Mielőtt bármibe belefognék, fontos szólnom előre: a „fiatal” szó ebben a cikkben a Z- és Alfa generációt jelenti, az idősebb szó pedig az Y- (milleniál) és az X generációt. Tehát ha azt írom, én idősebb vagyok, nem öregezem le az összes milleniált, és tisztában vagyok azzal is, hogy még bőven fiatalnak számítunk. De már nem mindenki szemében…

Emlékszem, a bátyám éppen betöltötte a negyvenet, amikor arról beszélt nekem a derekát nyomkodva egy benzinkútnál, hogy bizony, negyvenen túl már több óra után kiszállni az autóból egyáltalán nem olyan egyszerű. Én meg friss harmincévesként jót röhögtem azon, hogy mit majrézik itt, tíz évvel idősebb csak nálam, ne adja már elő a tatát. 

Azok a fránya ízületek

Snitt, eltelt öt év, és ezt a cikket épp úgy írom, hogy közben a térdem „belóbalzsamozva” pihenget, a lábam felpolcolva, és próbálom kiheverni a múlt éjszaka kínjait, amikor nem tudtam normálisan aludni, mert úgy megfájdult a térdem a fronttól. Múlt héten a derekam állt be nagyon, és pár hónappal ezelőtt múlt el a fél évig tartó krónikus nyakfájdalmam. A játszótéren, ha hirtelen kell felpattanni, beletelik pár másodpercbe a csípőmnek meg a derekamnak, hogy „beolajozódjanak”. Frontérzékeny vagyok, és az ízületeim kíméletlenül emlékeztetnek arra, milyen szégyenteljesen keveset foglalkoztam a testemmel az utóbbi években, főleg, mióta anya vagyok. Időről időre lendületet kapok, olyankor lenyomok egy többhetes edzés-, vagy jógaprogramot, és az a durva, hogy az eredménye is nagyon hamar látszik, szóval komplett idióta vagyok, hogy ennyire keveset mozgok – de hát, ráfogom a gyerekekre, a munkára, az időhiányra. Holott azért, ha csak napi tíz percet töltenék, mondjuk, nyújtással, garantáltan jobb általános állapotban lennék.

Tíz-tizenöt éve akkor sem fájt semmim, ha hetekig, hónapokig nem sportoltam semmit. Hát, ennek már vége. A test jelez, és kénytelenek vagyunk hallgatni rá, ha nem akarunk már harminc-iksz évesen jajgatni egy hirtelen mozdulattól.

Megjelent a generációs szakadék

Az egy dolog, hogy viszonylag hamar érzékelni kezdtem: nem igazán értem a nálam fiatalabbakat, de ezt betudtam annak, hogy sokszor a kortársaimat sem értettem. Nem is az a jó kifejezés, hogy nem értem őket, mert nyilván általánosítani sem szeretnék, inkább azt mondom, gyakran bizonytalanodtam el abban, hogy egy nyelvet beszélünk-e.  

 

Aztán jöttek a sokkos élmények. Az egyik jó barátnőm, aki bő tíz évvel fiatalabb nálam, nemrég meglátogatott minket, és a trolin lévő Koncz Zsuzsa-plakátokra pillantva megkérdezte: „ki ez a nő?”… Bezony. Sosem hallott róla. Mint kiderült, a kortársait (mármint Koncz Zsuzsáét, nem a sajátjait – a szerk.) sem ismerte névről, amikor viszont énekelni kezdtem, rögtön felismerte a dalokat. Lehet szörnyülködni, nyilván sokan ilyenkor már hőbörögnek, hogy „a mai fiatalok nem tudják, mi a jó”, de ez valójában hülyeség. Emlékszem, kamaszkoromban megőrültem attól, hogy a szüleim állandóan kvízműsort csináltak a tévézésből, hogy a képernyőn látható fekete-fehér felvételen melyik színészt hogy hívják. Értem én, hogy Jávor Pállal volt kiplakátolva anno a lányok szobája, de az, hogy megismertem az én fiatalságomat megelőző ikonokat, abszolút a szüleim műve, nélkülük töredékét nem ismerném ezeknek a nagy neveknek. Hát rájuk hasonlíthattam, amikor hüledeztem a barátnőmnek, hogy nem ismeri az Illést (névről). Pedig ez egy teljesen természetes folyamat, ugyanis én meg a mai sztárokat, zenekarokat nem ismerem, nem bírom tartani a lépést a trendekkel, a TikTokot is csak ímmel-ámmal nézegetem, és miközben a buszon a fiatalok már azt görgetik, én meg mint újdonsült és tiszteletbeli boomer, a híreket olvasom.

Nincs ezzel semmi baj. Vagyis egészen addig nem volt, amíg egy huszonéves lány „jónapot”-tal nem köszönt a múltkor. Pedig a tetkóimmal és a pár nappal ezelőttig türkiz hajammal azért azt feltételeztem, hogy ha velük egyidősnek nem is, de fiatalnak azért még elmegyek – hozzáteszem, ha betévedek egy dohányboltba (mert néha betévedek), még mindig megesik, hogy elkérik a személyimet. Hát, az engem lejónapotozó fiatalok szemében ezek szerint mégsem. 

