Hogyan szoktassuk le a gyereket a képernyőről egyszerűen? Íme, néhány bevált tipp!

–

Néha úgy érzem, bántalmazó kapcsolatban élünk a képernyővel, már ami a gyerekeket illeti. 

„Amikor nem iszik, akkor olyan kedves!” Ismerős, ugye? Valami ilyesmi a viszonyunk a mesenézéssel.

Ha épp nem pörögnek tőle túl a gyerekek, és nem mutatják a függőség extrém tüneteit húsz perc képernyőzés után, olyankor tök jó. Szuper, hogy le tudok bonyolítani egy meetinget, mert a gyerekek egy kakaóval és pár rész Mazsolával a legnagyobb békében kuckóznak. De akárhogy nézzük, előbb-utóbb (de inkább előbb), a rossz mellékhatások válnak dominánssá. 

Előre leszögezem, nem gondolom, hogy le kell ragadni az őskornál. Nem tartom ördögtől valónak a képernyőzést. Nem hiszek a százszázalékos megvonásban, sőt kifejezetten károsnak tartom a drasztikus tiltást 2021-ben. Nem reális és nem is hiteles, hiszen mindenhonnan azt halljuk, hogy a gyerekek a példamutatásból tanulnak, márpedig a felnőttek állandóan pötyögnek és valami képernyő előtt dekkolnak. Ebből szülőként nem jövünk ki jól, főleg nem hitelesen, lássuk be. És a Covid óta bizony tudjuk, hogy a körülmények gyakran felülírják az elveket. 

Egyszer viszont eljön a pont, amikor a napnál is világosabbá válik: a képernyőzés egy kisgyereknek csak a szükséges rossz. És igenis lehet létezni nélküle. 

Vagy legalábbis lehet úgy élni, hogy ne annak függvénye legyen a gyerekünk napi programja.

Na de mikor érdemes megkongatni a vészharangot? Hát szerintem ezek már elég egyértelmű jelek:

• a megbeszélt mesepenzum után menetrend szerint jön a cirkusz, hogy „de még egyet!”;
• szabad játék közben a gyerek csak mesékből idézve játszik, és láthatóan kevésbé használja a fantáziáját;
• ugyanígy, ha a rajzai csak a képernyőn látottakat ábrázolják;
• két mesenézés között látványosan unatkozik, és nem tud mit kezdeni magával;
• nem is köti le igazán a képernyő, egy idő után csak a háttérben megy, és a gyerek csak téblábol;
• túlpörög, nyugtalan, rosszul alszik, rosszakat álmodik.

Ha ezek közül csak egyet észlelünk, már akkor is érdemes elgondolkodni, hát még ha többet. Én azon a ponton csaptam az asztalra, amikor az addig csodás történeteket kitaláló kislányunk már csak mesékből idézett, amikor játszott. 

Nem szülői hanyagság miatt nézett sok mesét – sajnos a home office, a kert és erkély nélküli élet Budapest belvárosában nem sok mozgásteret adott nekünk, és minden kreativitásunkat bevetve sem tudtuk mesenézés nélkül menedzselni a napjainkat a karanténban. Sírni tudtam volna a kézműveskedő, termésekből mandalákat kirakó Insta-posztoktól, hogy nekem miért nincs ilyesmire erőm, energiám.

Rémes volt – akárhányszor a laptop mögül odapillantottam a gyerekekre, összeszorult a szívem. Utáltam, hogy annyit ment a tévé, még ha szigorúan moderáltuk is, hogy mit nézhetnek. 

De siránkozni bárki tud, úgyhogy megráztuk magunkat, és egy nagyon könnyen átlátható rendszert vezettünk be:

Hétköznap nulla képernyő. Hétvégén viszont lazítunk.

És hogy sikerüt ezt összehozni? Igazából könnyebb volt, mint gondoltam. Ez is csak azt mutatja, hogy a gyerekeknek nem kell a sok mesenézés. Ha kínálunk helyette alternatívát, akkor rohadtul nem hiányzik nekik. 

Szóval itt vannak a mankók!

1. Kell a rendszer!

Oké, hogy az iskola, óvoda segít, de ne ettől tegyük függővé a dolgot. Ha a csemeténk intézményesült már, akkor egyszerű és világos, mikor van hétköznap és hétvége. Ha még kicsi (vagy ha szünet van), akkor lehet egy heti naptárat használni, amin láthatja, hányadán állunk – mondjuk, a lila napokon van mese, a sárgákon nincs. Ha napszakhoz kötnénk a dolgot, mert a csak hétvégi képernyő valamiért nem fekszik, inkább a mindennap kicsi, akkor a napirend segíthet: mondjuk, hogy vacsora előtt, játszóterezés után, szóval ha valami fix dologhoz tudja kötni, akkor elkerülhető a nyafogás, mert tudni fogja, mikor számíthat rá.

Bármilyen fajta rendszernek az az előnye, hogy a gyerekek nagyon komfortosan tudják megélni a kapaszkodókat, amiken belül biztonságban mozoghatnak. 

2. A hangoskönyv a képernyő nikotintapasza

A nagyobbik gyerekünk már egy ideje rákapott a hangoskönyvekre, számtalanszor végighallgatta a Harry Pottert Kern András előadásában, de a népmeséket és a Ruminit is nagyon szereti. A kicsi viszont annyira nem harapott rá, egészen addig a pontig, míg a Panka és Csiribi fel nem bukkant az életünkben. Nos, nálunk ez volt az áttörés – azóta képes órákig hallgatni. Fogja a vezetéknélküli hangfalat, és viszi magával a lakásban, játszik, gyurmázik, épít közben. Ugyanígy a Varázsfuvola és igazából bármilyen mese Halász Judit tolmácsolásában tuti befutó, imádják a hangját. Rengeteg hangoskönyv van és több csodálatos meseolvasó kezdeményezés is, amiről Both Gabi a karantén alatt szuper összeállítást készített. 

