Nem tudod, de ahogy ott ülsz az erdőben, az étterem teraszán, kifáradva az első tíz kilométer után, én épp fotózlak. Kivételesen nem a telefonommal, hanem az agyammal. Szeretném megőrizni ezt a képet rólad, ahogy a hajadba túrsz, az első tavaszi sugarak meg az arcodhoz érnek. Ilyen giccses képeket már régóta gyűjtök rólad fejben.

De azt hiszem, a boldogság már csak ilyen, iszonyúan giccses és sokszor közhelyes, szinte leugrik a papírról. Én ennek ellenére sajnos mégis nehezen veszem észre azokat a pillanatokat, amik magukban rejthetik, ez az egyik nagy hiányosságom, a sok közül – de ezt már rég tudod.

Persze azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt időszak eseményei sem túlzottan dolgoztak a kezem alá ilyen szempontból. Sokat szorongok, sokat félek mostanában, és ezek a szorongások és félelmek annyira visszahúznak a saját fejembe, hogy nehezen találok ki onnan. Alapvetően is mindig inkább befelé éltem, a saját magammal folytatott se eleje-se vége beszélgetésekben, amikbe úgy igazán ritkán engedek betekintést másnak. (És itt elérkeztünk a másik nagy hibámhoz, de ezt a naplót most nem azért írom, hogy felsoroljam mindet – nem is férne ki.) 

Marika néni eurót vált

WMN Life – 2022. március 29. – WMN

 

Emellé jött, hogy az elmúlt két évben – először a Coviddal, majd az elmúlt egy hónap eseményeivel – számtalanszor kerített hatalmába az érzés, hogy mintha a saját életemnek csak külső szemlélője lennék. Tudod, mint, amikor elindít valaki egy filmet, és hiába ismerős a főszereplő benne, hiába tudsz ezer szállal kapcsolódni hozzá – neked is fáj, ami neki, te is attól szorongsz, amitől ő, és a zsigereidben érzed az örömét is –, mégis olyan távoli az egész. Mert, ami vele történik, arra neked nincs ráhatásod. És sok dologra valóban nincs: egyik világégésből megyünk a másikba, én pedig nehezen bírom el, ami körülöttünk van. Sokszor úgy érzem, mindennek a végén járok: türelemnek, higgadtságnak és olykor még a reménynek is. Annak ellenére viszont, hogy temérdek dologra nem vagyunk hatással, arra nagyon is, ami köztünk és a másik ember között történik.

És itt és most tudom, hogy ez egy különleges pillanat, még akkor is, ha van már temérdek ilyenünk, és akkor is, ha nem történt semmi eget rengető. Legalábbis semmi olyan, amit előtte ne csináltunk volna már együtt: túráztunk egy jó nagyot, közben ettünk valami finomat, majd kellemesen kifáradva elindultunk haza. De a maga egyszerűségében mindez mégis gyönyörű volt: látni téged ebben a falatnyi békében, amin osztozhattunk. 

Ahogy ott ültünk a napsütésben, eszembe jutott, hogy vajon mitől függ az, hogy sok-sok hasonló pillanat közül épp ott és épp abban találunk rá a boldogságra, míg korábban – amikor szintén lett volna erre lehetőségünk – mégsem.

És azt hiszem, pont azért, mert valahogy sikerül kilépnünk abból a kontextusból, ami körülvesz, egy pillanatra kiesni térből és időből – a saját fejünkből.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Épp ezért a tökéletes hétvégét nem lehet előre megszervezni. Csak örülni kell annak, ha megtörténik. És amikor hatalmába kerítene a szorongás, emlékeztetni magunkat újra és újra, hogy nemcsak a jó, hanem a rossz dolgok is mulandók – épp ahogy mi, magunk is. „Még egy kis idő, s már nem létezel, nem vagy sehol” – mondta Marcus Aurelius. Ebben a kis időben viszont még arra is esélyünk van, hogy életünk egyik legjobb hétvégéje újra megismétlődik. 

Filákovity Radojka