„Ha boldogok akarunk lenni, el kell fogadnunk, hogy nem szerethet minket mindenki”

–

Czakó Julianna lendületes léptekkel szinte berobban a pesti színészvilág otthonának számító kávézóba, és magával hozza a fényt.

Z. Kocsis Blanka/WMN: Hogy vagy?

Czakó Julianna: Rohanósan. Költözünk Miskolcról Budapestre, és amíg ez lezajlik, ingázunk a két város között. Szerencsések vagyunk, mert van egy csodás bébiszitterünk, aki Gizikére már babakorától vigyáz. Fantasztikus asszony! Sokszor még Budapestre is eljön velünk, hogy a lánykánk semmiben se szenvedjen hiányt.

Z. K. B./WMN: Hogy viselitek a sok változást?

C. J.: Imádtuk Miskolcot, és a város viszontszeretett minket. A közönség egyszerűen fantasztikus! A tenyerükön hordoztak minket, és mindig telt ház előtt játszottunk, amiért nem lehetünk elég hálásak. Mégis, amikor jött számunkra egy lehetőség a Tháliában, férjemmel (Görög László színművésszel – a szerk.) úgy éreztük, ideje váltani. Így a kislányunk az óvoda utolsó évét a leendő osztálytársaival járja majd és az élete visszatér egy valamivel hagyományosabb kerékvágásba. Az új színházi lehetőségek mellett most még inkább rá fókuszálunk, neki és a családunknak szeretnénk még több minőségi időt teremteni.

Z. K. B./WMN: A család a legfontosabb?

C. J.: Egyértelműen igen! Alapvetően tisztelem a hagyományos értelemben vett női szerepeket. Élvezem a takarítást, a főzőcskézést, és szívesen vagyok otthon a kislányommal. Ugyanakkor bármikor simán kisminkelem magam a kocsiban vezetés közben, és azt is tudom, hogy a színház nélkül nem vagyok egész. A színpad adja meg nekem mindazt, amire a kiteljesedéshez – a családomon kívül – nőként és emberként is szükségem van. Nagyon szerencsés vagyok, mert bár az egyensúlyt megtalálni nehéz, a szüleim, akik számomra igazi hősök és példaképek, a kezdetektől fogva támogattak és támogatnak engem. Most is bármiben számíthatok rájuk, mindegy, milyen nehéz időkkel, váratlan helyzetekkel, megtorpanásokkal vagy örömökkel kell szembenézniük éppen. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ők a szüleim!

Z. K. B./WMN: Az anyaság sokat formált rajtad?

C. J.: Bevallom, először nem volt teljes az örömöm:

úgy éreztem, véget ért a fiatalságom, és lehúzhatom a rolót. Hogy már inkább csak megtűrt vagyok, mint értékes, hiszen jönnek a fiatalabbak, a tehetségesebbek, az izgalmasabbak… és féltem, hogy amíg én otthon vagyok, a pályám véget ér.

Aztán ahogy a kislányom világra jött, ráébredtem, hogy vannak előnyei is az öregedésnek. Többet tudunk, többet tapasztaltunk és többet láttunk, jobban tudunk reagálni helyzetekre, kicsit bölcsebbek, kicsit rugalmasabbak vagyunk. Az életünk még mindig izgalmas, sokrétű és lehetőségekkel teli, de mi magunk már nem rohanunk olyan nagyon. Ugyanakkor az is igaz, hogy könnyebben fejest merek ugrani az egészen lehetetlennek tűnő dolgokba, mert ki tudja, lesz-e még rájuk lehetőségem valaha?! Ezzel együtt is, bizonyos értelemben az anyaság által sokkal nyugodtabb lettem. Megtanultam el- és befogadni, lelassulni, elcsendesedni. Tisztábban látok. Más szempontból azonban harciasabb vagyok, mint valaha! Ha kell, tűzbe mennék a kislányomért, és egyre rosszabbul tűröm az időhúzást, az időpocsékolást. Van, hogy emiatt azt mondják, hisztis vagy erőszakos vagyok. De valójában csak annyi történt, hogy bár még mindig szívesen adok az energiáimból a fontos dolgokra, a haszontalan időtöltésekből, elvesztegetett percekből köszönöm, nem kérek.  

 

Z. K. B./WMN: Hogyan hat mindez a hétköznapjaidra?

C. J.: Az utóbbi hetekben, hónapokban az élet sokat tanított nekem arról, hogy egy család ereje az összefogásban, összetartozásban rejlik. Megtapasztaltam, hogy az egészség mulandó, és ha nem vigyázunk magunkra, illetve azokra, akiket szeretünk, a stabilnak hitt egyensúlyi helyzetünk bármelyik pillanatban meginoghat. Ráébredtem, hogy az emberek, akiknek a jelenlétét természetesnek vesszük, a helyzetek, amiknek olykor csak a fonákjáról veszünk tudomást, az élet, ami nem csak akkor lehet teljes, ha nagybetűs, mulandó. A mostban kell jelen lenni, és a valóságra kell fókuszálni ahelyett, hogy azon morfondírozunk, mit gondolnak mások.

