú iskolák a diákokért.

Az iskola világossá tette, ki hogy áll, kinek mennyi pénze van

Ez a rettenetesen kontraszelektív világ már itthon is kísért. Itt is vannak olyan gimik, ahol érdemes egy tízmillió fölötti összeget megajánlani, hogy a gyerekünk biztosan bekerüljön, de alapvetően azért ez az – osztályokra, elitre és alacsonyabb színvonalon élőkre való – osztódás még nem történt meg.

A kerületi iskolába járó gyerekeink ezért szembesülhetnek azzal, hogy bizony vannak köztük egészen más anyagi háttérrel rendelkező gyerekek, mint ők. Most olvastam, hogy a KSH szerint ma a lakosság 18 százaléka keres 500 ezer forint felett. Egyrészt, az 500 nem olyan sok, az a 18 meg nagyon kevés. Főleg, ha hozzátesszük, hogy havi 200 alatt majdnem 20 százalék keres.

A havi 200 alatt keresők gyerekei elég kevesen vannak a sulinkban, és azt gondolom, azok, akiknek a szülei ilyen keveset visznek haza, nem is nagyon irigykednek a jobban keresők gyerekeire. Áthatolhatatlan a különbség. A harc, a viszály, az irigykedés a majdnem hasonló hátterű gyerekek közt gyakoribb.

Van olyan gazdag család az egyik osztályban, akik nagyon sokáig leplezték, hogy ők a társadalom nagyjából egy százalékhoz tartoznak. Nyolcadik után vitték el az osztálytársakat Balira. Mindenkit. Mert ott volt ranchuk.

De ez a nyolc év alatt csak a gyerekeik szűk baráti köre számára derült ki, akik jártak a Várra néző lakásukban.

Az egyik fiunknak van egy olyan osztálytársa, akinek a szülei jelentősen többet kerestek, mint az osztályban bárki: mezőgazdasági bizniszből, illetve élelmiszerláncuk van. A szülők válása után az anyuka szinte mindent megvett a fiuknak, amit csak szeme-szája kívánt. A kisfiúnak, bár még csak 15, már öt kocsija van, mert szeret vezetni. A szülinapjára béreltek egy ázsiai Forma–1-es pályát, hogy ott próbálgassa, fejlesztgesse vezetési tudományát, összehozták Hamiltonnal, a hétvégékén kiugranak BL-meccsekre (mert szereti a focit), kijárnak a Barcelona edzéseire.  

 

Ezt a különbséget már nem takarja el semmilyen köpeny

Talán éppen azért, mert én a köpenyes rendszerben (nevezzük állampárti diktatúrának) nőttem fel, nehezebb ezt megemésztenem. Nem a gyerekünk irigy. A távolság olyan nagy, hogy inkább csak nevet a fiú történetein, azon, hogy éppen hol volt és mit csinált az anyjával.

Azt vettem észre, hogy egyre inkább csak engem bosszant ez a kivagyiság, ez a transzparenssé tett, dicsekvésre hajlamosító gazdagság. A gyerekünket mintha inkább csak azért zavarná mindez, mert látja az aggályaimat, látja a haragomat, látja rajtam, mennyire bosszant, hogy nem dugják el előle, előlünk.

Gondolhatnám azt, hogy nincs ezzel semmi baj, elvégre éppen a versenyre és előrelépésre buzdító, ambicionáló gazdagságok azok, amik – részben – működtetik ezt a „nevezzük kapitalistának” társadalmat (bár nálunk a szabadverseny mint olyan, egyre kevésbé ismert, ami a rendszerünk egyik legnagyobb hibája, nem mellesleg), és gondolhatnám azt is, hogy az ilyen pöffeszkedő jólét még akár buzdíthatná is a gyerekeinket – de ez nem lenne igaz. 

A fiú nem dörgöli a társai orra alá, hogy mennyi pénzük van, csak úgy viselkedik, mintha leereszkedne közéjük. 

Bár kifejezetten rossznak tartom az angol iskolarendszert, kirekesztőnek és társadalmi mobiltásra tett hatását tekintve károsnak, azt gondolom, ez a fiú jobban érezné magát egy olyan suliban, ahova be kell tenni súlyos milliókat. Ne menjünk bele Marxba, de bizony még most is vannak osztályok, és egyre nehezebb köztük az átjárás.

Nem mindig lehet vigasz vagy vigasztaló, amit mondunk a gyerekeinknek: hogy „az a »szegény« fiú nem fog majd tudni örülni semminek, kiégett felnőtt lesz, akinek nincsenek igazi vágyai”. Hogy itt bizony a szülő is hibát követ el. 

Elfogadják, amit mondok, hisznek nekem, nem túl lelkesen, de végighallgatják a mesémet arról, hogy nekem még nehezebb volt szegény falusiként, de azért szerintem nekik is eszükbe juthat, hogy bizony a köpeny nem volt hülyeség. Értve köpeny alatt egy olyan mentalitást, ami ízléssel kezeli a gazdagságot, ami el tudja rejteni a frusztrációt okozó különbséget, ami letakarja a Nike jelvényt.

  

A fiunk egyik osztálytársának pedagógus szülei hónapokon át gyűjtögettek, hogy megvehessék azt a Nike cipőt, amit annyira szeretett volna. Amint felvette és bement vele a suliba, a gazdag kisfiú anyja rögtön vett a fiának egy 300 ezerrel drágábbat. Ami majdnem ugyanolyan. És amiről a tanárok gyereke álmodni sem mert.

Igen, azt hiszem, a gazdagság elviseléséhez ízlés kell. Elsősorban ízlés. Ahogy ahhoz is, hogy a vagyonunkat ne tegyük közszemlére.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Andrey Zhuravlev

Kolozsi László