Egyszerre megtisztelő és elbizonytalanító érzés, hogy már elég ideje teszem ki az internetre a gondolataimat ahhoz, hogy legyenek rendszeresen visszatérő kritikáim. Ilyen mondjuk az, hogy túl hosszúra írok mindent (higgyétek el, magamat irritálom ezzel a legjobban), vagy hogy ha nagyon belelendülök valamibe, nem rakom ki rendesen a vesszőket (ezzel meg a szerkesztőim szenvednek folyamatosan), és az is, hogy egyesek szerint nem kellene ennyit káromkodnom (amire még íróként is azt mondom, hogy hiába változatos a magyar nyelv, ha valamilyen szituációt a „geci” szó ír le a legtalálóbban, akkor azt fogom használni). De ha ki kéne választanom azt a szemrehányó mondatot, amit a legtöbbször megkapok (és amivel a legkevésbé értek egyet), az az, hogy miért nem írok vidámabb dolgokról.

Pedig egyébként jogosan bukkan fel, ha ugyanis megnézem azt a több mint 60 cikket, amit az elmúlt pár évben írtam, a nagy részük cseppet sem könnyed, szórakoztató olvasmány. Durván a felük a mentális egészség témája körül forog, a maradék ötven százalékon pedig osztozik a szexuális zaklatás, a testkép, a gyász, és ezek közé keverednek be kakukktojásként a TikTok-trendeket elemző, vagy a szeretteimnek szánt, köszönetnyilvánító írások.

Nem tagadom, hogy jobban vonz a világ sötét oldala, mint a közülük kiragyogó vidám pillanatok.

Bár sok minden történt velem, ami ezt megmagyarázhatná, azt gondolom, hogy nagy valószínűséggel ilyennek születtem. Mindig is melankolikus alkat voltam: az a gyerek, aki horrortörténeteket mesélt az osztálytársainak ottalvós bulikon, akinek a Lolita volt a kedvenc könyve és akit ellenállhatatlanul vonzottak a régi temetők. Arról nem is beszélve, hogy a végletekig forradalmár és anyáskodó alkat vagyok, minden problémáról azt érzem, hogy az én feladatom megoldani, legyen szó iskolai zaklatásról vagy a klímaválságról – nem érdekel, mekkora a gond, csak az, hogy én személyesen mit tudok tenni ellene. És akkor ezekhez még hozzájött az, hogy

nagyon korán találkoztam először a halállal (ami azóta is szorítja a kezem), nem volt egyszerű a kamaszkorom, ezáltal még fogékonyabb lettem a szenvedésre, az igazságtalanságra.

Ami lehet, hogy nem egészséges dolog, hiszen sokat őrlődöm olyanokon is, amiken nem tudok változtatni; de anyám pont ezt a tettrekészséget szerette bennem a legjobban, és ő ritkán tévedett.

Szóval nem mondom, hogy valamennyire nem jogos, ha mások emiatt nyomasztónak tartanak, és biztos vagyok benne, hogy a legtöbb embert, aki ezt szóvá teszi nekem, csak a jóindulat vezérli, amikor arra kér, hogy oldódjam fel. Vagy egyszerűen szereti a stílusomat, és szívesen olvasna tőlem valamit, amiből nem csöpög a világfájdalom. Ám van ezeknek a megjegyzéseknek egy olyan része, ami kicsit rossz szájízt hagy maga után, legalábbis bennem. Gyakran megkapom, hogy olyan rossz ezt pont tőlem hallani, hogy olyan helyes kislány vagyok, miért beszélek ilyenekről.

Tényleg vidámsággal tartoznék a világnak?

Én nem gondolom, hogy azt kellene várnunk egy írótól, különösen egy újságírótól (pláne az én tapasztalataimmal/élethelyzetemben, érdeklődési köreimmel), hogy a szórakoztatást helyezze a társadalmi felelőssége fölé. Annak a híve vagyok, hogy ha valakinek van bármilyen tudása/tehetsége, amivel képes javítani a világon, annak kutya kötelessége ezt felhasználni, ahogy csak tudja. És személyesen azt érzem a legnagyobb feladatomnak, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos jelenségekre, hogy beszélgetéseket indítsak fontos témákról, és hogy meggyőzzem a közönségemet arról, megéri odafigyelnünk egymásra. Közösséget akarok építeni, teret akarok adni a kommunikációnak, és igen, fel akarom dolgozni a saját traumáimat is, lehetőleg olyan módon, amivel nem csak magamon segítek. Bár az olyan témáktól, mint a kiközösítés, a gyász vagy a társadalmi egyenlőtlenségek, nem mindig fogja magát jobban érezni, aki elolvassa (persze azért arra is odafigyelek, hogy olyan írásom is legyen), de pont ezért éri meg beszélni róluk.