Nekünk a Tíztőlmese Huzella Júliával és a Pár Perc Mese Horváth Bernadett-tel is nagy kedvenceink, újrahallgatósak. Keresgélni, kísérletezni kell, de feladni nem szabad. Nyilván az a legjobb, ha mi olvasunk a gyerekeknek, de amikor nem megy, a hangoskönyv isteni alternatíva. Lehet úgy is szokatni a lurkókat, hogy eleinte leülünk velük rajzolni közben, vagy valami közös tevékenység alatt rakjuk be a hangosmesét, és előbb-utóbb már egyedül is figyelni és szeretni fogja. 

3. Legyünk következetesek, de rugalmasak is

Tapasztalatból mondom, hogy

legalább az elején muszáj következetesnek lenni.

Minden erőfeszítésünk mehet a levesbe, ha például a nagyszülők, a párunk, vagy a bébiszitter nem ügyel az új szabályokra. A gyerek rendszere borul, és máris kezdődhet a követelőzés, hiszen ha nagyival lehet, akkor anyuval miért nem. A kérdés teljesen jogos. Szóval ragaszkodjunk a szabályainkhoz!

Ám ne görcsöljünk, ha a körülményeink nehezebbé válnak. Ha megbetegszünk (mi, szülők), vagy ha behavazódunk, akkor inkább lazítsunk a kereteken, mint hogy stressz és feszültség legyen. Hogyha pedig a gyerekek betegek, akkor még mindig nem muszáj mesét nézniük, hiszen mind emlékszünk az otthonmaradós, pizsamában kuckózós, tejbegrízes, mesenézős napokra – de jók is voltak azok! Nyugodtan megadhatjuk ezt az élményt a mieinknek is, persze moderációval. Ilyenkor mindenképp kommunikálni kell, hogy most rendhagyó helyzet van, ezért lehet azt, amit máskor nem. 

4. Legyen a mesenézés különleges program!

Akkor van gond, ha a képernyő megszokottá, rutinná válik, elveszíti az értékét. Ha családi program a hétvégi mozizás, az később is jó emlékként maradhat meg a gyerekünkben (és bennünk is), de egészen más, mint ha egyedül nézi órákat Tűzoltó Sam tök egyforma epizódjait. Ilyenkor lehet nasizni, összebújni, együtt nevetni, és én a mozimaratonokat sem vetem meg, ha olyan az idő. Szóval erre mondom, hogy a képernyő összehozhatja a családot és meghitt pillanatokat csempészhet az életünkbe, kár lenne audiovizuális környezetszennyezéssé degradálni.

 

5. Tartsuk észben, miért csináljuk!

Vannak nehéz napok, amikor egyszerűbb lenne csak benyomni a tévét és ledőlni a kanapéra. De mindig gondoljuk át, miért is vágtunk bele a moderálásba. Ha ez lebeg a szemünk előtt, az átlendíthet bennünket a mélypontokon. 

Mesenézés moderációval, telefon, tablet lehetőleg ne!

Ez az én elvem, de nem kell velem egyetérteni. Szerintem egy kisgyerek kezében az égvilágon semmi keresnivalója a telefonnak, tabletnek. Lesz a kezében ilyesmi eleget. Tudom, tudom, szuper fejlesztő appok vannak, de minek?! Mi fejleszt jobban a meséknél, a valódi játéknál, a mozgásnál? Mi, felnőttek is rémesen bele tudunk cuppanni a kütyüinkbe, a gyerekekre pedig extrém módon tudnak hatni. Nem egy olyan gyereket láttam, aki imádott olvasni, szabadidejében falta a könyveket, aztán megkapta a telefont, és soha többet nem nyitott ki könyvet, aztán a szülők csak panaszkodnak, hogy „hát igen, a telefont semmi nem übereli”. Szerintem ez a mi felelősségünk, hiszen mi vagyunk a szülők – kötelességünk olyan kereteket felállítani, hogy ilyen ne fordulhasson elő.

Nyilván egy-egy alkalomtól nem történhet semmi baj, de őszintén, a gyereknek az égvilágon semmi, de semmi szüksége a kütyüzésre.

Semmi. Nem, még mindig nincs. Tényleg. Nekünk van szükségünk a nyugira, a csendre, arra, hogy ellegyen a gyerek.

Nem bántásból írom ezt, magamnak is mondom. A kicsi (lassan négyéves) nálunk egyáltalán nem játszott még telefonon, a nagy (nyolcéves) bizony játszott kicsi korában (ezt beszüntettük, hála istennek), és hétvégente egy focis játékkal szokott játszani, de ennyi. Ennek a kevésnek is nagyon örül, én pedig még meg tudok békélni ezzel. Fogalmazzunk úgy, hogy lenyelem a békát. Mert az erőszakos tiltás is kontraproduktív, hiszen 2021 van. Nem akarom, hogy éket verjen közénk a téma. 

Láthatjátok, nem azt mondom, hogy iktassunk ki az életünkből minden képernyőt. De minimalizálni, moderálni kell. Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom, hogy az alfa generációt mivel szúrjuk el jobban, de az ösztöneimre hallgatva és az eddigi tudásom alapján a képernyő mérséklése a helyes út. Aztán maximum tévedek. 

Azért osztottam meg veletek ezeket a tapasztalatokat, mert tudom, milyen félelmetesnek tűnik újraírni a szokásokat. De nem az. Az első hét lehet nehéz, de talán még az sem. Ne féljetek belevágni! Mivel a gyerekeknek valójában nincs szükségük a képernyőre, ezért leszokni róla sem akkora ördöngösség. Tényleg nem. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak