Szeretném előre tisztázni: a naivitás alatt nem a butaságot értem. Természetesen fontos, hogy az embernek meglegyen a józan paraszti esze, képes legyen az intuícióira, a tudására és a tapasztalataira hagyatkozva felelős döntéseket hozni. Már amikor megéri, és van értelme. Mert ez nem mindig van így.

Vegyünk egy példát: tizenévesen színésznőnek készültem, és ennek megfelelően tátott szájjal bámultam bármilyen előadóművészt, aki elém került. Egy alkalommal Kisvárdán jártam, ahol Kulka János és Csákányi Eszter közös sanzonestjét láthattam. A várakozásoknak megfelelően zseniális volt az előadás, és az akkori barátommal a fejünkbe vettük, hogy megvárjuk a színészeket a művészbejárónál. Egyikünk se csinált még ilyesmit azelőtt, nem voltunk ilyen értelemben rajongó alkatok, és különben sem egy szimpla közös fotóra vagy autogramra vágytunk, inkább csak... nem is tudom, pár szóra, amit magunkkal vihetünk az utunkon (el sem tudom mondani, hányszor kapaszkodtam már azóta is nagy emberek fontos szavaiba, és ehhez sokszor elég volt csak olvasnom őket). Persze másoknak is eszébe jutott ugyanez, de az idő csak telt-múlt, és a két művész az istennek nem akart előbukkanni a színfalak mögül. Végül mindenki feladta, és hazament, kivéve minket: fogalmam sincs, miért maradtunk, mert tényleg több órán át kellett várakozni, de végül megjelent a hullafáradt Kulka és Csákányi. Vérvörösen elhadartuk nekik, hogy csak gratulálni szeretnénk, és elnézést, hogy feltartjuk őket... ám végül egészen hihetetlen módon csaknem kétórás beszélgetés kerekedett ki a dologból.

Nem tudom, miért volt számukra érdekes két tök ismeretlen fiatal, akik eleinte csak hebegni tudtak a megtiszteltetéstől, mégis velünk maradtak, kérdezgettek, figyeltek, meséltek, mi pedig tíz centivel a föld fölött lebegve indultunk haza.

Logikusan szemlélve semmi értelme nem volt, hogy maradtunk, hiszen nyilván arra vártak odabent, hogy eloszoljon a tömeg, szóval akár dühösek is lehettek volna ránk, mi viszont a legnagyobb naivitással és jó szándékkal közeledtünk.

Életem első munkáját egy női magazinnál szintén úgy kaptam, hogy írtam egy iszonyú naiv levelet a főszerkesztőnek: „én kávét főzök, ebédet hozok, bármire hajlandó vagyok, csak adjanak egy esélyt”. Ha a józan énemre hallgattam volna, azt mondom, fölösleges próbálkozni, hiszen rengeteg, nálam sokkal tapasztaltabb, jobb kapcsolatokkal rendelkező ember jelentkezik hozzájuk, miért érdekelné őket épp egy kis egyetemista? (Érdekelte: három éven át írtam nekik ezután.)

Hallom, ahogy most azt kérditek magatokban, miért keverem össze az ambíciót és a naivitást? Azért, mert az ambíció ebből a szempontból igenis nagyon naiv dolog.

Álmodsz valamiről, aminek a valósággá válására minimális... vagy éppen nulla esély van, és úgy döntesz, mégis megpróbálod

a „Légy résen!” és a többi, fent említett intelem ellenére is. Az ilyen intelmek hangoztatói sokszor azt felejtik el, hogy muszáj néhányszor, de inkább nagyon gyakran pofára esni, ha komoly cél lebeg a szemed előtt, és állandó óvatoskodással, gyanakvással és félelemmel lehet ugyan élni, de minek.

Az emberekkel kapcsolatban is gyakran megkapom, hogy naiv vagyok: „te a jót látod mindenkiben...” és így tovább. Igen, ez tökéletesen igaz, és büszke vagyok rá, akkor is, ha utána megszívom. Boldogabb lennék, ha nem így volna? Jobb lenne potenciális veszélyforrásként nézni mindenkire, feszültséget teremtve ezzel önmagam és a másik számára, ahelyett, hogy megadom neki az esélyt? Mert ismétlem: a naivitás nem feltétlenül egyenlő a butasággal, tehát, ha valaki naiv, nem tárja mindenképpen szét a kabátját, hogy ide lőjetek, de nem is zárja el magát az új tapasztalatok elől. Arról nem is beszélve, hogy ha már óvatosság, ezerszer inkább hallgatok az ösztöneimre, mint a károgókra. Ha zsigerből nem bírok valakit, vagy érzem, hogy egy szakmai helyzet nem lesz oké a számomra, elutasítom, ha viszont hiszek valamiben vagy valakiben, tágra nyílt szemmel közeledem felé. Azért, mert nekem bevált, és többször tesz boldoggá, mint ahányszor fáj.

Nemrég egy parkban ültem, ahol két huszonéves fiú beszélgetett mellettem. Zenészek lehettek, mert az egyik egy felvételt mutatott a másiknak, aki ötleteket dobott be, mivel egészíthetnék ki a számot. Beszéltek a fellépési lehetőségekről, mire az első fiú nagyon lelkes lett, és felsorolta az összes létező fesztivált, beleértve pár külföldit is, de a másik leállította: „ne már, mindig ebből van a baj, hogy túl sokat akarsz! Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, miért nem jó nekünk klubozni itthon, aztán kész? Mit fantáziálsz olyanról, ami úgysem jön össze?” Összeszorult a szívem – legszívesebben felálltam volna, hogy odamenjek a lelkes sráchoz, és azt mondjam neki, ne hallgasson a társára. Merjen naiv és álmodozó lenni, ne korlátozza magát azzal, hogy „úgysem sikerül” (pláne huszonévesen). Persze nem mentem oda, hiszen gőzöm sem volt a körülményeikről és a lehetőségeikről. Azt viszont tudom, hogy az én életembe még nem hozott tartós rosszat a naivitásom és a merészségem, szóval továbbra se fog zavarni, ha lenaivoznak. Tegyék... A Napóleon Boulevard 1988-as dalában Júlia nem akar a földön járni.

Felszáll inkább... a fejük fölé.

Kalapos Éva Veronika