Andi egy autóbalesetben vesztette el az emlékeit több más egyéb tényezővel együtt, mint például a fájdalommentes hétköznapok, az egzisztencia és az önbecsülés. Hónapokig a rövid távú memóriája sem működött, a legjobb barátja egy asztali  naptár volt, spirálfüzetekbe írta a napi eseményeket és az apróságokat, hogy másnap visszakereshesse, mi történt, ki mit mondott egy-egy beszélgetésben, és ő mit érzett azzal kapcsolatban. 

Régóta ismerem Andit, egy ideig kollégák voltunk. Nem különösebben babonás, nő, pedig... Hetedikén volt a balesete, és hét bordája tört el (az egyik átszúrta a tüdejét), amikor átrepült az autó szélvédőjén. Onnantól kezdve nehéz volt nem a számokkal foglalkoznia. A karját négyszer műtötték, az ujjait is, öt tüdő-, és két koponyaoperációja volt, fémet ültettek a gerincébe, (három csigolyája megroppant) helyre kellett hozni a kiszakadt sarokcsontját (ezt is háromszor), a csípőjét, (ebből vettek ki egy jókora darabot, és ültették a karjába), az orrát, katéterezni a szívét.

Hetedikén született, és ő azóta is kitartóan létezik, próbál túlélni mindent. Éppen ezért ő az egyik példaképem – többek között azért is, mert az eltelt hosszú évek alatt gyakorlatilag nem hallottam panaszkodni.

Tizenöt évvel ezelőtt történt a baleset

Az egyik fiát kísérte az ország másik felében lévő nagyvárosba, ősz eleje volt, kezdődött az egyetem. Két autóval, rengeteg cuccal mentek, a fuvarozással szívességet tevő ismerőse autójában lötyögött az anyósülés biztonsági öve. De minden rendben ment, a kicsomagolás, az elválás előtti ebéd, a búcsúzás. Hazafelé a sofőr elvesztette az uralmát a jármű felett, de őt megvédte a légzsák, az az egy darab.

A kép NEM illusztráció, Andi ilyen volt a baleset után
A kép NEM illusztráció, Andi ilyen volt a baleset után

Andi következő emléke másfél évvel későbbről való, 2005 januárjából. Ami a kettő között volt, a kórházak, a műtétek között eltelt idő, a fehér falak, a fölébe hajló orvosok és hozzátartozók – talán végleg egy közös, szürke massza része lett. Az emlékezete egyetlen fotóba kapaszkodhatna, ha képes lenne rá: a szeptember hatodikai felvételen a szokásos kiadós hétvégi bicajozást követően egy falusi kisvendéglőben mosolyognak a kamerába, a fia névnapját ünneplik éppen, és Andi még arra is emlékszik, hogy a szakácsnő, Piroska mama főztje aznap ismét fenomenális volt.

Andi két válás után egyedül nevelte a három gyerekét

Ő az az igazi energiagombóc típus, aki saját cégét vezeti, több lábon állva. A belvárosi irodában foglalkoztak nyomdaipari gyártással, forgalmazással, rádiós-tévés műsorkészítéssel, újságírással, informatikával, bútorasztalossággal, faiparral. Partnereik a legnagyobb helyi multiktól kerültek ki. Andi emellett a szívszerelemből művelt producerkedést és a gyártásvezetést is csinálta a helyi tévének, szintén teljes erőbedobással. És mindezalatt végig egyedülálló anya volt.

„Mindennap bicajoztam, és mindennap jógáztam. Keddenként kosárlabdáztunk, a házunk, a kertünk, az otthonunk, az életünk rendben volt. Vidáman és biztonságban éltünk. Amikor tehettük, hétvégente kirándultunk, túráztunk, kosármeccsekre jártunk, moziba, színházba, minden évben külföldre nyaralni vagy túrázni egy kicsit. Két autóm volt, így a fiaimat is bevontam a céges ügyekbe, ők végezték a szállításokat, szállítólevél-írást, ilyesmiket, fontosnak tartottam, hogy érezzék, részesei annak, ami az életünk, szerezzenek stabil tapasztalatokat a munkájukkal. A lányom, Dorka nemcsak zongorázott és táncolt az iskola mellett, de néha elkísért az üzleti tárgyalásokra is. Az üzleti partnereim előtt helyt tudtam állni, a személyemhez ragaszkodtak, remekül tudtam kamatoztatni a nyelvtudásomat, a pénzügyi ismereteimet. Jól éltünk. A családomat rendezetten és biztonságosan el tudtam látni úgy, hogy tanulmányaikat, sportos életmódjukat, kulturális igényeiket biztosíthattam. De sosem volt túlzó vagy nagyképű sem a viselkedésünk, sem az életmódunk. Pontos, megbízható és becsületes volt körülöttünk minden. Szerettük ezt az életet. Ahogy szerettünk biliárdozni, veteránautós találkozókra menni, bulizni a barátokkal, táncolni, országot és erdő járni. Sok fiatal vett körül, és voltak barátaim. Hiányzik. Hiányzik? Ez van” – mesélte Andi.

