Wossala Rozina: Érdemes megvizsgálni, hogy amikor kiszállsz a szociális gyertyaégetésből, ki marad melletted

–

Krajnyik Cintia/WMN: Hogyhogy itt, az otthonodban fogadtál minket? Te javasoltad helyszínként, amikor az interjút egyeztettük, de tapasztalatom szerint ritka, hogy egy ismert ember beengedje a médiát az otthonába, főleg, ha valaki úgy igyekszik védeni a magánéletét, ahogy egyébként te is.

Wossala Rozina: Egyrészt nagyon szeretek itthon lenni, másrészt nem azt kértétek, hadd fotózzátok le a lakásomat. Az, hogy kiülünk ide a teraszra beszélgetni, abszolút belefér, ha a hálószobámban akarnál beszélgetni és fotózni, azt valóban nem engedném meg (nevet). Tényleg nagyon szeretek itthon lenni, ez, azt hiszem, már a korral jár. A vendéglátós élet nagyon sokáig arra redukálta az otthonlétem, hogy lezuhanyozzak, bedőljek az ágyba, és minimális időt töltsek a lakásomban, az utóbbi évek viszont nyugalmat hoztak nemcsak a bennem, de az otthonomba is.

K. C./WMN: Ahogy átsétáltunk a lakáson, az egésznek a hangulatából az árad, amit a tavaly megjelent Konyhakönyved kapcsán is hangsúlyoztál, hogy számodra az evés, az étel, elsősorban a közösségteremtő ereje miatt fontos. Óriási kanapé van a nappaliban, mellette hatalmas ebédlőasztal, itt a teraszon is a smokerekkel szemben egy kanapé áll. Mindez nekem azt üzeni, hogy ez az otthon nemcsak egy fészek számodra, hanem olyan hely, ahol te is befogadhatod, megvendégelheted a hozzád közelálló embereket.

W. R.: Ez így van, már az előző lakásomban is nagyon fontos szerepe volt ennek. Egyébként az egész könyvet itt fotóztuk, lényegében két hétre beköltözött egy stáb, és egy elképesztően jó munkafolyamatban merültünk el. Azt szerettem volna, hogy maga a könyv elkészítése is egy közösségi élmény legyen, és ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent, amit megfőzünk, azt közösen együk meg az asztal köré ülve.

Hiszen ez a könyv lényege: az étel közösségteremtő erejéből átadjon egy szikrát, és meglobbantsa azt a tüzet az otthonokban, ami a barlangokban több ezer éve kezdett el égni.

Azt gondoltam, ahhoz, hogy ez az energia áthassa a könyvet, nagyon fontos, hogy mi magunk is megtapasztaljuk, miközben alkotunk. Erre pedig ez a lakás tökéletesen megfelelt, ami gyakorlatilag két hétre felrobbant. Úgy néztünk ki, mint egy startup cég és egy török bazár keveréke körülbelül (nevet).

K. C./WMN: Nem tűnsz olyannak, mint akit feszélyezett volna a káosz, és alig várta, hogy véget érjen ez a két hét, és minden visszatérjen a normál kerékvágásba. Vagy…

W. R.: Inkább a kedvesemet feszélyezte a káosz egy ponton. Mielőtt belevágtunk volna a fotózásba, leültem vele, és megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha itt csinálnánk ezt. Elmondtam neki, hogy a következő két hét nagyon kemény lesz, itt lesz egy csomó ember, nem lesz nyugalom. Akkor már nagyon hosszú ideje dolgoztam a könyvön, és hihetetlenül támogató volt, mert nemcsak teret adott ennek, hanem rengeteget segített, és ő is aktív résztvevője volt az alkotási folyamatnak.

K. C./WMN: Sokáig ódzkodtál attól, hogy szakácskönyvet írj, és nem is akartál egy klasszikus receptgyűjteményt kiadni a kezedből, valamit, ami öncélú. Sokkal inkább olyasmit szerettél volna létrehozni, ami kézzelfogható tudást ad az olvasónak, de tartottál tőle, hogy nem lesz tökéletes. Hogy élted meg azt a pontot, amikor be kellett fejezni a könyvet, el kellett fogadnod, hogy nincs rajta több simítás, a nyomdába kell küldeni, és már nem tudsz rajta változtatni?