Szerintem, egy olyan alkotónak, aki arra akarja használni a tudását, hogy fejlessze magát és a környezetét, nem az a feladata, hogy a közönsége kényelmesen érezze magát. Épp ellenkezőleg.

Ha választanom kell aközött, hogy hasznos leszek vagy szórakoztató, mindig az előbbi nyer. És ez általában nem olyan vicces, de együtt tudok élni vele. Amivel viszont nem tudnék, az az, hogy ha nem próbálnék legalább azon a skálán tenni másokért, amin képes vagyok rá.

Félreértés ne essék, fontosnak tartom a vidámságot, a szórakoztató irodalmat, legalább olyan értékes tud lenni, mint a szenvedésből fakadó művészet.

Kell a boldogság ebbe a világba, és csodálatos, hogy mennyi olyan szerző van, akik örömöt visznek a mindennapjainkba. Ez viszont szerintem nem lehet általános elvárás minden írótól. Nem hiszem, hogy Csáth Gézának, József Attilának vagy Stephen Kingnek valaki valaha is felhánytorgatta volna, hogy miért ilyen búvalbaszottak, ha pedig mégis, azt kollektíven elfogadjuk, hogy idióta elvárás lenne ez egy „komolyan vehető” férfitól, akiknek pont a sötét, tabukat feszegető írásait tartjuk a legjelentősebbnek.

Nem mintha én bárhol a közelében járnék ezeknek az embereknek, de hozzájuk hasonlóan én is abból merítek, ami feldühít, elkeserít vagy cselekvésre inspirál, és valahol érzek egy kettős mércét, amikor női szerzőkről van szó.

Nőként azt a reakciót kapni az írásaidra, hogy „olyan helyes kislány vagy, miért nem írsz vidámabb dolgokról?”, kábé ugyanolyan érzés, mint amikor a Blaha aluljáróban valaki eléd áll, és passzív-agresszívan rád szól, hogy mosolyogj. Akkor is, ha ezt nem a rosszindulat vezérli. Fiatal, alapvetően cserfes lányként sokkal kevésbé fogadják el tőlem a negativitást, a komorságot, mint egy férfitól, mivel valamiért él bennünk az az elavult nézet, hogy ezek egy nőnek nem állnak jól. Sokszor zavarba ejtőnek, oda nem illőnek tartjuk a női szomorúságot, főleg ha egy olyan embertől jön, akinek a személyiségével nehezen tudjuk összeegyeztetni.

Vannak, akik nem értik, hogy egy olyan élénk személyiség, mint amilyennek én tűnök, miért pont ezeket a témákat választja, miért nem örül inkább annak a sok szép dolognak, ami van az életében. És ennek a logikának az alapján kapom meg azt is, hogy biztosan végtelenül megkeseredett ember lehetek, ha szívesebben beszélek a gyerekbántalmazásról, mint arról, hogy mennyire jó fej a családom.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

De ennek pont az ellenkezője igaz: míg a legtöbben az életük árnyoldalát, mélypontjait élik meg privátan, én a boldogságommal vagyok így.

Mindenki, aki ismer, vagy valaha hallott beszélni, tudja, hogy állandóan viccelődöm, nem veszem magamat komolyan, és folyton azon vagyok, hogy boldoggá tegyem azokat, akik körbevesznek. Mániákusan gyűjtöm a plüssállatokat, meghatódom a legigénytelenebb popslágereken is, és visítva tapsikolok, ha meglátok egy hullámvasutat. Tátott szájjal figyelek és foggal-körömmel védek mindent, ami szép ebben a világban, és pont ez az oka annak, hogy ennyire sokszor hozom fel a negatívumait.

Azért koncentrálok arra, amin még lehetne javítani, mert úgy gondolom, megérdemeljük, hogy a lehetséges legjobb valóságban éljünk.

Mert hiszek benne, hogy az emberek alapvetően jók, és hogy megvan a potenciál bennünk arra, hogy a környezetünk is ezt tükrözze.

Mert javítani, foltozni akarok, ameddig csak van erőm hozzá, mert azok az emberek, akikre a legjobban felnézek, szintén ezt csinálták. És ha majd azt érzem, hogy eleget tettem ezért, na majd akkor elkezdek a boldogságról írni.

Addig meg inkább elteszem magamnak. 

Nyáry Luca

Kiemelt kép: Demeter Vanda