Andi mer élni... Fotó: Kovács Dorina
Andi mer élni... Fotó: Kovács Dorina

Ötven első randi

A több méteres repülés és zuhanás után, a kimerítően hosszú kórházi tartózkodás alatt még nem tudatosult Andiban a veszteség pontos mértéke. A nyelvtudásának az agysérülés miatt kapásból búcsút mondhatott, és itt nincs pozitív változás – de sokkal félelmetesebb volt azzal szembesülni, hogy Drew Barrymore Az 50 első randi című filmben nem egy kitalált figurát játszik el. Hogy a memóriavesztett, a napjait reggelenként folyamatosan újra a nulláról kezdő nő bizony Andrea maga. Évekig járkált a füzetekkel, amelyekbe a nap minden fontos történését feljegyezte, párbeszédektől reakciókig – enélkül lehetetlen volt az élete, és még ma is nehéz számára létezni, kommunikálni, intézkedni. Előfordult, hogy megjelent a kórházi betegágyánál a karambolos autót vezető egykori ismerős ügyvédje, és különböző papírokat akart aláíratni a kommunikálni is képtelen nővel. Andi az egy évnyi kórházi tartózkodás elején elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő valamilyen módon megérteti magát a környezetével – ha máshogy nem, akkor a kifejező tekintetével. Mint mondja,

egyszerűen muszáj volt elhitetnie a többiekkel, hogy ő csak agysérült, de nem hülye...

Tíz éve tart a kártérítési per…

…ami rémisztően kimerítő, és elveszi a folyamatos fájdalmakkal élő Andi maradék életkedvét is. Egy korai és egyszeri – ráadásul a baleset utáni állapotához mérten igen csekély – kifizetésen túl a biztosító ugyanis nem akar kártérítést adni. Szerintük nem a baleset, hanem a változókor miatt sorvadt el féloldalasan az izomzata.

Andi pedig naponta küzd azért, hogy féloldalára lényegében bénult létére ugyanúgy éljen, mint mások, még akkor is, ha az ide kapcsolódó szolgáltatásokhoz, fejlesztésekhez, gyógyfoglalkozásokhoz ő – a csekély bevételei miatt – nem is jut hozzá. A biztosító újabb és újabb védekező beadványai legújabban arról szólnak, hogy „nem is volt szó agysérülésről”, bekérték a már ki tudja, hányadik szakértőt, és újabb állásfoglalásokat írnak elő.

Nemrég pedig kaptam Anditól egy üzenetet: a biztosító megvonta a havi járadékát is. A levelét mégis ezzel zárta: minden rendben lesz.

Andi még most is derűs. Fotó: Kovács Dorina
Andi még most is derűs. Fotó: Kovács Dorina

Piszok nehéz sérültként létezni az egészségeseknek kialakított világban

Erről leginkább akkor győződhettem meg, amikor elkísértem a szokásos rehabilitációs felülvizsgálatra. Szerencsénk volt, hiszen egy fél lábbal már a nyugdíját élvező idősebb, emberséges főorvoshoz kerültünk, aki széttárta a karját: „Asszonyom, higgye el, én magam gyűlölöm a legjobban ezt az egészet.

Tudom, hogy munkaképtelen, éppen ezért hálát adok az égnek, hogy én már nem fogom látni, ahogy magát átsorolják egy alacsonyabb ellátást jelentő kategóriába”.

„Mindez egyébként nem számít” – mosolyog Andi. „Hanem például a jóga számít, anélkül nem is tudom, hol tartanék. Ugyan a jógagyakorlatokat képtelen vagyok memorizálni, így minden egyes foglalkozáson újra kell tanulnom őket, de sebaj. És nekem csak féloldalasan van izomlázam, jó, mi? Néha már úgy érzem, annyira távol van, hogy talán igaz sem volt ez a tiszta, dolgos-szorgos előző élet. Tavaly pedig rájöttem, hogy nekem bizony »volt pofám elbalesetezni« a gyerekeim névnapjait, amiket korábban mindig megültünk szeptemberben, a balesetem dátumát megelőző napokban. Hogy mi a célom manapság? Folyamatosan menni, tenni magamért, azon a rövid távon, abban a kis körben, ami most van. És tanulni mindennap. Hamvas Béla számít csak, aki azt mondta: »merni kell élni«."

Kocsis Noémi