W. R.: Konkrétan az ideg-összeroppanás határa volt ez a pont. Bevallom őszintén, soha nem csináltam még végig hasonló munkafolyamatot, és kicsit alábecsültem a dolgot. Ráadásul, amikor tavaly ősszel le kellett adni a könyvet, épp akkor forgattuk a Troll a konyhában című műsor első évadát, a kettő egybecsúszott, és én nagyon-nagyon kimerültem. Emlékszem az éjszakára, amikor tudtam, másnap reggelre ott kell lennie a nyomdában a könyvnek, én pedig még hajnali négykor is bindzsiztem vele. Ha tehettem volna, reggel nyolcig csináltam volna, de eljött a pont, amikor a többiek rám parancsoltak. Édesanyám mondta nagyon helyesen, hogy „Kislányom egy könyvet nem lehet befejezni, csak abbahagyni”. Ezt a gondolatot kellett beemelnem ahhoz, hogy ki tudjam engedni a kezemből.

K. C./WMN: Bele tudsz úgy lapozni, hogy nem az van benned, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna?

W. R.: Sokáig hullámzott a könyvvel való kapcsolatom. Voltak nagyon nagy magaslatai a büszkeségnek. Amikor az eladási toplistákat vezette, azt éreztem, hogy az a rengeteg belerakott munka megtérül, és sorra jöttek a visszajelzések, hogy az emberek mennyire köszönik és odavannak érte, hogy tényleg sikerült valami mást, valami újat csinálni. Ugyanakkor ez azt az érzést is kiváltotta, hogy van, ami lehetett volna jobb, tökéletesebb.

Én sajnos örök elégedetlen vagyok. Ez sokszor a hasznomra válik, mert a maximalizmusban csúcsosodik ki, de nagyon sokszor gátat szab az örömömnek.

Erős hajlamom van rá, hogy elégedetlenkedjek magammal, a teljesítményemmel, és amikor elérek valamit, akkor sem tudom azt mondani magamnak, hogy „Wow, ez igen!”. Voltak pillanatok, amikor nagyon tudtam örülni a könyvnek, de nagyon sok olyan is volt, amikor úgy éreztem, hogy ebbe még egy-két hónapot beleraktam volna szívem szerint.

K. C./WMN: Húzós időszak van mögötted, a könyv mellett lement a Troll a konyhában első évada, közben pedig már a második évad is pörög, januárban negyedjére vonultál el a világ elől Peruba, ahol ahogy fogalmaztál, nemcsak a szeretteidtől, komforttól, áramtól, internettől, de a gasztronómiai kalandoktól is megfosztottad magad, hiszen se sót, se olajat, se húst, se fűszert nem fogyasztottál. Az ember hajlamos ürességet érezni, amikor kifutnak nagy projektek, lezárul egy-egy feladat, ugyanakkor te mondtad korábban egy interjúban, hogy neked nincsenek bevett napi rutinjaid, ismétlődő szokásaid. Most mi minden zajlik körülötted?

W. R.: Sok szálon fut az életem. Az egyik nagyon fontos irány számomra Közép-Amerika, és az, hogy szeretnék egy kétlaki életet kialakítani, ami már tulajdonképpen történik is az elmúlt években, de nyilván ott megteremteni egy otthont és egy bevételi forrást, az a következő lépés. Erről nagyon óvatosan beszélek, mert egy törékeny álom, és magamat védem a csalódástól azzal, hogy nem kürtölöm szét az ottani terveket, éppen ezért nem is nagyon szoktam kommunikálni azt, amikor kint vagyok. Mindeközben pedig azt érzem, hogy egy változó korszakban vagyok, hál’ istennek még nem változókorban, csak változó korszakban. Radikálisan megváltozott az elmúlt években az érdeklődésem, az életvitelem, és a viszonyom saját magammal. Azt gondolom, hogy a közösségi média használatában talán tudtam úttörő lenni az elején, de az elmúlt években mindez inkább felszínes kommunikációba csúszott át, és bár nagyon próbáltam ügyelni rá, hogy ne így legyen, néha túlvállaltam magam az együttműködésekben is. A tavalyi évben azt éreztem, hogy a social mediát már csak rutinból, kötelességből csinálom, és fel kellett ismernem, hogy ez senkinek nem jó. Nekem is nyűg, és valószínűleg azoknak is, akik követnek. Közben pedig azt is éreztem, hogy az az új én, akivé kezdek válni, az még nem elég stabil ahhoz, hogy elkezdjem kommunikálni. Nem szeretem, amikor valaki valós tartalom, tudás, tapasztalat nélkül dobálja ki magából a kétes eredetű információkat. Kellett egy kis szünet, hogy én is megteljek új tartalommal, biztonsággal és tapasztalattal abban az új típusú tudásban, amit aztán el tudok kezdeni hitelesen kommunikálni. Lassacskán elérek ide, és sok tervem is van ezzel kapcsolatban, de

nem akarok hiteltelenné válni, nekem ez egy rendkívül érzékeny pont. Inkább kétszer annyit dolgozom, élek, tapasztalok és gondolkodom, mint hogy elkezdjek valami olyasmit megosztani, aminek nincs valódi gyökere.

