Miért van felkötve a karod? És mi ez a véraláfutás?

Mindannyian kapunk (vagy teszünk fel) ilyen kérdéseket, igaz? Ilyenkor a megkérdezett általában csak könnyedén legyint: „á, semmi, csak elcsúsztam”. Szembejött egy járdaszegély, nem számít. De ha megnézzük a baleseti statisztikai összesítéseket, érdekes kép rajzolódik ki. Az egyik nagy biztosítótársaság három éve publikált elemzése szerint a közlekedési balesetek számát is megelőzik az otthoniak, és ebből a halmazból is legmarkánsabb részt tesznek ki az esések. Tragikus, hogy ezek nagy arányban súlyos sérüléssel, illetve halállal végződnek, és ebben két szélső korosztály, a legifjabbak és a legidősebbek a leginkább érintettek. Utóbbinál tipikus példa a nagymama elbotlása a szőnyegrojtban, amelynek vége a legtöbbször egy nehezen gyógyuló combnyaktörés, előbbire pedig szülőként valamennyien tudnánk megtörtént esetet említeni.

Nálunk például a sokadszorra is tiltott bútoron ugrálásokból estek az óvodások hatalmasakat, vagy azért, mert csak azért sem vették fel a papucsaikat, amikor kifelé rohantak a vizes padlójú fürdőszobából.

Ezeket végiggondolva az ember persze tudja, hogy az esetek zöme elkerülhető lenne – mégis újra megtörténnek.

Úgy tűnik, a szép szó, a sok előzetes figyelmeztetés nem elég. Viszont létezik az Esések Iskolája, amelyet a dzsúdóedzőként dolgozó alapító kifejezetten ajánlj a hétköznapi elesésekkel veszélyeztetetteknek is. Dobrotka Béla eséselemző ugyanígy kalkulált a módszer kifejlesztésénél: vagy megelőzni kell az eleséseket, vagy minimalizálni a lehetséges sérülések erejét. A legjobb lenne nyilván a két tényezőt összeadni, ehhez pedig kifejezetten jó eszköz lenne az oktatást segítségül hívni, és társadalmi szintre emelni az eséskezelés elterjesztését. Utóbbira azért még várnunk kell.

Csukott szemmel bátran elesni

Hasra esni mindannyian kiválóan tudunk, ugye? Ebben nincs korhatár, viszont az életkori sajátosságok igenis szerepet játszanak – ezért is létezik külön eséses edzéssor óvodásoknak, iskolásoknak, nyugdíjasoknak, de Dobrotka és munkatársai kidolgoztak ilyet mozgássérülteknek és sportolóknak is. Maga a módszer is a cselgáncsban alkalmazott esésekből indult ki. Oké, de akkor miért nem kezd az ember bármilyen küzdősportba? Hiszen esni ott is megtanítanának, nem?

Egy: az Esések Iskolájában a küzdősportoknál tanultakat tovább fejlesztették. Kettő: ötven felett nem feltétlenül iratkozna az ember karateedzésre csak azért, hogy biztosan ne törjön csontja, ha hazafelé igyekezve rálép egy jégbordára a havas járdán.

A széles körű társadalmi érintettség nem vitatható.

Dobrotka Béla gyakorta ad elő, ilyenkor rendre megkapja a kérést, mutasson már néhány önvédelmi fogást. A szakember ezen a ponton általában visszakérdez: Hányan vannak a teremben, akiket már megtámadtak életükben? Pár kéz a levegőbe szokott emelkedni. És hányan estek már el életükben? – szól a következő kérdése. Minden kéz a magasban…

Vigyázz a csuklódra!

Néhány napja elvittük egy tematikus élményparkba a gyereket. Sokadmagával próbált ki egy magasból lógatott mérleghintát, nagyon jópofának tűnt a dolog, élvezték is a gyerekek – egy idő után viszont nem lehetett nem észrevenni, milyen fájdalmas képpel oldalognak el, miután leszálltak a hintáról. Egymás után potyogtak le ugyanis – alapból puha felületre, homokra, de mindannyian a tenyerükre vagy a csuklójukra érkeztek, amely a gyors földet éréskor automatikusan becsapódott, és felfogta a testek súlyát. Belenézve az Esések Iskolájában készült videókba, feltűnik, hogy végre ez is hangsúlyt kap: vezessük le másképp az energiát, ne érkezzünk csuklóra!

Jó, de akkor hova essek?

Alapvetés, hogy puhára kell érkeznie a testünknek Tök jól hangzik – de tényleg ilyen könnyű kivitelezni is? Ha ugyanis két teli cekkerrel a kezemben elkezdek előrezuhanni, valószínűleg eldobok mindent, hogy tenyérrel csökkenthessem a becsapódás erejét. (És kész is a csuklótörés.)

Ha viszont át tudom „írni” a reflexes megoldásokat, elcsavarom inkább a testemet a függőleges tengely körül, és beáldozom a fenekemet.

Érkezés után pedig görbített háttal már a maradék erőt is levezethetem, bölcsőszerűen ide-oda hintázva. Nagyon érdekes látni, hogy a célzott edzéseken addig gyakorolják mindezt a résztvevők, hogy pár óra elteltével már csukott szemmel is habozás nélkül huppannak bármelyik oldalukra – nem fognak megsérülni.

Évente egy községnyi nagyszülő

Nyugdíjas anyukám egy hat centi magas, elvékonyodó járdaszegélyen törte ki a bokáját néhány éve. Nem is értettük, hogyan történt, hiszen ilyen kicsi szintkülönbség más esetben meg sem kottyan neki, de most nem csak kifordult a bokája – a bokaszalagoknak meg nem volt elég játékterük –, de maga alá is gyűrte a lábfejét, ráerősítve a saját testsúlyával. Korát tekintve igen lassú volt a felépülés, az átlagos hat-nyolc héthez képest több mint három hónapig tartott.

Különösen tragikus tény, hogy hazánkban évente körülbelül egy közepes községnyi, nagyjából kétezer idős ember bele is hal az elesésből adódó sérülésébe – de a baleseti sebészeteken fekvők nyolcvan százaléka is esés miatt kerül oda.

Az viszont nem fogható fel prevenciónak, hogy idős szüleinket, nagyszüleinket arra figyelmeztetjük, lehetőleg ne is menjenek sehova, maradjanak szépen otthon.

Meg kell tanulnunk esni!

Ha a legfiatalabbakat nézzük, még több az esetszám. Elég csak leülni pár percre egy átlagos játszótéren: perceként hangzik fel jajveszékelés, egy, éppen az előbb elesett, síró kisgyereket biztosan vigasztalnak. Ennek tudatában különösen fura, miért nem része az óvodás mozgásfejlesztésnek, az általános iskolás (alsó tagozatos) testnevelésóráknak az eséstechnikák oktatása. Előrelépésben egyelőre reménykedhetünk: a Testnevelési Egyetem nemrégiben tett nyilatkozata szerint Dobrotka Béla módszere fakultációként része lehetne az egyetemi tananyagnak. Sőt, kormányzati szinten is felmerült, hogy tegyék az iskolai tananyag részévé, ám a kezdeményezés elhalt. Néhány, a témában született szakdolgozaton túl annyit sikerült elérni, hogy a szisztémát felvették a Somogy megyei Értéktárba – ami jó dolog, de vajon ki profitál ebből a gyakorlatban?

Kocsis Noémi