Z. K. B./WMN: Foglalkoztat, mit gondolnak mások? Gyakran találkozol sztereotípiákkal?

C. J.: Előfordult, de nem volt ez nagyon tetten érhető. Persze szőke vagyok, lágy, babás vonásokkal, így gyakran feltételezik, hogy nem vagyok túl okos vagy különleges, de tíz-tizenöt perc beszélgetés után általában rájönnek, hogy nem ejtettek a fejemre. Hasonló a helyzet „a Görög Laci felesége” címkével is.

Tisztában vagyok azzal, hogy sokan először a férjem feleségeként tekintenek rám, és ez bosszanthatna is. De ami azt illeti, én büszkén vagyok Görög Laci felesége. Ettől még Czakó Juli is vagyok

– és Laci otthon és a nyilatkozataiban is erősíti ezt. Ugyanakkor a kapcsolatunk folyománya az is, hogy elsőre kevesebbet gondolnak rólam, mint ami vagyok. Aztán amikor megismernek, rendszerint meglepődnek, és hirtelenjében már engem látnak, nem Laci feleségét.

Z. K. B./WMN: Szóval a visszajelzések nem olyan fontosak?

C. J.: Mint minden embernek, úgy nekem is vannak szorongásaim, aggodalmaim. Foglalkoztat a nőiségem, az anyai szerepem, a színpadi jelenlétem, vannak párkapcsolati nehézségeim, szerepkonfliktusaim vagy viták az életemben… De nem az határoz meg, mit gondolnak rólam mások. Úgy gondolom, hogy ha boldogok akarunk lenni, el kell fogadnunk, hogy nem szerethet minket mindenki. A színpadon is mindig lesznek érdekesebbek, szeretettebbek, népszerűbbek, sikeresebbek – épp ezért kell mindig a legjobbat nyújtanunk. Hiszen lesznek, akik szerint elég jók vagyunk – és mindig akadnak majd, akiknek még a legtöbb is kevés. Az (ön)szeretet, az (ön)elfogadás, a szabadság valójában egy döntés, hogy elég jók vagyunk önmagunk számára. Ha ez megvan, akkor már nem annyira lényeges, hogy másoknak megfeleltünk-e.

Z. K. B./WMN: Ezért nem is vagy aktív a közösségi médiában?

C. J.: Érdekes, hogy ezt mondod, mert én úgy érzem, így is többet mutatok meg magamból az oldalaimon, mint ami igazán komfortos számomra. Szerintem a közösségi média téves üzeneteket közvetít, és kedvezőtlenül befolyásolja az emberek, különösen a fiatalok énképét. A virtuális világban mintha minden mindegy lenne, mintha semmi sem számítana igazán. Eltávolodunk egymástól – és nem akarom, hogy ez legyen a lányom valósága is. Néhány hete például egy kedves hölgy felajánlotta, szívesen kezeli felületeimet, hogy többekhez elérjek. De őszintén? Engem érdekelnek az emberek, szeretek velük élő kapcsolatot tartani, kommunikálni, tudni, hogy miről és mit gondolnak. Honnan tudnám mindezt, ha kiadnám a kezemből az oldalaimat? Szeretném azt hinni, hogy nekem a kedvesség, a humor és a minőségi színházi munka a self-brandingem. 

 

Z. K. B./WMN: Ugyanakkor a közösségi média hatalmat is adna a kezedbe…

C. J.: Hiszem, hogy vannak dolgok, amelyekről fontos és kell beszélni. De nem gondolom, hogy ezt akkor tudom a leghatékonyabban megtenni, ha felteszek magamról a netre néhány jól sikerült fotót. Helyette a színpadon provokálok: a szerepeimen, az alakításaimon keresztül beszélek arról, ami igazán fontos. Magamból dolgozom. Tágítgatom a szerepet, aprókat tolok a határain, hogy valahogy én is beleférjek – és közben igyekszem másokat is gondolkodásra bírni. Szerintem jó színházat kell csinálni. Olyat, ami után az emberek még beszélgetnek, vitatkoznak a darabról. Ami azután is él, hogy lemegy a függöny.

Z. K. B./WMN: Izgalmas helyzet ez, hiszen a színpadon megélt jelenlét is egyfajta kitárulkozást kíván. Ugyanakkor a szépségedet gyakran kihívó ruhákkal vagy éppen fehérneművel emelik ki…

C. J.: El kell mondanom, hogy én sohasem törekszem arra, hogy szép legyek. Nem nagyon értem azokat a visszajelzéseket sem, amelyek kizárólag a külsőmre reflektálnak.

A testem csak eszköze a munkámnak, a részem, de nem kizárólag ez vagyok. A meztelenséggel amúgy a színpadon nincs bajom, ha annak oka és célja van, ha nem önmagáért való.

Z. K. B./WMN: Lassan tíz éve annak, hogy egy párt alkottok Görög László színművésszel. Magától értetődő kapcsolat a tiétek?

C. J.: Akkoriban, amikor találkoztunk, volt egy elképzelésem a párkapcsolatokról, meg úgy alapvetően a férfiakról. Aztán amikor megismertem és megszerettem őt, tulajdonképpen akkor kezdtem el megszeretni a férfiakat is. Rájöttem, hogy vannak csodálatos férfiak is – és én szerencsés vagyok, mert az én férjem ilyen. Tőle, vele, általa tanultam meg azt is, hogy milyen nő vagyok, mert megerősített bennem olyan dolgokat, amik addig is bennem voltak, de nem hittem, hogy elég érdekesek. Akkoriban úgy éreztem, valaki másnak kell lennem ahhoz, hogy érdekes legyek. De amikor Lacival megszerettük egymást és kialakítottuk a szövetségünket, ezek a körök szinte azonnal feleslegessé váltak. Átértékelődött a lényeg.

Z. K. B./WMN: Hogyan tudjátok ilyen hosszú ideje inspirálni egymást a művészi-alkotói folyamatok során?

C. J.: A színpadi közös létezésünk onnan indult, hogy csodálva néztem őt. Rengeteget tanultam tőle. Azóta sem láttam senkit, aki olyan, mint ő… Mert Laci tényleg valami olyat tud a színészetről és a színházról, ami páratlan. A kezében van a kulcs, amit, ha valaki megszerez, úgy fel tud szabadulni a színpadon a szerepeiben, annyira elragadóvá tud válni, hogy nincs is szüksége semmi másra. Ez persze iszonyúan nagy munka, ami igényel egyfajta fanatizmust is. Másrészről Lacinak kiváló humora van. Mindig sokat dolgozik azon, hogy a próbák során megnevettessen engem és a kollégákat. Néha komolyan rá kell szólni, hogy „Lacikám, próbáljunk már!”, mert olyan, mint egy rossz gyerek – és én ezt imádom! Közben meg egy iszonyatosan jó színész, így aztán a szakmai életünk egyszerűen kifogyhatatlan.

Z. K. B./WMN: Miskolcon a közönség kedvence voltál, most új vizekre eveztél. Aggaszt, vagy inkább lendületbe hoz, hogy bizonyos értelemben tiszta lappal indulsz?

C. J.: Én azt remélem, hogy Budapesten is meg fognak szeretni. Biztosan kell majd hozzá pár év, vagy pár olyan szerep, amiben meg tudnak kedvelni a nézők. Jelena, akit a Ványa bácsiban játszom, nem a legszerethetőbb nőszemély a földön – ráadásul Csehov egyik legbonyolultabb karaktere. Közben mégis kapok visszajelzéseket arra, hogy az alakításom által ezt a nőt szánni lehet, menni lehet vele, kíváncsivá teszi a nézőt. Szóval sok múlik azon, hogy milyen szerepeket tartogat nekem a jövő.

Z. K. B./WMN: Hogyan építed fel az egyes szerepeidet? Milyen a kapcsolatod velük?

C. J.: Számomra a színészet olyan, mint a matematika. Ha követjük a lépéseket, ha mindent a legjobb tudásunk szerint teszünk, a végeredmény egyszerűen nem lehet más, csak az, ami. Én az alakításaimon keresztül vagyok feminista. Nem félek megmutatni a mögöttest, nem táplálok illúziókat, és hagyom, hogy a karakterek „használjanak” engem. Ugyanakkor sokat tanulok is tőlük. Gondoljunk csak bele!

Ibsen Nórája lassan százötven éves, a világ rengeteget változott, a technika hihetetlen fejlődésen ment keresztül, de egy olyan nő megítélése, aki elhagyja a családját, mit sem változott. És ez igenis érdekes, fontos, ez olyan, amiről beszélni kell!

Z. K. B./WMN: Jó helyen vagy most?

C. J.: Igen! Az én életem sem tökéletes, de megvan mindenem, ami igazán fontos. A férjem és én is Budapestre szerződtünk, a váltással pedig az egész családunk élete radikálisan megváltozik. A párom többféle területen is kipróbálhatja magát, Gizike lányunknak pedig többé nem kell a figyelmével minket és a színházat szolgálnia, végre „rendes” gyerek lehet. És persze itt vagyok én is, aki előadás előtt szeretek kicsit korábban bemenni a színházba. Megérkezni fejben és lélekben is. Nemrég, amikor egy ilyen alkalommal beléptem a takarásba, megláttam Molnár Piroskát, ahogy „csak” ül a sötétben. Hangolódott ő is – és csendes magányában szerves és megkérdőjelezhetetlen része volt a Thália Színháznak. Én pedig azt éreztem, nem hiszem el, hogy ez velem történik. Hogy ez az én életem.

Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography

Z. Kocsis Blanka