Ahogy én magam is ledobom már magamról ezt a kamerába mosolygós énemet, úgy érzem, hogy a közönségemnek, a követőimnek, a rajongóimnak, azoknak, akik megvették a könyvet sem erre van szükségük, hanem a mélyebb tartalomra. Keresem azt a pontot, ahol jobban tudok azonosulni a Wossala Rozina-avatárral, és elég sokat töröm a fejem és gondolkodom azon, hogy mi az, amit sérülésmentesen tudok megosztani magamból, a magánéletemből, azokból a gondolatokból, amik engem most foglalkoztatnak. Az étellel és a gasztronómiával való kapcsolatom is megváltozott, én magam is egy nagyon változásra hajlamos ember vagyok, és szeretem is a változást. Ebben mélyültem el mostanában, hogy hogyan tudnám azt a gondolkodásmódot, azt a tudást és érdeklődést megosztani, ami az utóbbi időben elkezdett bennem formálódni. Az új irányok már megvannak, de tettlegességig még nem fajult a dolog. 

K. C./WMN: Ez az utazásaidnak köszönhető, pusztán életkori sajátosság, egyfajta kiégés következménye, amit az éjszakázás okozott, vagy ez mind együttvéve?

W. R.: Ez így mind, ahogy felsoroltad. Pár évvel ezelőtt kezdtem el érezni, hogy két végén égetem a gyertyát, és sem az éjszakában nem tudok boldog lenni, nem nyújt kielégülést az a fajta pihenés, amit én annak hittem, hogy éjjelig poharazgatok barátokkal vagy a vendégekkel, és már a munka sem töltött fel, mivel fáradt voltam, állandóan rohantam, rutinból, kötelességből csináltam. Aztán elindult a változás, amit az előbb is említettem, megváltozott az érdeklődésem, megváltoztak a szokásaim, megváltozott a környezetem, új barátokra leltem, miközben persze húszéves, nagyon fontos barátságok is megmaradtak az életemben, de ahogy Szabó Győző mondja, a toxikomák lemorzsolódtak. Ez egy nagyon találó kifejezés, és érdemes megvizsgálni, hogy amikor az ember kiszáll a szociális gyertyaégetésből, akkor ki marad. Szerintem a korral eljön az a pont, amikor már nem kell, hogy mindenki a barátod legyen, már nem mindenki felé nyitsz ugyanúgy, mert már nem vagy alkalmas azokra a tizenöt perces felszínes, semmitmondó beszélgetésekre. Sokkal inkább olyan témakör, az a mélység érdekel, amihez már kell egyfajta intimitás. Azt hiszem,

Húsz év vendéglátózás után született meg bennem ez a nagyon komoly igény a mélységre, az intimitásra és egy más minőségére az életnek. Elkezdtem nagyon értékelni az időmet. Azt is, amit magammal töltök, és azt is, amit másokkal.

K. C./WMN: Mi a legnagyobb érték, vagy legfontosabb életfilozófia, amit a közép-amerikai kultúrából sajátítottál el, a leginkább formált téged, és meghatározza a mindennapjaid?

W. R.: Itthon egy olyan típusú fogyasztói társadalomban szocializálódunk, amelyben könnyű egy olyan mókuskerékben találni magad – legalábbis nekem sikerült –, ahol rengeteg a státuszszimbólum, ahol folyamatosan azért dolgozol többet és többet, hogy drágább dolgaid legyenek, menőbbnek, mindenhatónak érezd magad, de mindig mindennél van még drágább és mindig van feljebb. Közép-Amerikában a nap és a sós levegő viszont mindent megesz, ezért a milliárdos embernek is ugyanolyan kocsija és ugyanolyan rövidnadrágja van, mint nekem. Ott lehullik ez a külcsín az emberi kapcsolatokról, a közösségekről, és egy nagyon nyers valóság marad, amit én sokkal értékesebbnek tartok. Nagyon-nagyon tisztelem és irigylem azokat az embereket, akiket ez az örvény nem szippantott be Magyarországon. Nekem egy nagyon kicsi belső köröm maradt, rá kellett jönnöm, hogy megváltozott az igényszintem, másra vágyom, és az elmúlt hat év alatt kint találtam olyan embereket, olyan közösségeket, akik és amelyek hozzám sokkal közelebb állnak. Ez az egyik része. A másik, amit nem tudok, hogy pontosan mi indított el bennem, de a fegyelemhez való kapcsolatom is megváltozott.

Az egészséges életmódhoz, a napi sporthoz, a meditációhoz nagyon sok fegyelem kell, és valahogy azt kezdtem el magamban megtalálni, hogy hogyan tudok a saját boldogságom érdekében fegyelmezettebb lenni.