Már mi vagyunk a felnőttek

A fene nagy body positivity-kampányok azért már egyre hangsúlyosabban foglalkoznak azzal is, hogy a divatmárkák ne csak húszéves S-es lányokkal dolgozzanak, így mind gyakrabban láthatunk idősebb nőket a divatkampányokban és a közösségi médiában is. De ezek mind a külsőségekre koncentrálnak, elsősorban a ráncok és az ősz haj szimbolizálják a korosodást. 

Ám a közösségi médiában elkezdtem felfedezni egy új irányt, ugyanis a mémgyárosok velünk együtt „öregszenek”, és ebből ihletet is tudnak meríteni. 

A nyolcvanas-kilencvenes éveket körülvevő nosztalgiahullám nem véletlenül söpör most végig a világon, ugyanis ez a gyerekkorunk. És most mi vagyunk a felnőttek, mi diktálunk egy csomó trendet, ami jelenleg épp a nosztalgia – gondoljunk csak a Stranger Thingsre, de ha felmegyünk TikTokra, ott is a nyolcvanas-kilencvenes évek slágerei dübörögnek. 

Szóval azon túl, hogy tényleg száguld a nosztalgiavonat, egyre több olyan mémet látok, ami azt boncolgatja, hogy mi, milleniálok bizony öregszünk.

Nem vagyunk öregek természetesen, de azt nem tagadhatjuk, hogy vannak már nálunk sokkal fiatalabb felnőttek, és megélhettük azt is, hogy valakit láttunk felnőni, sőt, akár családot alapítani is. 

Együtt öregszünk

Nemrég valaki Twitterre posztolt a CD-írás misztériumáról, hogy vajon miképp kerültek a számok a CD-re. Ezt pedig azóta mémek százai dolgozták fel, hogy mennyire érzik magukat az Y generációsok öregnek attól, hogy ma már vannak olyan felnőtt emberek, akik életükben nem írtak CD-t.  

 

Ezen a vonalon persze vannak VHS-es, kazettás, walkmanes, discmanes mémek is, a vezetékes, tárcsázós (ne adj' isten tekerős) telefonról már nem is beszélve. Amikor Macaulay Culkin betöltötte a negyvenet (igazából már a negyvenegyet is), akkor sokakban megtört valami, hiszen ő volt generációnk örök kisfiúja, erre most rá kellett ébrednünk, hogy mindenki Kevinje is átlépte már a bűvös negyvenet, sőt, ő (is) apa már, úgyhogy mi sem maradunk örökké fiatalok, ez van. 

Nyilván az idő múlása mindig is látványos volt, de a közösségi média csak még inkább az arcunkba tolja a változást. Nincs ezzel baj, és egyáltalán nem is kell ezen ennyit agyalni, a legjobb a jelenben létezni, de abban látok valami melengetőt, valami közösségi élményt, hogy virtuálisan együtt öregedhetünk. Együtt élhetjük meg azt a szó szerint fájó igazságot, hogy reggel kikelni az ágyból már nem mindig megy olyan egyszerűen, hogy a dolgok, amik nekünk a mindennapjaink természetes részei voltak, azok a mai fiataloknak már muzeálisnak számítanak.

Együtt örülhetünk, amikor a Z generációsok felfedeznek egy kurva jó slágert a gyerekkorunkból, és verhetjük a fejünket a falba, amikor azt mondják Paul McCartney-ra, hogy „Kanye West hátán próbál felkapaszkodni az ismeretlen vén fószer”. 

A milleniál ne legyen az új boomer

Ezt záróakkordként fontosnak tartom megemlíteni. Ugyanis a mindenkori idősebbek előszeretettel minősítik a mindenkori fiatalabbakat. Én szeretnék nem beleesni ebbe a hibába, már csak azért sem, mert az X-, Y-, és Z generáció (az alfák meg aztán pláne) nem győz mutogatni a baby boomerekre, hogy minden bajról ők tehetnek, és hiába hallgattuk azt állandóan, hogy ők mindent jobban tudnak, mégis szétverték a bolygót, a gazdaságot. 

Ennek az igazságtartalma egy másik téma, de a feszültség az vitathatatlanul jelen van, viszont jó lenne ezt nem továbbgörgetni azzal, hogy mi is úgy tekintünk a nálunk fiatalabbakra, mint ahogy anno ránk tekintettek az idősebbek. Jó lenne, ha nem tátongana közöttünk szakadék, ha képesek lennénk tanulni egymástól egóharc nélkül. Talán a „korosodásnak” ez a kollektív megélése segíthet ebben. Fontos lenne, ha inkább ebbe az irányba tudnánk menni, mert olyan kihívások várnak ránk a következő évtizedekben, hogy ha nem építünk hidakat a generációs szakadékok között, akkor sajnos a jövőnek tényleg lőttek.

De most fel kell állnom a géptől, mert a térdem újabb adag lóbalzsamért és fásliért kiált…

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61