Egyik biztos jele esetemben a kiégésnek, hogy ülök, és bámulom a Krisztus-szobrot egy órán keresztül, és egyszerűen nem érzek semmit. Ettől persze bűntudatom lesz, eszembe jut, hogy nem mindenkinek adatik meg rálátni a világ egyik csodájára, és baromi nagy mázlim van. Ezt a látványt nekem igenis imádnom kell.

Normális utazóknak még érzelemdús, instázható szövegek is eszükbe jutnak ilyenkor az életről, a szerencséről és hasonlókról, nekem meg maximum annyi, hogy „vajon miért nem olvadt még el az a kicseszett szobor ebben a negyven fokban”?

Azért nem úgy kell elképzelni, hogy depressziósan töltöttem az elmúlt pár hónapot, és mindent és mindenkit utáltam. Senki sem tartott fegyvert a fejemhez, hogy „ugyan menjek már még egy kicsit, le ne álljak” – saját döntés a vándorlós életformám. Legtöbbször nagyon is szeretem. Sőt, annyira imádok utazni, hogy néha eljátszom a gondolattal: lehet, hogy ez már talán beleesik a függőség kategóriájába… Szeretek új dolgokat és embereket megismerni, új helyeket felfedezni, tanulni, csak mindig, amikor a hobbim mozgatja az életem, elfelejtem, hogy néha le kellene állni.

Többször előfordult az utóbbi hónapokban, hogy reggel felriadtam egy álomból, és hirtelen azt sem tudtam, hol a fenében vagyok.

Ilyenkor nem ismerős az ágy, a szoba, és a város sem, amit az ablakon keresztül látok. Hülyén hangzik, de néha kell pár pillanat, mire betájolom magam. „Huh, Salvador, Brazília. Az én ötletem volt, huh, jó.” Szar napokon pedig néha az nyilallt a fejembe, hogy egyáltalán minek vagyok én itt? Ez, mondjuk, sajnos otthon is sokszor eszembe jut.

Amikor valaki beszélgetni kezd velem az utazásról, előbb vagy utóbb mindig előkerül a kérdés, hogy „mi elől menekülök?”. Sokáig rávágtam, hogy semmi elől, imádok utazni, pont, még idegesített is, hogy ilyesmivel zaklatnak. Mintha mindenképp gyermekkori traumákat kéne felmutatni, mert nem elég magyarázatnak, hogy imádom, ha a kék pöttyöm a Google-térkép különböző pontjain jelenik meg. Tényleg imádom. És sok évig bírtam a tempót is. De mostanában minél többet gondolkodom a dolgon, annál inkább arra jutok, hogy persze menekülök is (ettől függetlenül, ha elfogadsz egy tanácsot, ezt a kérdést ne tedd fel az utazóknak).

Nehéz lenne egyetlen dolgot kiemelni, hogy mi elől

A menekülés szót nem is szeretem, nem írja le pontosan az érzést, inkább úgy kell elképzelni, hogy instant megoldást látok a helyszín-változtatásban, nagyjából bármilyen szituációban.

Ha valahol megbántanak, és rosszul érzem magam, akkor továbbállok, és szó szerint is magam mögött hagyom a rossz emlékeket.

Jó lenne, ha ez tényleg mindig megoldást jelentene, de az igazi sebek gyógyulásán persze nem segít a módszer. Viszont az sem igaz, hogy minden út valami elől való menekülés lenne. Csak egyes gondok esetén jó ötlet a helyváltoztatás.

Az ember azt gondolná, hogy könnyű eldönteni, melyik szituációban akarok utazni, mert tényleg érdekel a városnézés, a pöttyöm a Google Mapsen, vagy mert valóban az tesz jót épp, ha máshol járok, és melyikben menekülés egy kényes vagy akármilyen helyzet elől. Az a tapasztalatom, hogy ez sem fekete-fehér, ezért csak teljes nyugalomban és csendben hallom meg a saját őszinte gondolataimat. Ilyen viszonylag ritkán adatik meg, ha zéró büdzsével vándorol az ember egyik városról a másikra, percenként új ingerekkel és emberekkel körülvéve.

Sokat rágtam azt is, hogy függő vagyok-e

De arra jutottam, hogy nem, a mozgatórugó nálam a személyiségem, és a törekvés egy olyan életre, amilyet én választok, de ettől függetlenül észnél kell lenni. Az egyik legjobb utazós barátom például imádta Riót, majd megveszett érte, aztán egyik nap felkelt, és nyomasztotta, hogy még mindig ezen a helyen van, foglalt gyorsan egy jegyet Chilébe, hogy aztán onnan írhassa, mennyire hiányzik neki Rió. A hiányérzet ismerős. Itt hiányzik, hogy magyarul beszéljek, hiányzik a család, a Túró Rudi, otthon meg a meleg, a vidámság, az utcai zene.

Az elmúlt hónapokban bárhol voltam, valami sosem volt okés, de persze sokáig szőnyeg alá söpörtem a dolgot, és valóban menekültem előle, egészen a Krisztus-szoborra néző riói apartmanig. Persze, ha valaki csak az Insta- és Facebook-posztokat látja, akkor elönti az irigység a „tökéletes élet” láttán, nekem meg nincs pofám panaszkodni Brazíliából.

Tök jó dolog egy rakat embert megismerni, de most már beismerem, hogy fárasztó is. Az is, hogy ha valami egzotikus helyen vagy, akkor nem érzed odaillőnek a rosszkedvet meg a fáradtságot, és inkább elmész még három múzeumba meg öt sörözésre, mert hát, ki tudja, mikor lesz még esélyed eljönni ide, és ezekkel az emberekkel lenni.

Most, hogy másfél hónapig bámultam otthon a Netflixet, tizenórákat aludva naponta, rosszul érezve magam a saját tehetetlenségemtől, rádöbbentem, felesleges becsapni magam, mert – mint az elmúlt időszak megmutatta – a csömör és a rosszkedv mindig utat talál magának. Egyszerűbb inkább lassabban élni, és jobban odafigyelni magunkra. Amúgy is, tök mindegy ki szerint hogy kéne Riót, vagy bármelyik várost élvezni…

Most pedig, hogy már nagyjából hetven százalékban visszatért az életkedvem, igazán jól vagyok, és úgy érzem, hogy pont a megfelelő helyen, Rióban. De azt még mindig nem tudom, hogy bírja ki az a Krisztus-szobor ezt az időjárást…

 Darányi Lea

Kiemelt képünk illusztráció