Világossá vált, hogy az a típusú hedonizmus, lustaság, a „csak azt csinálom, amihez kedvem van” típusú hozzáállás, ami korábban jellemzett, mennyire ördögtől való. Nyilván ettől még egy szabad szellemű ember maradtam, és nagyon nehéz olyan dolgokra rávennem magamat, ami nem fekszik, vagy amihez nincs kedvem, de valahogy megérkezett az életembe egy olyan típusú fegyelem, ami eddig nem volt jelen. Ami épít. Megérkeztem egy olyan fajta tudatosságba, ahol figyelek arra, hogyan teremtsem meg a balanszot a jóleső, de értelmetlen és az építő időtöltés között.

K. C./WMN: Korábbi interjúkban többször beszéltél róla, hogy mindig volt benned egyfajta küzdelem a súlyoddal, minden létező diétát kipróbáltál már, miközben a világ egyre inkább az önelfogadás, az önszeretet irányába halad. Hol tartasz most ezen az úton, milyen a kapcsolatod saját magaddal, a testeddel?

W. R.: Nem tudom, mennyire befolyásolt az, hogy Dél-Amerikában imádják a nagy seggű, nagy mellű nőket (nevet). De egyébként egy nagyon érdekes folyamat ez. A genetika, hogy is mondjam, faramuci dolog, nem mind ugyanazt kaptuk kezdő csomagnak. Van, akinek kétszer tudatosabbnak kell lennie, hogy elérje ugyanazokat a célokat, és ez sokszor dühítő, demotiváló. Az ember látja a tökéletes testű, vékony, csodálatos szép lányokat a médiában, akarva-akaratlanul hozzájuk hasonlítgatja magát, olyan akar lenni, mint ők, közben folyamatosan bünteti magát, hogy miért ette meg azt a kocka csokit vagy gombóc fagyit. Elsősorban azt kellett megértenem, hogy mindannyian mások vagyunk, de az önelfogadás sem egyszeregy. Értem én a body positivity mozgalmat, de ezzel igazolni az egészségtelen életmódot, a krónikus elhízást egy teljes tévút szerintem. Én, ha megveszek se leszek egy nádszálkisasszony. Hónapokat töltöttem a dzsungelben étlen-szomjan, és nem lettem vékony, soha nem is leszek, és ezt nagyon fontos volt a sport szempontjából is megértenem. Felbérelhetek ugyan embereket, hogy kergessenek, és futkározhatok a Margitszigeten körbe-körbe, nem lesz a testem olyan, mint azoké a tökéletes modellalkatú lányoké. Nekem az egyetlen megoldás ahhoz, hogy biztonságban és jól érezzem magam a testemben magam az, ha izmot építek, ha az izomtömeget növelem. Egy erős alkatú, nagyon jó izomzattal megáldott ember vagyok, és nekem ezt kell magamban szeretnem. Azt, hogy formás tud lenni a bicepszem, hogy izmos, kerek fenekem tud lenni. Amint ezt megszerettem, és efelé kezdtem venni az irányt a sporttal és a táplálkozással is, azonnal elkezdett szuperül reagálni a szervezetem, és egy olyan irányú változás indult be, amilyet évek óta szerettem volna látni.

Fontos megérteni, hogy vagyunk felépítve, mitől fogjuk jól érezni magunkat, és eszerint elkezdeni táplálkozni, sportolni, élni, hogy a dolog lelki oldalát ne is említsem. Nem lehet vakon követni tökéletes testű, megmondóemberek trendi diétáját a közösségi médiából, és csodát várni.

Mind mások vagyunk, ezt hívják bioindividualitásnak. Teljesen más táplálékra, sportra, alvásmennyiségre van szükséged neked és nekem is. 

K. C./WMN: Ehhez a szemléletváltáshoz kapcsolódik az is, hogy elkezdted a kínai tradicionális medicina és ájurvéda posztgraduális képzést?

W. R.: Nagyon kíváncsi ember vagyok, a gasztronómia is azért kapott el ennyire, mert mindig van benne újdonság, mindig lehet borokkal, húsokkal, zöldségekkel, különböző kultúrák ételeivel, koktélokkal kísérletezni. De azért húsz év alatt sikerült eléggé a mélyére ásnom minden zegzugának, minden részletének, időközben pedig elkezdtem a hedonizmusról a funkcionális tudatos étkezésre váltani. Megváltozott az érdeklődési köröm, és nagyon szeretném a gasztronómiát, az ételeket egy másik szempontból is megvizsgálni, és lehetőség szerint a jövőben azzal is foglalkozni, hogy a táplálék hogyan lehet gyógymód, hogy attól függően, hogy mit szeretnénk elérni a testünkkel, hogyan használhatjuk az ételt. Ez egy újabb világ, amiben jó pár évre elmerülhetek.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Krajnyik Cintia